Kritika Szálinger Balázs legújabb verses- kötetéről, az M1/M7-ről a 2010/nyári lap- számunkból.

Szálinger Balázs: M1/M7. Magvető, 2009

Szálinger Balázs: M1/M7
(Budapest, Magvető, 2009)

Szálinger Balázs alighanem azon költők sorát gazdagítja, akik számára a legkevésbé sem jelent fejtörést az én versbeli megjelenítésének mikéntjét érintő, recepcióesztétikailag releváns, líraelméletileg pedig (kortárs költészet esetén, meglehet, a korábbiakhoz képest is) kitüntetett diszkurzív pozíciójú dilemma. Az erdélyi Előretölt Helyőrség nyomdokait követve költői alakmások stílusparódiáin edződött szerző – pályakezdőként semmiképp sem lebecsülendő – elsőkötetes teljesítménye (Kievezni a vajból, Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 1999), majd a századforduló nyelvi-retorikai eszköztárát invenciózusan játékba hozó Első pesti vérkabaré (Árkád-Palatinus, 2002) nem kevéssé játékos, ámde korántsem szokványos identitáskijelölő technikája, valamint nem utolsósorban műfajilag kissé anakronisztikusan csengő verses epikai kísérletek után sem jön zavarba (ellentétben olykor az olvasóval) az alanyi költészet manapság ritkábban látható gesztusainak imitációja során. Az M1/M7 a legutóbbi verseskönyv óta eltelt idő lírai szövegeinek gondosan szerkesztett panorámáját nyújtja, és miként minden válogatáskötet, kétségkívül reprezentatív funkciót is betölt; versbeszélője magától értetődő természetességgel szóródik szét nehezen megszámolható szerepek sokasága között, változatos, ugyanakkor meglehetősen széttartó kompozíciót hozva létre. Anélkül persze, hogy bármiféle konzekvencia komolyan vehető elvárásként fogalmazódna meg egy több év terméséből szelektált verseskötet esetén, továbbá anélkül, hogy a nagyrészt dátum nélkül szereplő versek alapján felmerülhetne a már kezdetekkor nagy ígéretként aposztrofált Szálinger egyfajta költői fejlődéstörténet-rekonstrukciójának a gondolata, annak tétjével mindenképp számolnia kell e rendkívül heterogén (és színvonalát tekintve is igencsak vegyes) szövegegyüttesnek, hogy a kritika alighanem ennek alapján igyekszik majd „nagykorúsítani” a költőt, kijelölve a helyét – mérlegelve egyúttal költészetének jelentőségét – a paradigmakövetők vagy paradigmaalkotók táborában.

Utóbbi szempontot tekintve a kötet három ciklusa (Sport, Szőlőszínház, Nemo plus iuris) közül az első tűnik, ha nem is a legsikerültebbnek, de a kortárs költői trendek gazdagítását illetően a leginkább figyelemreméltó vállalkozásnak. Legkésőbb A százegyedik év (Magvető, 2008) című verses regényben íródott „lírai pamfletje” óta tudjuk, hogy Szálinger Balázs nincs híján sem a műfaji innovációra, sem a jellemzően 19. századi műforma tematikus, aktuálpolitikai irányvonalú, de nyíltan nem aktualizáló megújítására való hajlamnak. Újrákos városrész „esendő” politikai miliőjének (uniós támogatások „eltüntetése”, stagnáló fejlesztések, a közvélemény félreinformálása, mit sem tudó „bábjátékosok” szerepeltetése stb.) szellemes, maliciózus, ugyanakkor inkább formailag, mintsem irodalmi-közéleti hátterét tekintve eredeti műve (erről lásd Szegő János, Litera, 2008. aug. 15.) után ismételten a szerző egyik interjújában saját maga meghatározta „közérzületi” (ha egyáltalán szétválaszthatóak az érintett jelenségek, annyiban talán kevésbé politikai jellegű) költészet művelésére tesz kísérletet. Az első hallásra meghökkentő, a Budaörs alatt összefutó autópályák csomópontjáról elnevezett kötetcím sem éppen az önfeledt autózás hétköznapi örömeit vetíti előre. Ahogy a nem kevés ironikus pátosszal kevert bevezető versből megtudható, kulturális és földrajzi értelemben elválasztott kelet–nyugat, metaforikusan pedig a ki tudja, milyen múlt, de az összetéveszthetetlenül mai „hangzavar és „füst” jellemezte „többségi ének” fut ezen az „öt kilométeren” össze, amelyet nem mellesleg a versbeszélő az otthonaként nevez meg. „A bécsi büszkeség s az önként alávetettek / Kényelmessége itt szálazódik eggyé / Budaörs alatt, s nekem ez az öt kilométer / A hazám […]” Egymástól távoli korjellemzők motivikus összevillantása („ez a száguldás / korszerű palotásom; a benzinkutak / Hálás lóváltói a kornak, és a benzinkutas / egy senki.”), kiegészülve korábbi alkotókra, művekre történő allúziókkal, kétségkívül a vers és az egész kötet legmeggyőzőbb költői leleménye, ami ebben az esetben ironikus színben engedi látni az egyéni és a közösségi narratívát egyszerre felmutató, leginkább a romantikára jellemző beszédmódot, elkerülve a dagályosnak ható anakronizmus kellemetlen olvasói benyomását.

Mindenesetre annyi sejthető a központi metaforát, vagyis a kötet fő csapásirányát szituáló vers alapján, hogy az utóbbi évtizedekre funkcióvesztetté váló, szemmel láthatóan stagnáló képviseleti költészet (vö. Lapis József, Enyhe mámor, Alföld, 2009/12.) egyfajta meghosszabbításaként értékelhetjük Szálinger Balázs legújabb kötetének némely szövegét. Hogy mennyire elevenbe vágó a téma, egyszersmind milyen érzékeny a költészetben tabuizálódott retorika iránti befogadói percepció, azt a viszonylag nagy számú kritika nagyjából széles spektrumú reakciói is jól mutatják. Bizonyos, hogy a vígeposz műfajának némileg váratlan „leporolása” (Zalai passió, Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 2000), A sík (Ulpius-ház, 2005) című, talán túlzott költői ambíciókról árulkodó, a 21. századi olvasói kultúrát tekintve kissé légüres térbe érkező hexameteres emberiségkölteménye nem hagy kétséget afelől, hogy Szálinger művészetét aligha lehet a konvenciókövetés vádjával illetni, ami amellett, hogy jótékonyan hat a kötetek körüli felhajtás (és a költői imázs kiépülése) szempontjából, esetenként vissza is üthet (az említett, leginkább Vörösmarty és Madách munkáit idéző sajátos teremtésmítosz kevés kivételtől eltekintve meglehetősen kedvezőtlen fogadtatásban részesült). Az M1/M7 eddigi recepciója is, meglehet, sokkal többet árul el a „nyíltan” (?) politikai célzásokra ragadtatott költemények olvasatában a közéleti témákat esetenként közvetlenebb utalások révén kifejtő, nevezzük továbbra is így: „közérzületi” líra műfaji kódolása tekintetében, mint a Szálinger-versek tényleges sikerültségét illetően. Még ha a már-már evidenciaként kezelt metaforizáció köntösébe bújtatott rendszerellenesség (lásd Bedecs László recenzióját, ÉS, 2010. január 22.) kissé elkapkodott revelációnak tűnik is, függetlenül ettől a konkrét esettől, látható, hogy (megkockáztatható, választási évben még inkább) a társadalmi kérdések iránt fogékony költészet mennyire kiszolgáltatott némely elfogult, nem pusztán esztétikai elveket követő olvasatoknak, ami pedig éppenséggel a közéleti líra megszólaltathatóságának kételyeit implikálhatja.

A kötetet és a róla szóló írásokat olvasva felmerül a gyanú, hogy jelenleg mintha sem a kritika, sem Szálinger Balázs nem látná pontosan, hogyan is kellene az újságírás és a költészet nagyon különböző mediális érintettségét összhangba hozni, és továbbá mit lehet erről a törekvésről mondani. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy ha a versbeszélő kellő iróniával nem ellensúlyozza a téma komolyságát, mint például a Turizmus esetén, úgy az esetünkben végeredményül kapott, a késő romantika emlékezetét magán viselő szájbarágós, a honi erkölcsi fertő, illetve a „máshol mennyivel jobb” közhelyéről némiképp didaktikus végkicsengésű véleményt formáló mű hatása alighanem elmarad a várttól. „Ha elhagynám ezt a medencét, / Aminek alján meggyűlt a szemét, / S megnézném, hogy a szélfútta tájon / Hogy gombolyítja életét // Egy másik istenverte nép, // Vinnék balsorsot mutatóba, / Hogy szánjanak, az minekünk kell […]” Holott esetenként meggyőzően képes a szerző egymástól (időben és térben) távoli jelenségeket összebarkácsolni, amikor éppen nem gyűri maga alá a felvázolt helyzet komolysága a vélhetően intencionált ironikus perspektívát. Noha a szakirodalom előtt már nem ismeretlen a foci-metaforika széleskörű irodalmi kiaknázhatósága (vö. Fodor Péter, Térfélcsere, Kijárat Kiadó, 2009), számomra mégiscsak az M1/M7 egyik legemlékezetesebb darabja volt a Sport című vers, ahol a reformkori közélet és irodalom nagyjai „állnak össze” egy focimeccs erejéig. A labdarúgás külön (nyelvi) univerzuma és ismert történelmi személyiségek tudott vagy éppen (az idegen szituációból adódóan) fikcionált jellemzőinek találkozása, annak leleménye, hogy Széchenyi, Deák, Wesselényi, Táncsics, Kossuth és Petőfi habitusukat, alkatukat tekintve hol állták volna meg a helyüket a pályán, ha lett volna rá mód, hatását tekintve egészen a vers végéig kitart. Mindez nagyban köszönhető annak, hogy az alkaioszi strófában íródott, Berzsenyi híres versére tematikailag is alludáló, a múlt-jelen értékszembesítő magatartását ekképp ironikusan idéző vers pontosan a magyar foci történelmi emlékezetét a mai napig uraló narratívához, az ominózus elvesztett berni döntőhöz is kapcsolódik, összeolvasva a nemzeti dicsőség örök ígéreteként felfogható Aranycsapat az idők során jelképessé vált bukásának bevett magyarázatát az értékvesztés néhol dühös, néhol elégikus (egy helyen az akkori nyelvi állapotra is utaló), leginkább Kölcsey és Berzsenyi által képviselt reformkori hazafias lírai diskurzussal. „Milyen felállás fúlhat a porba itt! / Milyen varázslat lett itt tavasztalan! / Nyilván hazudtak, összefogtak, / Nyilván csaltak a jobb- s nagyobbak. // Időt is húztak. Rosz vacsorát kapánk. / Vagy nem értettük, mit jelez ez meg az […] (E vers sikerültsége a hagyományhoz való összetett kapcsolódás mellett kétségkívül az irónia irányának kérdésességében áll, minthogy „nem fejthető fel: Berzsenyi ódáját, a történelmi események alakulását vagy a jelen vers világát-beszélőjét illeti-e.” Lásd Hász-Fehér Katalin, Szólamok összjátéka, Revizor, 2010. 01. 01.)

Korábbi köteteinek ismeretében elmondható, hogy Szálinger Balázs alkatától eddig a vallomásosság meglehetősen távol állt. Az M1/M7 funkcióját tekintve egyszersmind bevallottan egy költői korszak lezárása, és mint ilyen, talán nem meglepő, ha alkalmanként a hagyományosnak tekintett énlírához is közel kerül. Mindezt megerősítheti, hogy a kezdővers után egyébként említés nélkül maradt, ennyiben lényegén nyitva hagyott autópálya-metaforika az átmenetiség, egyfajta köztesség, az utak találkozása stb. értelmében legalább annyira vonatkoztatható a költői pálya személyes érintettségére (melyet a kötet heterogenitása is alátámaszthat), mint a korábban említett közösségi korérzületre (a kettő közt oszcilláló olvasói tapasztalatról lásd Kardeván Lapis Gergely, Kilométerhiány, Litera, 2010. március 21.). Akár egy újfajta költői kibontakozás mérföldköveivé válhatnak utóbb a bensőségességet sajátos humorral ütköztető Hogy nem látlak természetes fényben és a Centrál, továbbá a kutya és az ember fenyítésre épülő kapcsolatát megfordított perspektívával példázattá emelő Egy kutya mondja, vagy éppen az erkölcsi törvényt sértő testi kapcsolatban ott rejlő implicit istenkeresés (kissé erőltetett) képzettársítását, illetve a bűn versbeszélői részről komolyan veendő apológiáját példázó Két katolikus című vers. Az időmértékes lüktetés és a hozzá illő emelkedett tematika (régi barátok, szülőváros) – a hagyományos költői gyakorlat szerint – előírásszerű összetartozását találó öniróniával csak alkalmanként kizökkentő („Hűlni hagyott szeretettel vittünk máshova, Keszthely / S lettünk, nem kevesen: sztárok – műfüvesen) versek, mint a Férfibúcsú és az iménti részlettel demonstrált Város a mólón nem puszta „ujjgyakorlatok”, hanem szerves részei ennek a formailag és retorikailag is változatos kötetnek. A sokszínűség – miként a recenziók zöme említi is, lásd például Vári György, Magyar Narancs, XXI. évf. 51–52. – a versbeli megszólaló kilétének pregnáns variálásából, állandó cserélődéséből adódik elsőként. Noha pályakezdő kötetéhez képest kevésbé látszik dominánsnak a korábbi jelentős alkotók álarca mögé történő elrejtőzés, még mindig gyakran találkozhatunk „valahonnan ismerős” szólamokkal, főként konkrét versek szövegszerű vagy tematikai, modalitásbeli megidézése, alig érezhető újrajátszása révén (ilyen például Szabó Lőrinc Semmiért egészen című, jellegzetesen arrogáns szerelmi beszédre rájátszó Közétek dobva búcsúzom vagy Kosztolányi Ének a semmiről című versének részletét előhívó kezdővers-részlet: „Akit kellett, azt mind eltapostam, / Amire tellett, fölépítettem”). Az M1/M7 az egymástól időben távoli megszólalásmódok, költői hagyományok különbségét nem annyira irodalmi emlékezetünk egy-egy momentumának parodisztikus felidézése által biztosítja, mint inkább az alanyi beszédhelyzet (nálunk egészen Tandoriig nagyjából megkérdőjelezetlen, utána azonban „agyonproblematizált”) jelentőségének revideálása. Az Album című, száraz római jogi paragrafusok költői továbbgondolásának némileg túlfuttatott, tizenkét darabból álló ötlete nem pusztán a szerző kifogyhatatlan (noha némelykor üresben járó) versfaragói fegyvertáráról győz meg bennünket, hanem világossá teszi a kötet (s Szálinger Balázs költészetének) fő törekvését: a világ költői szemlélésének, átlényegítésének programszerű kidolgozását. Szálinger ösztönös könnyedséggel, egyúttal figyelemre méltó nyelvi ötletességgel, variabilitással lakja be a saját maga építette, számolatlan megszemélyesítendő szereppel kecsegtető versvilágot. Erről árulkodik a kötetben elfoglalt helye miatt is központi, tipográfiailag kiemelt remek vers, a Mint börtönkonyha képzett csillagásza: „Mint börtönkonyha képzett csillagásza, / Lassan lebomlok más szerepbe zárva. / Eget képzelve hajlított kanálon / A sorsom csillagképeit bejárom […]”. Az én különféle alakmásokba történő, játékosan komoly kivetítése egyértelműen a századfordulón fiatalon elhunyt „jurátus poéta” költői „feltámasztása” során a legsikeresebb. A Téglás Gábor 1878–1906 látszólag egyértelmű alaphelyzetének (egyfajta megemlékezés, kései nekrológ a költő sírja előtt) értelmezését a hat évvel kitolt halálozási dátum zavarja össze (e korántsem mellékes filológiai észrevétel Hász-Fehér Katalin érdeme), annál is inkább, minthogy Téglás Gábor éveinek száma (a vers keltezése szerint) így éppen a szerző akkori életkorával esik egybe, felcserélhetővé téve megszólító és megszólított, élő és elhunyt pozícióját (ami továbbá Szálinger Balázs „jurátusi” múltjával, mintegy életrajzi adatokkal is megtámogatható). „S belátom én is, kinek a versét írod: / Hamis jöttmentek sámlija a sírod […] És nézd csak, én se magadért szeretlek: / Saját szobromat porolgatom benned.” A Nemo plus iuris ciklus verseinek beszélője a figyelmes és következetes olvasó előtt ekképp nyitva marad, miképp a kötet egészét tekintetbe véve érzésem szerint az is, hogy vajon mást is viszünk-e végül magunkkal (néhány esetben kétségkívül emlékezetes) elsuhanó arcjátékon kívül, a gázra lépve Budaörs alatt.

A Vörös Postakocsi, 2010/Nyár