John Bull Pub

Lapunk étterem- kritikusa ezúttal nem ment messzire – Nyíregyháza főterének sarkán járt. Étteremkritika lapunk 2010/Nyár számából.

Mint tudjuk, előbb-utóbb minden gazdi hasonlítani kezd a kutyájára. Így van ez azzal az úriemberrel is, aki – kartonból kivágva – a Korona Kossuth téri bejáratánál álldogál, jobbján egy angol bulldoggal, balján egy söröshordóval. Az eb ránézésre nagy potrohú, vállas, öntudatos tekintetű, az élettel elégedett figura, csakúgy, mint gazdája John Bull, akit John Arbuthnot 1712-ben őszinte, becsületes, kolerikus, bátor és igen változó vérmérsékletű emberként jellemez. John Bull a derék angol, aki szereti a piát és a szórakozást, s ha meg nem sértik, véghetetlen időkig jó barát marad. A jámbor férfiú látványa egy csapásra feledteti velem a jogos kérdést: mit keres egy magyar kisváros magyar főterén a legangolabb angol nevét viselő angol pub, ahol ráadásul, mint kiderül, angol sört nem is mérnek (még John Bull-t sem). Felhorgadó virtussal ír Guinnest kérek a magyar kisváros angol ivójában, s groteszk módon az van is. Feszes nájlonburokkal védett palackban kapom a testes fekete sört. Kellően malátás, pörkölt kávéra emlékeztet az íze. A habja sajnos nem elég krémes (a nyitott palackot nem merem felrázni, így sohasem tudom meg, volt-e benne keverőgolyó). Szerény a sörválaszték, whisky – és pálinka – viszont többféle is van. Inni a pultnál is lehet, meghittebb beszélgetéshez, étkezéshez a varrógépálványhoz hasonlító kis asztalok kínálnak helyet. Elegáns, de nem hivalkodó a bútorzat, meleg barna színét a kárpit és a szőnyeg vöröse egészíti ki, s az italpult csillogása ellensúlyozza a helyiségben uralkodó puha félhomályt. Közeleg a futball-világbajnokság, a terem egyik falán kivetítőn futnak a sportcsatorna képei. Előételnek cézár salátát fogyasztok. Grillezett csirkemellcsíkokkal kapom (meglehetősen steril íze van, szívesebben látnék a zöldségek közt kisebb darabokra tépkedett, zaftos, ropogós bőrű sült csirkét). Roppant kínos lehet helyesírási hibát véteni a belvárosban, így tapintatosan észre sem veszem, hogy málnakrémleves helyett málna krémleves szerepel az étlapon. Mandulás túrógombóccal és vaníliafagylalttal adják a levest. A „betét” egyszerre ruganyos és krémes túró, benne ropogós mandula. A tetején úszik a vaníliafagylalt, mintha egy tojás sárgáját ütötték volna bele. Több málnával is meg tudnék birkózni, de inkább azt nehezményezem, hogy flakonos tejszínhabot fújtak a tetejére. Főételnek padlizsánkrémet kérek párolt lilahagymával és pirítóssal. A pirítós kitűnő. Barnára sült, még forró, a belseje friss és puha. A padlizsánkrém fehér és savanyú, nem értem, miért. Talán túl sok citromot cseppentettek bele. Nem tudom azonosítani az összetevőket, de biztosan nem sütötték plottyadásig a padlizsánt, különben sötétebb lenne a színe. Számomra túl folyós, hiányoznak a fűszerek, nem került bele szardellakrém. Mielőtt fizetnék, engedek a sör parancsának. Engednék, ha … lenne a pubnak saját mellékhelyisége. De nincsen. A Korona Szálló előterébe kell kilépnem, kutató tekintettel elbotorkálva a recepció előtt, érintve a kivilágított akváriumot, csodálkozó pillantást vetve a két bőrfotellel közrefogott hatalmas kagylóhéjra, mely mint egy óriás vécésnéni pénzért kitárt tenyere, terpeszkedik a toalett mellett. A „Korona-birodalomhoz” tartozó Soho-pizzeria WC-je ismétli meg a kagylóhéj-motívumot, ezúttal az ülőke fehér műanyagfedelével. A Soho belülről olyan, mintha egy gasztromicsurin keresztezte volna az amerikai diner-t az olasz pizzériával és a kora-kádárkori presszóval. Pepsi light-ot iszom, miközben a pizzára várok. A Pepsi light (először ittam és utoljára) cukormentes, de elviselhetetlenül édes. Ágyas Rézangyal meggypálinka billenti helyre lelki egyensúlyom, hogy azután felszabadultan élvezhessem a kislibazöld brokkolikrémlevest (sok-sok roppanós zöldségdarabbal), s a pizzát friss paradicsommal, mozzarellával, grillezett padlizsánnal. A pizza kitűnő akkor is, ha hiányzik róla az étlapon ígért articsóka. Tésztája vékony, mégsem sült túl keményre, a tejfölös alaptól nem ázott szét. Ötvennél is több pizzaféle rendelelhető, de ha siet valaki, mind a John Bull-ban, mind a Korona Kodály termében menüt is kérhet. A Kodály terem meghökkent a maga sajátosan elgondolt eleganciájával (aranyszínű, de a kályhaezüst fakó csillogására emlékeztető korinthoszi oszlopok; a szecessziós századelőt idéző kusza festmény cigányprímással, harisnyás combú nagyvilági hölggyel, szigorú erkölcsű lornyonos úrinővel, a háttérben tavasz és tél kaotikus egyvelegével). A köménymagos leves viszont a maga műfajának remeke. Őrölt köménnyel készült, barna rántással, állaga selymesen egynemű. A sertésborda budapest módra szintén gondosan megkomponált készétel, krémesen sűrű, csirkemájat, gombát, zöldborsót tartalmazó raguval. A köretről ne beszéljünk. Sohasem fogom megérteni azokat, akik szeretik a pergős rizst. Második látogatásom a John Bull pub-ban szerencsésebb volt. Tárkonyos jérceragulevest ettem. Mélyzöld színű zöldségkrémleves bébirépával, spárgával dúsítva, csirkemelldarabokkal gazdagítva. Harmonikus összeállítás, bár a tárkonyt bátrabban adagolhatták volna. A fűszeres velőt friss zöldségekkel, pirítóssal főételként ettem. Ikrásra tört velő, kevés üvegesre pirított hagymával készült, pirospaprikával és borssal fűzerezett laza krém. Én nagyobb velődarabokkal szeretem, de így könnyebben kenhető. Jó ötlet a fűszeres sült hagymakarika is, amit egy másik alkalommal a búzasörhöz rágcsáltam. Üdvözlendő, hogy kovászos uborkát is tartanak, amit leginkább sóba mártogatva, vodka kíséretében tudok elképzelni. Az étlapon minden szerepel a panírozott tintahalkarikától a hortobágyi húsos palacsintáig, a lazactól a lapcsánkáig. A John Bull csupa igyekezet, de (láthatóan) még nem találta meg önmagát. Érdemes ide visszatérni, s olyasmit keresni, amit csak egy pub kínálhat.