Gondolatok és benyomások a XXXVIII. Tokaji Írótáborról.

Vagy István királyék (mostoha) lánya. Vagy Trianonék(mostoha) lánya. Milyen címet adjak. Én nyíregyházi költő. Tirpák-e. Vagy tős-gyökeres. Itt hagyott. Megmaradt. Csak majdnem elcsatolt. Tiszán innen és túl. Ki vagyok én?

A magyar nyelven író ember majdnem minden tekintetben megkérdőjelezheti magát. De míg Szatmárcsekén a magyar kultúra napján magyarul mondom a barátaimnak, egészségetekre, és felhörpintem a harmadik szatmári szilvapálinkámat és azt mondom: „Isten áldd meg a magyart” míg Tokajban „nektárt csepegtettél” és magyarul mondom a barátaimnak isten, isten és koccintok tokaji borommal addig magyar költő vagyok. –

Persze ez sokszor nem ilyen egyszerű. És a Tokaji Írótábor ez évi témája ezért is a határon túli magyar irodalom. Hiánypótló tábori tematika. Bár szerintem a határon túli kifejezés idejétmúlt, talán úgy, mint a közéleti líra irodalmi definíciója. Sok mindenért. Elcsépelték. Lejáratták. Rosszul. Rosszkor. Rossz helyen használták. Sokszor tapintatlanul. Vagy csak egyszerűen egy másik generáció, másképpen nevezi, másképpen értelmezi a helyzetet, önmagát. És a lehetőségeknek sincs gátja. Ha van, az nem a határ. Talán könnyebb lett. Elődeink verejtékében vérében tocsogva, fejet hajtva. Köszönettel. — Kötszert nyújtva a szenvedőknek. Tudva visszanézni. —

Már nagyon régen egy megrázó történet érzelmi és értelmi hozadéka van a fejemben a ’határon túli’ lét, lélek tragédiájáról. Szörnyűségéről. Maga a történet csak homályosan van a fejemben. Az érzés. És az igazi megértés maradt csak mélyen bennem. Csoóri Sándor

története, amelyet sokszor elmesélt már beszélgetései során. Biztos sokan ismerik. Pontosabban tudván idézni, mint én. Valahogy így van. Ahun, ni:

Csoóri elsők közötti (ha nem az első) Erdélyi útján történt asszem 50-es évek közepén.

Hárman utaztak/utazhattak Erdélybe. Valamiért leszakadt a csapattól Csoóri (tán lerobbant az autó?). És ahogy sétál az utcán, meglát egy szép gyümölcsfát egy ház előtt.

A ház kertjében lévő nővel szóba elegyedik. Beszélgetnek. És megkérdezi a nő Csoórit, hová valósi. Magyarországról. Mondja az ekkor még nagyon fiatal költő. A nő nem akarja elhinni.

Csoóri megmutatja az útlevelét. A nő elejti, kiejti a kezéből, a kötényéből a gyümölcsöket, szétgurulnak a földön. És sírva fakad. Csak zokog és zokog. És otthagyja Csoórit.

Akkor láthatott először Magyarországról való embert az elcsatolás óta. És nem tudhatjuk, kik maradtak itt. Mi volt ott? Mi lehetett a sorsuk. Csak az álmuk volt az övék, mint a raboknak a Hetedik eclogában.

De ma már a disszidens szó sem létezik. A határon túliságot is felválthatják a konkrét tájegységek nevei.  Sőt. A partiumi. A székely. A kolozsvári már külön csapat. Külön folyóiratokkal. Délvidék, Vajdaság. A szerb háborúval mozaikjaira szóródik. Felvidéken is több magyar lap létezik. Kárpátalja mutatkozik talán a leghomogénebbnek. Már a tájegységekkel való megnevezés sem lehet igazán pontos.

Szóval, nincs határon túli irodalom mint olyan, mondja a tábor sokágú sípja. Kommunikációs irodalom. Ízlés, politika meghatározta irodalom. Címkék vannak. Rétegek. Sávok. Területek. Egyéni és közösségi ambíciók. Csak magyar irodalom van. És vannak régiói. Politikai struktúra mentén különített irodalom. Az irodalom nyelvi struktúra csak. Alany és állítmányban gondolkozó. Kánon van. És kánonon kívüliség. Migrációs és emigrációs irodalom. Divatos és méltatlanul elfeledett szerzők. Vagy generációs ’kifejezéshasználat’. (Aki a rendszerváltás előtt született annak határon túli irodalom, aki azután az másképpen jelöli, máshogyan nevezi ezt az irodalmat.)

És nyitottság van. És zártság. A világra. A másikra. Van, aki megelégszik a régiójában lévő folyóirattal. Van, aki mindenhová ír. Van aki csak a fővárost célozza meg. És van, aki tirpák. Mint az én Hasas Pasas barátom. J És a tokaji írótáborban barátok vannak. Akikkel csak itt találkozom. Akikkel ófurmintot iszom az Erdős pincében. Vilmos körtét a Veres Szekérben. És másnap reggel hideg orgazmus sört. Aztán megint bort. Éjszaka a motoros találkozóra csempésznek be italért. Egy ronda kopasz, szőrös rokkert kell arcon puszilnom, hogy kiengedje az italokat a táborból. És beszélgetünk irodalmi, magánéleti krízisekről. Mi Budapestről. Nyíregyházáról, Kolozsvárról, Nagyváradról, Dunaszerdahelyről, Ungvárról, Zentáról.

És a fiatalok, pályakezdés címet viselő munkacsoport előadásán körbe adják Jancsó Noémi kötetét az Emotikon-t és majdnem bőgve olvasom az írásait. Olyan érzékeny, olyan vagány, olyan fiatal, olyan tehetséges. Ki volt ő? Innen és túl? Nem érdekel. Egy fiatal tehetséges író volt, akit a zebrán gázolt halálra egy autó. Huszonkét évet élt. Na, ez tragédia. Elmegyünk inni. Aztán hajnalig haza sem megyünk. —

Az utolsó nap tovább maradok mit általában. És újra megértek valamit. Magyar igazolvány. Igazolván, hogy nincsenek határok. Látszólag. Persze kétes a fogadtatása.

Már minek. Ezt a magyarok már elszúrták. Nem jó semmire. És akkor megszólal a mellettem ülő férfi. Én sört iszom. Sajnos nem mindenhol jó Tokajban a bor. De nekik ízlik. Azt mondja. Tudjátok, én miért akarom kiváltani a magyar igazolványt. Mert nekem még magyar anyakönyvi kivonatom volt. Az a nagy, hosszú lepedő. Mondja. És mikor elcsatoltak minket, akkor kaptam egy román anyakönyvi kivonatot. És ott van egy megjegyzés rubrika. És azt írták bele: A 111. utasítás szerint nyilvántartva. Na. Én ezért szeretném a magyar igazolványt. Még nem is törvény volt, hanem utasítás. És nyilván vagyok tartva. Mint egy leltári tárgy. Még erre is ügyeltek. Nem akarok leltári tárgy lenni. Hús és vér, érző ember akarok lenni. Igazi. Állampolgár.

És mielőtt felveszem a hátizsákom és elindulok az állomásra. Végigsétálok a gimnázium melletti parkban, megnézem az Irodalmi Millenniumi Emlékfalat. Most Széchenyit laudálták. Szép. Többek között. Kazinczy Ferencz. József Attila. Németh László munkásságát idéző domborművek mellett az évfordulós Széchenyi István is helyett kapott a falon.

Nagyon méltó öröksége lesz az emlékfal az utókornak. —

Ki ezen sorokat írja. Próbálja megszólaltatni ezt a gyönyörű sokágú sípot. Sípokat. Aztán meghatottan továbbáll. És megiszik még egy sört.

Újra másnap van. Mindig az,  Jó kedvvel, bőséggel…Szánd meg Isten…Áldd meg Isten…

És miért fontos Csekén az a szilvapálinka? Miért fontos Tokajban a bor? Mert ott vagyok, jelen vagyok, a barátaimmal, eszmét cserélni, anyanyelvet megtartani.

Azt akarom, magyarul mondják: Szeretlek. Idegenül sohasem.

Ja. És hogy ki vagyok én? Hát magyar költő. Ha jó. Ha rossz. Ha közepes. Egészségetekre!