You Are Here: Home » Tárcák » Magyar gesztenye » Esti válasz

Esti válasz

Egy Esti vonatútról – új tárca novella a Magyar gesztenye-sorozatból.

Akkori szokásomhoz híven nyár volt. Szünet volt az iskolákban, így e vasárnapon kevesen utaztak az utolsó vonattal. Kétszer kellett átszállnom úticélomig – olvastam minden fülkefényben. Fél órával a megérkezés előtt letettem arany erekkel díszített, gesztenyebarna borítójú, keményfedeles könyvem, magamhoz vettem dohányom és gyufám, majd kivonultam a folyosóra. Ahogy fellobbant a láng, egyszerre figyelt engem és magát az elrobogó éjszaka az üvegen keresztül. Egy test mélyet szippantott, hosszan benntartotta az éji levegőt, majd lassan kiengedte. Gyufám utolsó lobbanásánál meggyulladt cigarettám.

Dohányzás közben könyvem vonatutat leíró fejezetére gondoltam, mely arról beszél, hogy egy zárt kabinban kimerevül az élet, és a fogékony elmének alkalma van emberi regények olvasására, írására. Jómagam is ezzel töltöttem el a lomhán zötyögő estét, két középkorú hölgyet figyelve száz érzékemmel. Hamar meguntam, ezért is tereltem ki magam a folyosóra.

A számból-orromból előtörő füstgomolyagok közepette furcsa jelenség borzolta éberen őrködő képzeletem. Már jó ideje elhagytuk a legutóbbi állomást, amikor, mint újonnan felkászálódott utas, zsörtölődő bácsi húzta be maga mögé a folyosóra kopottas utazóládáját. Hosszú, elnyűtt ballonkabát volt rajta, alatta egykor elegáns zakó, ritkán mosott fehér ing, és, ami leginkább felkeltette érdeklődésem, sárgára mázolt csokornyakkendő. Elment két üres fülke mellett, majd a mienknél állapodott meg, nekifeszülve a nehezen járó ajtónak. Kicsit arrébb álltam, onnan leskelődtem, így nem hallottam az idős úr vélhetően udvarias kérdését. De jól láttam a két nő szinte egyszerre történő fejbólintását. Belépett, én pedig visszatértem kedvenc ablakomhoz. Nem sokkal később lágy érintést éreztem vállamon, és megfordulván a bácsi somolygását találtam magammal szemközt.

– Megkínál egy szállal, fiatalember?

Szó nélkül vettem ki kabátom belső bal zsebéből a dobozt, és nyújtottam felé. Három szálat vett ki, ebből kettőt zsebre vágott, majd tüzet kért. Jól eső élvezettel fújta ki a márkátlan füstöt.

– Író? – kérdezte.

Biccentettem, mi más lehetnék. Manapság…

– Hosszú a művészet.. – tette hozzá a bennfentesek kacsintásával.

Néhány másodpercig szótlanul kivártam, majd egy szippantás után nemtörődömnek szánt, de végül arcátlanná váló flegmasággal mégis kiegészítettem, imígyen:

– …és rövid a szalonna.

Elégedetten bólintott. Azt játszotta, hogy megértjük egymást.

– Az alkalom pedig elrepül – folytatta aztán, immár minden szemrebbenés nélkül, feleslegesen.

Vállat vontam. Nem volt kedvem játszani. Talán tényleg megértettem.

Közben végzett cigarettájával. Köszönöm-félét intett kezével, és további szó hiányában visszacsoszogott kis kabinunkba, maga után húzva a lényére tapadt megátalkodott, áporodott szagot.

A következő állomás előtt a szemem sarkából észleltem, jön ki háttal, bőröndjét taszigálva. Odaléptem, szó nélkül kivettem kezéből. Meglepően könnyű volt, nem okozhatott volna ilyen megterhelést neki, ha… De ebben pillanatban, megsejtve gondolataim irányát, közbevágott:

– Hogy hívnak téged?

Elértettem a célzást, így zavartattam magam a tegezés miatt. Valamit motyogtam, nagyon halkan.

– Nem értem – hadarta sietve. – Mindig bátran és értelmesen felelj. Mi a neved? – kérdezte még egyszer, miközben vállával rásegítve kinyitotta a vonat ajtaját.

– … – válaszoltam, bátran és értelmesen, de hangom elnyelte a kintről hirtelen beáramló menetzaj.

Rám kacsintott. Megérkeztünk. Leszállt.

Visszaballagtam nőimhez, amikor eszembe jutott valami. Az ablakhoz rohantam, másodszorra sikerült is lerántanom. Derékig kihajoltam, és még megpillantottam görnyedt barna hátát a távolban. Kiáltásra nyitottam a szám, kérdezni akartam, valamit tükrökről és meghaló gyermekekről, kincsekről és nincsekről – végül a semminél maradtam. Indultunk. Ekkor megfordult, mintha csak most találták volna meg el nem engedett szavaim, visszanézett, mondott is valamit, amit nem érthettem már, mosolygott és tehetetlenül széttárta a karjait. Elrobogtunk.

A fülkében észrevettem, hogy valaki beleolvasott a könyvembe, mely most szétterítve hevert az ülésemen. Ettől elkedvetlenedtem. Felvettem, de ugyanazon mozdulattal be is csuktam. Nem akartam tudni, hol volt kinyitva.

A gyűrött cetlit már csak otthon leltem meg – zilált, jobbra hanyatló betűkkel írták. Ha nem halnál meg, gyermeked versenytársává válnál.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top