Vidornapló
A nyitány
Karádi Zsolt
Tegnap jó hangulatban, a kánikulai nyáreste fel-fellendülő szellőitől kísérve, végre megkezdődött a kilencedik VIDOR. A Kossuth téren háromnegyed hétkor még meglehetősen foghíjasak voltak az ülőalkalmatosságok, hétre azonban már moccanni is alig lehetett. Az üdvözlő szavak után felröppenő, a VIDOR szót formázó luftballonok hangos üdvrivalgás közepette emelkedtek a felhőkig, mintegy kérve az égieket arra, lehetőleg ne essen (sok eső) az előttünk álló napokon…
Miközben a térről a színházba, Gordon Eszter fotókiállításának megnyitására araszoltam, Makk Károly tömör, frappáns üdvözlő szavain morfondíroztam. Makk, a színházi zsűri elnök most is elragadó volt, szellemes, összefogott. Jó volt látni és hallani őt, a legendát, a magyar film doyenjét, fiatalságom meghatározó filmrendezőjét, a Liliomfi, A ház a sziklák alatt, a Szerelem, a Macskajáték, az Elveszett paradicsom, az Egymásra nézve celluloidra álmodóját, az örök fiatal művészt, aki szellemes, a derű ünnepéhez illő szavakkal, sodró lendületű körmondatokkal indította el a fesztivált.
Nem kevésbé jelentett számomra nagy élményt Gordon Eszter tárlata. (Igaz, a kiállítás megnyitója a meghirdetettnél valamivel később kezdődött, s addig Eszter a képeinek helyet adó terem előtt, a képcsőkön kucorgott, mivelhogy a galéria csak az utolsó pillanatban tárult fel a látogatók előtt.)
De aztán, akik kibekkeltük a rekkenő hőségben a bebocsáttatást, nem bántuk meg a várakozást. Gordon Eszter hallatlan érzékkel, a női lélek finom rezdüléseivel közelít alanyaihoz. A többségében színészportrékat, előadás- és koncertpillanatokat fotografáló alkotó szinte valamennyi munkája az emberábrázolás legszebb hagyományait idézi. Mert ahogy Bodrogi Gyulát, Alföldi Róbertet, Gergye Krisziánt, Psota Irént láttatja, ahogy észreveszi, amint a pipára gyújtó Jancsó Miklós szemében megcsillan a láng, ahogy Kocsis Zoltánnak a kották mögül fellobbanó pillantását észleli, ahogy érzékeli Madonna testtartásának teatralitását, Mick Jagger kéjben és kínban vogaló arcát, az nem pusztán fénykép, nem pusztán digitális fájl: az (fotó)művészet. Abban az értelemben, hogy a mindentudó kamera mögött ott áll a fotográfus, aki nemcsak belepillant a kiválasztott ember életébe, hanem látja annak perspektíváit is. Gordon kiemelkedő intuíciós képességét még egy, ennél is fontosabb dolog minősíti: a szeretet, amellyel modelljeihez fordul. Ez a szeretet sugárzik képeiről. Az ő művészete arra tanít, hogy figyeljünk rá, ha ma gépet veszünk a kezünkbe, a technika ilyen-olyan ismerete nem elég. A katartikus képhez ihlet, érzékenység, áldozatkészség, szemlélet kell. Ez pedig aligha tanulható.
Miként a Pintér Béla-féle előadások technikája is elleshető, de a puszta technika még nem színház. Akkor mitől színház a színház? – tehető fel a kérdés.
Pintér Béláék nem először vannak jelen a VIDOR Fesztiválon. Korábbi produkciók is izgalmasak, felkavarók voltak. Új művük, az Árva csillag beleillik abba a koncepcióba, amelyet az együttes mindig is képviselt. Nevezetesen olyan színház a cél, amely aktuális kérdéseket érint, töprengésre késztet, ugyanakkor szórakoztat, nevetést fakaszt, olykor folyamatos kacagást generál és formailag is újszerű.
Az Árva csillag is ilyen volt. Pintér ügyes gesztussal a cselekmény egy részét (a VIDOR kedvéért, nyilván) Ibrányba helyezte: a darab hőse, Póka Béla ötvenöt éves munkanélküli népművelő itt bonyolódik egy (egyébként elég) nehezen követhető sci-fi-kalandba. Az édesanyja házát eladni szándékozó férfiú és a Göncöl szekér utolsó csillagáról elszármazott nők szürreális-fikcionális históriája alkamat adott az író-rendezőnek arra, hogy egy másik dimenzióból hozzánk keveredő ufonauták szemüvegén keresztül megláttasson olyasmit, ami Póka Bélának már föl sem tűnik. A nem kevés lírával átszőtt Árva csillag Pintér színházteremtő kísérletezésének beszédes példája: a valós alapötletből kiinduló történet egy óvatlan pillanatban átlép a mese, a fantasztikum szférájába. A „harmadik típusú találkozásokra” hajazó, Sacra infantilia alcímet viselő játék megkapó sokszólamúságával, a színházi nyelvek keverésével, a látvány és a hang olykor meghökkentő disszonanciájával képes volt valódi színházi élmény kiváltására. A vaskos nyelvi humor, a sziporkázó gegek, a furcsa, az evilági és a nem-evilági határán billegő konfliktusok halmaza elgondolkodtató módon szembesített bennünket előítéleteinkkel. Pintérék munkájában most is akadtak provokatív elemek, mosdatlanszájú, néhol öncélú nyelvi megnyilatkozások, s talán némelyik önálló betét is rövidíthető lett volna. Mindenesetre a közönség harsogó nevetése, s a mű végén felcsattanó, percekig tartó harsány tapsa azt mutatta, hogy sokan értették és értékelték az Árva csillag sugallatait. (Engem, aki hajdan szintén népművelőnek készültem, s lassan közeledek Póka Béla életkorához, az Árva csillag személyesen is érintett. Különösen értékeltem a befejezés többértelmű drámaiságát, amelyben líra és humor egybeolvadt; megrendített, de fel is oldozott.)
A feloldozás aztán előadás után folytatódott a Kossuth téren, ahol Manu Dibango még tíz órakor is zenélt, ahol régi és jelenlegi tanítványok légióival találkoztam, ahol fiatalok tucatjai trécseltek, bohóckodtak, vicceltek csókolóztak, táncoltak, ittak, röhécseltek, „Tanár úr, újra VIDOR!” – kiáltotta felém integetve Csilla, „De jó, hogy találkoztunk!”- kacagott Döníz, a könyvtár előtt régi hallgatók mókáztak, „Igyon egy kortyot, tanár úr’ – nyújtotta felém Krí a borosüveget, „Sajnos, vezetek”– feleltem, pedig, isten bizony, megkóstoltam volna…
A VIDOR Kertben most is rengetegen szórakoztak. Nem tudom, kik voltak többen, a dühítően röpködő sáskák vagy mi? Egy biztos: a tűzfalra vetített Buster Keaton szaggatott mozgása, néma komikuma, fehér, mosolytalan arca elmosódott előttem, amikor eleredt az eső.
Igy ért véget a nyitány, a kilencedik VIDOR első estéje.
Még nem volt éjfél.
A 2010-ben elhunyt művész, Botond: A Vacsora/Das Abendmahl című műcsoportja utoljára május 26-án látható. A kiállítás zárónapján – reflektálván arra, hogy maga a művész számos inspirációt merített a könyvekből, az irodalomból – arra kértek négy írót és költőt, Bartis Attilát, Borbély Szilárdot, Csobánka Zsuzsát és Győrffy Ákost, hogy merítsenek ők inspirációt a kiállított alkotásokból és az így született szövegeket olvassák fel a tárlat terében.
Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka c. könyvében így ír Kosztolányi Dezsőről: „Ő a lélek kalandjainak költője és prózai krónikása. Részvétet érez minden emberi szenvedés iránt, látja és ábrázolja a polgári élet sivárságát, undorodik minden erőszaktól, gyönyörködik és gyönyörködtet a szépségben, játszik a nyelv végtelen lehetőségeivel, lelkére ereszti a külvilág benyomásait, és megfogalmazza a benyomásokat.” A pályázatra beküldött prózai írások Kosztolányi fent megfogalmazott szellemében készüljenek. 
Térey János, a kötet szerzője, Csobánka Zsuzsa költő, író és magyartanár, illetve Vári György, újságíró és irodalomtörténész beszélgetnek a Könyvfesztiválra megjelent esszékötetről 17.00-tól
A Deák Ferenc Akadémia Közhasznú Egyesület történelmi előadás sorozata 2012. május 17-én csütörtökön 17.00-kor kezdődik. A magyar történelem meghatározó alakjai című sorozat C.Tóth Norbert előadásával indul Luxemburgi Zsigmondról (1387-1437)
A Romkert Kiállítóterem fotópályázata az „Öntudatlan Örökkévalóság” programsorozat keretében amatőr fotósoknak. A képeket zsűri díjazza, de kiosztásra kerül egy közönség díj is. A beérkezett pályaművekre a Romkert Kiállítóterem és Kávéház facebook oldalán lehet szavazni. A szavazásra időtartama: 2012. május 10- június 10. 
Az ELTE-BTK Trauma és Gender Kutatócsoportja által meghirdetett konferencia célkitűzése, hogy felhívja a figyelmet az interdiszciplináris irodalom- és kultúratudományi nézőpont fontosságára, mely a trauma- és genderkutatás eddigi eredményeit mozgósítva képes felismerni a társadalmi nemi szerepek vizsgálatának jelentőségét a traumatikus tapasztalatok értelmezésében, illetve, hogy ez a megközelítési mód egyes szépirodalmi művek kapcsán elkerülhetetlen elemzési szempont.
Nyíregyháza lesz a vers fővárosa 2012. október 9. és 14-e között. A Móricz Zsigmond Színház ad otthont a 14. Kaleidoszkóp nemzetközi VersFesztiválnak – jelentette be Lutter Imre fesztiváligazgató, a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke és Tasnádi Csaba, a színház igazgatója. Társulatok, egyéni előadók, zenekarok és filmesek június 15-ig nevezhetnek a rangos seregszemle versenyprogramjába.
A debreceni Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiószínházában az eredetileg tervezett május 4-e helyett technikai okok miatt május 19-én kerül sor a Jászai című darab ősbemutatójára. A darabot Jászai Mari naplóiból és Borbély Szilárd "A nagy Jászai" című drámájából Galambos Péter és Kovács-Cohner Róbert rendezte.
Friss lapszámunk Útirányul A régi Nyíregyházát tűzi ki: Kujbusné Mecsei Éva Múltbéli kapcsolatok c. tanulmányában Nyíregyháza 1753 és 1848 közötti kapcsolatairól ír, Galambos Sándor pedig a dualizmus kori Nyíregyházáról közöl tanulmányt. A Fogadó rovatunk a mai Nyíregyháza köztereivel foglalkozik: előbb Onder Csaba kérdezi Simon László talajvédelmi kutatót a Kossuth téri fákról, majd Gucsa Magdolna írását olvashatják az Életfáról. Gyaloggalopp rovatunkban Kulcsár Attila értekezik Nyíregyháza múltjáról és jelenétől a városfejlesztés tükrében, de Forspont rovatunk -- melynek alcíme ezúttal Iskolapéldák -- első tanulmánya is a városhoz kötődik még: Kedves Júlia Nemzetiség és nyelvhasználat a nyíregyházi evangélikus népiskolában (1876-1910) címmel közöl tanulmányt - valamint még sok minden mást. Immár letölthető pdf-formátumban is!