A Vidor Fesztivál ideje alatt a nyíregyházi Jósa András Múzeumban megtekinthető tárlatról.

Kiállítás a Jósa András Múzeumban a VIDOR Fesztivál ideje alatt,
2010. augusztus 28. és szeptember 4. között

Ország Lili: Pompeji I (1969)

Ország Lili: Pompeji I (1969)

,,Számára a történelem (…) a déjà vu élménye, permanens lélekállapot.”- írja Németh Lajos az ungvári zsidó lányról, akit a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után a Bálint Endrével való, élethosszig tartó levelezés és a Jeruzsálemtől Itáliáig ívelő utazások csiszolnak a XX. századi magyar képzőművészet egyik legegyedibb hangú képviselőjévé.

Már a kiállítás egyik legelső képe, a Sárgaház labdázó alakkal (1950-es évek eleje) című festmény elbizonytalanított térszerkezete, a chiricoi kulisszafalak, a felismerhetőség minimumára redukált emberalak, és a kép keretén túl lepattanni készülő labda – az egyetlen tárgy, amely rendelkezik valódi kiterjedéssel, így tehát árnyékkal is – előrevetíti az egész művészi (és élet) pályán átívelő, szakadatlan kutatást térben és időben, személyes történeten s történelmen át: a hajszát a nyugvópont menedékéig.

A szürrealista képek metaforákká sűrített felismerései hamarosan Korniss Dezső és Vajda Lajos szentendrei motívumaira hajazó vonalakká bomlanak, a művész a tér benépesítése helyett inkább a tér egy-egy komponensére fókuszál (Fekvő, az 1950-es évek közepe). Ám mielőtt ezek az elemek Ország Lili festészetének végső kijelentéseivé csontosodnának, egymásra rakódnak, le- és bezárják a képsíkot, de egyúttal új, időbeli kiterjedést nyernek. Az így felépülő falak olykor kijelölik konkrét helyüket az elérhető legobjektívebb realitásban, például a vulkánkitörés utáni Pompei (Pompei III.-IV.) mementóivá lesznek, máskor panaszokból és fohászokból állnak össze, s annak ellenére, hogy a jeruzsálemi siratófalat idézik, mégis sokkal bensőbbek annál: az ungvári gettóban didergő zsidó gyermek emlékei közül valóak (Megkövült panasz, 1967).

Ország Lili vérvörös és tengerkék falaiból komplett városok épülnek, ám mintha felgyorsult volna bennük az idő: ugyan az ott lakók egyértelmű jeleket hagytak maguk után, héber, görög, latin és kopt betűk váltják egymást, a görög-római szobrok torzóit és a reimsi katedrális Máriához siető, mosolygós angyalfiguráját; mégis, az idő felzabálja, a város és múltja azonnal magába olvasztja az egyént (A város és múltja, 1971). A fekete festék, akár a korom, ellepi a kép felszínét, a személyes történetek a történelem pulzáló, folyton újrarendeződő útvesztőjévé olvadnak össze. Az Idő megszelídítésének mesterségét, az emlékezés aktusát a művész a Palotaszárny (triptichon, 1967) című munkáján látja el szakrális kerettel, emeli oltárképpé, ezzel egyszer s mindenkorra a lét központi kérdésévé avatva azt.

Hogy az emlékezés, az észlelés tárgyainak folytonos újrarendezése milyen mélyen személyes probléma, azt a Labirintus (triptichon, 1974 körül) szintén hármas oltárformája jelzi. Az útvesztő régi meditációs eszköz, a középkori katedrálisok padlójáról is ismerős, egyszerre jelképezi a Krisztus egyházához elvezető jeruzsálemi zarándoklatot, s a lélek legmélyére tartó spirituális utazást. Ország Lili festészete egyszerre tesz kísérletet egy magánmítosz, az otthont s egyben börtönt is jelentő, de saját város megteremtésére, ám ugyanakkor az idegen metropoliszok kavargó tömegében alámerülő, saját létének terhétől megszabaduló lélek eufóriáját is képes artikulálni. Legizgalmasabb képein ezt a kettősséget sűríti egy-egy jelkép mögé, akár a pravoszláv ikonok gesztusait, akár az olykor architektonikus elemekké szilárduló kalligrafikus (ál)betűket veszi kölcsön: a grafikák, akárcsak a szent könyvek, igényt tartanak a többszörös értelmezésre, nem mondanak le saját exegézisükről.

Az érdekfeszítő kiállítás kapcsán múzeum illetékeseit külön köszönet illeti, hiszen az úgy húsz négyzetméteres teremben egymástól uszkve három centiméter távolságra elhelyezett képek kitűnően modellezték az Ország Lili festészetét átható elemi klausztrofóbiát, bár talán ez a jellegzetes atmoszféra akkor sem veszett volna el a néző számára, ha több teremben, szellősen, átláthatóan sikerül elhelyezni a képeket. És akkor még nem is próbáltam megbecsülni, hogy egy másfeles sorközzel nyomtatott, tíz mondatos lényegi ismertető a falon pontosan mennyivel mutat jobban, mint a sarokba hajított, az internetről származó kétoldalas esszé, amelyben még az aláhúzással jelölt hiperhivatkozásokat is olyan gondosan őrizték meg, mint a palotaszárny falai a hajdani lakók nyomait.

 

Ország Lili: Város a királyok korából II. (1965)

Ország Lili: Város a királyok korából II. (1965)