A Nyíregyházán élő író nagyszabásúnak ígérkező történelmi regényéből lapunk 2009-es évfolyamában közöltünk már részleteket. Most a lapunk 2010/Nyár számában megjelent fejezetet ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Mostani nagy ínségemben az írás a vigaszom. Nap, mint nap egyre türelmetlenebbül várom, hogy elszabadulhassak a pokollá változott hivatalomból, hogy bevehessem magam az árkusaim közé, és nekifoghassak. Olyankor ismét tökéletes lesz a világ a számomra, a kolera mintha nem is létezne. Ha észreveszem, hogy sötétedik, gyertyát gyújtok, ha nem, addig vaklálok, amíg a szemem a papírba nem ér. A forróság a fejemben még segítségemre is van azoknak a régi dolgoknak az előhívásában. Bár főfájás nélkül is igen különös az én emlékezetem, mert pontosabban idéz fel messzi dolgokat, mint alig mostaniakat, hosszú évtizedek távlatából is világosan látok arcokat, hallok hangokat.

Az én szépséges Szatmár vármegyém legkedvesebbjei voltak nekem mindig az Erdőhát lankáin és rengetegeiben megbújó helységek. Híres-neves vidék az, oly bőséggel terem arra mindenféle ritka gyógyfű, és úgy ismeri azokat a fehérnép, mint sehol másutt az országban. Nincs is tán olyan nyavalyája az emberi testnek, amire ne tudnának arrafelé valamit, a balga nép azonban gyakran eltéveszti a határt gyógyítás és bűbájosság között. Mert igaz ugyan, hogy Isten ajándéka az erdőn, mezőn a fű, fa, virág, és miért lenne ellene való, ha bajában lehajol értük az ember, és a pókok is az ő teremtményei, de hogyan gondolhatja azt bárki, hogy neki tetsző cselekedet lenne összefogdosni, törögetni, és levedző sebekre rakosgatni őket. Be kellene azt a gyarló embernek látni, hogy akad olyan betegség, amire se csomó, se füst, se főzet nem használ, sőt a felcser is tehetetlen.

Megvan már vagy két évtizede, hogy a Sebespatakra való Bodor Erzsébetet, Balásházy László második feleségét, főügyész urammal Károlyban, a vármegyeházán vallattuk. A mérgezés és paráznaság vádjával előttünk álló csöppnyi asszony rebbent minden hangra, szemét végtől-végig lesütve tartotta, mégis, megállás nélkül mondta az életét. Azt hiszem, pontosan tudta, hogy mérgezésért pallos jár.

*

„Az Isten ne adjon senkinek olyan életet, mint az enyém. Mintha feneketlen mocsár aljára húznának lefelé az ármánykodók, nem bírok védekezni ellenük. Úgy összeszövetkeztek ellenem, és olyan erősek, hogy a mellettem lévők szavának semmi súlya sincs velük szemben. Az uram, a sógorom, a prédikátor, az a semmirekellő, mindig ferde szemmel néző Anna, egytől egyig a hóhér kezére kívánnak engem, rettegek tőlük. Legjobban az uramtól, attól a Rettenetestől. Magam se értem, hogy jutottunk idáig. Amikor öt esztendővel ezelőtt valami hasonló háború tört ki közöttünk, mint most, úgy látszott, sikerült lecsillapítani, és olyan valótlan borzasztóságot nem gondol többé felőlem, hogy az életére török.

Igaz, pirongatott, szapult és gyakran megvert azóta is, mert soha semmi nem volt jó neki, és sehogy se tudtam a kedvére cselekedni. Ha meggondolom, így volt ez az első perctől fogva, amióta elvett. Az első főztöm nyers, a második íztelen, a harmadik zsírtalan volt, később meg hol valami szúrósat, hol valami keserűt érzett ki a rántottából vagy a kásából. A konyhán az edények nem jól álltak, az ágy nem volt elég magasra vetve, és pókhálót látott ott is, ahol nem volt. Éjszaka hol maga mellé parancsolt, hol kizavart a kisházba, nem csoda, hogy nem estem teherbe. Azt mondta, csakis az én hibám, mert ha tudott az első asszonynak három gyermeket csinálni, akkor nekem miért ne tudna. Igazat adtam neki, bár magamban arra gondoltam, hogy neki sem kéne annyiszor külön aludnia tőlem, mondani azonban nem mertem.

Nagy szégyenemben annyira, de annyira iparkodtam, nem is volt már más gondolatom, minthogy milyen füveket főzzek, miféle füstölőket csomózzak magamnak. Ismertem a vas-, az orbáncfüvet, a zsurlót, a vadárvácskát, a szűzborsikát, a meggy-, tölgy- és fehérbükkfa kérgét porrá zúzva, de azok semmit se használtak. Végül Kurta Polyka segített rajtam. Tudom, hogy ördöngösséget és bűbájosságot mondanak rá, pedig nincs az ő tudományában semmi istentelenség, ugyanazt gyűjtögeti ő is az erdőn, mezőn, amit mindenki errefelé. Rajtam a kígyóhájjal segített, és azzal az egyszerű tanáccsal, hogy tegyek egy párnát a csípőm alá, ha az uram rajtam van. És sikerült.

Azt hittem, ha gyermeket szülök, bebizonyosodik, hogy érek annyit, mint bármely más asszony, de semmit se javult az életem. Nagyevő és nagyivó az én uram, bele is veresedik sokszor az ételbe, italba. A sört, különösen az új főzetet, soha nem bírta, rettenetesen meggyötörte. Hányszor, de hányszor rimánkodtam neki, tartóztassa meg magát tőle, mert megint okádni fog, de sose hallgatott rám: legtöbbször pofon vágott. Pedig gyakran olyan éktelen fájdalom szaggatta a lábát, a karját, a fejét, hogy szinte halálra vált, és kifeküdt napokra.

Öt esztendővel ezelőtt minden korábbinál rosszabbul lett. Elviselhetetlen főfájás kínozta, mint a cékla, olyan veres volt a feje, attól tartottam, rögvest megbolondul vagy szétdurran az egész ember. Féltem tőle, de sajnáltam is, úgyhogy fekete ürömből, borókából, lizinkából, iglicéből, borostyánból erős esszenciát pároltam, jó meleg vízbe öntöttem, azzal mosogattam a fejét. Hányt, félrebeszélt, majd egész napos álomba zuhant. Azt hittem, nem marad meg. Másnap azonban magához tért, de mint akinek elment az esze, összevissza beszélt, és nagyon furcsán pillantgatott rám. Különös, baljós előérzetem támadt. Harmadnapra talpra állt, és akkor jaj lett nekem.

Csak néztem, hová megy nagy sebbel-lobbal, kérdeni azonban nem mertem. Két fertályóra múltán aztán megtudtam. Diószeghy sógor jelent meg az ajtóban, és süvegét le sem véve – pont olyan hangon, ahogy a Rettenetes szokott veszekedni rám – nekem támadt. Ő követségben lévén itt, úgymond, ha valamit cselekedtem az uram ellen, tüstént csináljam vissza, mert ha meg találna halni, biztos lehetek benne, hogy a vármegye kezére kerülök. Álltam sóbálvánnyá merevedve, közben azon járt az agyam, hogy mit beszél ez itt. Alig bírtam kinyögni, hogy mégis csak én ápolgattam, kenegettem, gyógyítottam meg, és Istennek hála talpra állt, a sógoromnak már csak a hátát láttam.

Megrettentem, a félelem azonban felnyitotta a szemem. Sára, csak Sára lehetett, aki telezagyválta a Rettenetes fejét. Kelletlen, vihogós, idétlen teremtés volt világéletében, az uramhoz törleszkedett, velem berzenkedett. Összekapkodtam a ruháját, a batyuját bezártam a kamrába, nehogy megszökjön, ha vallatóra fogom. Éppen akkor azonban betoppant a Rettenetes. Rögtön nekem állt, hogy megétettem, azért okádott, és azért mostam füves vízzel a fejét, hogy megsüketüljön vagy megbolonduljon. Bizonysága is van, Sára, akivel pókokat fogattam, amiket összetörve az italába kevertem, de még a rántottájába is tettem belőle. Még jó, hogy gyanút fogott, mert ha megette volna, és ha a korábbi ocsmányságaimat ki nem okádta volna, már a másvilágon lenne. Annyit se tudtam mondani, hogy nem úgy van az, édes uram, már ütött, és úgy és annyira, hogy majd összeszakadtam. Kapkodtam a kezem az arcom elé, a fejem felé, de mindhiába, egyre hátrébb és hátrébb szorultam, majd kibuktam a tornácra, onnan az udvarra, ő azonban csak jött, jött utánam tajtékozva, és járt a keze, mint a cséphadaró. Nyomában Sára rikácsolta: „Jobban uram, jobban, mindig átkozza kegyelmedet!” Botorkálva próbáltam elszaladni, de az egész testemen végigszaladó, hosszú, éles hasítás utolért. Összegörnyedtem alatta, majd orra estem. Korbács volt nála. Magamon kívül sikoltoztam, ő ordítozott. Távolról mintha a gyermekek sírását hallottam volna. Összecsődült a cselédség, a szomszédság. A lovász érkezhetett elsőnek, hallottam, ahogy próbálta az uramat megfékezni, mondván: „Mit csinál kegyelmed, hagyja abba, nézze a gyermekeket, félelmükben már majd az eszüket vesztették!”

Ő azonban mit se csillapodott, még szegény fiút is jól megcsapta. Végtelenül megkínzott, mire nagy nehezen három meglett ember megfékezte az indulatát. Sárát – hiába könyörögtem, hogy amíg meg nem bizonyítja a rágalmait, tartsa vissza – kifizette és elbocsátotta. Aztán csak lecsendesült, sőt, felhagyott alaptalan gyanakvásaival irányomban. Nem az én könyörgésemre, tudom én azt. Annak a három tekintélyes, józan embernek a szavára látta be nagy nehezen, hogy a köszvény kínozta úgy meg, hogy majd belepusztult. Jó darabig, pontosan öt esztendeig, ha panaszkodott is bárkinek rám, csak rossz gazdaasszonyságomat hánytorgatta. Pedig abban a tudományban is gyarapodtam, semmi se volt másképp – pláne nem rosszabbul – az én konyhámon, mint bárki másén.

A verésektől nem szabadultam meg, de szép lassan kitapasztaltam, hogyan vészelhetem át a legkönnyebben azt a fertályórát. Jobb szerettem, ha rendszeresen, rövid időközönként adta ki a mérgét a Rettenetes, mert akkor könnyebben túlestem rajta. Ha azonban sok idő telt el két alkalom között, és felgyűlt benne az indulat, nagyon megkínlódtam. Kitapasztaltam azt is, hogy ha nem szaladok előle, hanem gyorsan forgolódok, és ügyesen, nem túl mélyre hajolgatok, akkor kisebb az ütések súlya, emellett ha ugyanolyan hangosan visítozok, mint máskor, észre se veszi, hogy gyengül az ereje. Mindent meg lehet szokni, azt mondják. Én is így gondolom, bár azért elő-előfordult, hogy nekikeseredtem, de ha belegondoltam, hány asszonynak ez a sorsa, mentem tovább. Nem is igen értem rá magammal foglalkozni még gondolatban sem, mert a porta, a nagy ház, a gyermekek, a cselédek, soha egy percre se engedtek megállást. Öt esztendő múltán azonban az uramon ismét kitört a mánia, és a rosszabbnál is rosszabbra fordult a helyzetem.

Az utolsó jó napom a Csonka Gergelyék lakodalmán volt. Hivatalos volt oda mindenki, nemesek, zsellérek, cselédek. A Rettenetest megint kínozta ugyan a köszvény, de azért mi is elmentünk. Láttam, hogy sokat eszik, az új sört meg vedeli, szólni mégse mertem, mert egész nap rám se nézett, se otthon, se a lakodalomban, pedig a bordó mentém meg a sárga csizmám volt rajtam. Félrevonult az öregekkel pipázni, a táncosházba be se tette a lábát. Újoncozás után voltunk, a mi csepp falunknak három legényt kellett kiállítania. A Trombitás, a Takács fiú és Móré Pál húzta ki a nyilat. Mindhárman ott mulattak, utoljára, velünk. A legfáradhatatlanabbul Móré. Szünet nélkül ropta és ropta, mindenkit forgatott, leányt, asszonyt, fiatalt, öreget, vég nélkül. A szeme villogott, a haja a fejére tapadt, a homlokáról patakok folytak, de egyre szilajabb kedvre kerekedett. Lehet, hogy engem bárkinél többször vitt el, ez nekem akkor azonban fel se tűnt, az a sárga csizma olyan könnyű volt rajtam, mintha magától járta volna. Egyszer, egy villanásra, megpillantottam a Rettenetest az ajtófélfának támaszkodva, de többször nem láttam. Amikor vége lett a mulatságnak, azt mondták, hazament, annyira szaggatta a fájdalom. Jobb híján Móréval jöttem el. Meg nem gondoltam volna, hogy ez szemet szúr bárkinek, hiszen ha a Rettenetes velem van, akkor is odacsapódik a legény, mert a szomszédunkban, a Leskóék sütőházában lakott. Másnap meg elment a verbováncokkal.

A lakodalom után azonban furcsák lettek a népek, mintha mindenki ellenem forgolódott volna, még a híveim is. Polyka nem jött a kerítéshez, amikor meg átmentem egy csipetnyi borókát kérni tőle, kiüzent, hogy majd áthozza, de csak nem ért ide vele. Ha a Rettenetes otthon volt, sose merte betenni a lábát hozzám, úgyhogy vasárnap érte küldtem a cselédet, jönne most, az uram a templomban van, de mindhiába. Leskóné egy percre se ért rá, a tornácán a veréce folyton zárva volt, mintha csak előlem bujkált volna. A prédikátort nem is tudom, napjában hányszor láttam vonulgatni, a mi portánk előtt pedig mintha a szokottnál is lassabban ment volna. Nem egyszer betért Diószeghy sógorhoz, mindig akkor, amikor az uram is ott időzött. Annának, ha parancsoltam valamit, a bólintás is nehezére esett, az igenis meg el nem hagyta volna a száját. Megcsinálta, amit kellett, de szó nélkül fordult ki előlem. Sütött az ellenségessége. Semmit se értettem, és kimondhatatlanul nyugtalan voltam. Éreztem, hogy valami félelmetes feltartóztathatatlanul közeledik felém, csak idő kérdése, mikor sújt le rám.

Nem sokkal a lakodalom után a Rettenetes megint lebetegedett, amin tulajdonképpen meg se lepődtem. A szokásos két nap után azonban nemhogy könnyebbedett volna, egyre rosszabbul lett, csak okádott meg okádott. Raktam rá ezt, főztem neki azt, kenegettem, itatgattam, de semmi nem használt, szikrát se javult. Mégse maradt az ágyban, mint máskor, folyton ment. Amikor meg hazajött, ugyanazok a lapos, villámokat szóró pillantások vágtak felém, mint valamikor öt esztendeje, amikor hajszálon múlott az életem. És amikor egyszer csak a tányérját félretolva, suttogva – mondom suttogva – azt kérdezte, mi van ebben a rántottában, ugyanazt a rettenetet éreztem, mint akkor.

Nekem esett. Olyan erővel ütött, mint már rég nem, és közben régi-új mániáját ordítozta, hogy étetem, folyamatosan étetem, csoda, hogy még életben van. Aztán, hogy szégyenbe hajtottam a lakodalomban a latrommal, akire titokban, az ő háta megett, Isten tudja, mióta mostam, varrtam, akinek pogácsát sütögettem és küldözgettem, akivel keszkenőt váltottam, mindemellett újabb szeretőre vetettem ki a hálómat. Amikor ő Szomos Jánost felfogadta, az istállóba parancsolta, ezzel szemben én a tornácon, a fehér ládán hálattam, de meglehet, került még beljebb is az az ember, kihasználtam, hogy ő kint éjszakázott az erdőn. Na, most utolérnek a bűneim, levél fog jönni Károlyból az eklézsiára, a szeretőm maga fog vallani a paráznaságomról, és én semmit, de semmit le nem tagadhatok. Nem menekülök, lakolni fogok, mert most nincs katonaság, hogy kivonja a latromat, és vele engem, a törvények alól. A szeme üveges volt, a nyála fersegett. Rádöbbentem, hogy megőrült, mert Szomos Jánosnál ártatlanabb, istenfélőbb férfiember nincs is talán Sebespatakon. Mindenkinél jobban ért a jószághoz, hozzánk is a kanca ellésére szegődött, de én azt se tudom, hol hált, mert a szolgáló rendezte el a helyét. Móré meg – pletykálhatnak bármit – nem valamiféle bűn elől menekült a katonaságba, hanem egyszerűen kihúzta a nyilat. És az is köztudott, hogy Sebespatakon én varrok a legszebben, varrtam hát inget Mórénak, és a falu egyik felének, pogácsát meg küldözgettem a másiknak. Mindig titokban és dugva, mert a Rettenetes folyton dörgött, hogy a saját háznépemmel nem törődök, és csak prédálom a vagyonát. Pedig mindig kaptam valamit a munkámért, szilvát, almát, nádmézet, gesztenyét vagy néhány garast. Móré egyszer egy selyem keszkenőt adott, aminek nem sok hasznát vettem, mert a Rettenetes miatt sose mertem elővenni.

Végül suttogva – megint csak suttogva – azt sziszegte, hogy takarodjak, ha megjön, és meglát, megöl. A szeme a szemembe ért. Tudtam, hogy meg fogja tenni. És azt is tudtam, hogy most nem lesz három meglett ember, aki megállítaná.

Elrohant. Nem került elő se estére, se reggelre, se másnapra, se harmadra. A cselédek azt mondták, az erdőre ment Ignáccal, több napra pakolt. Egyfolytában zakatolt az agyam, fel nem fogtam miféle levéllel fenyegetett, és nem értettem, hogy tehetne Szomos János vallást magamaga és én ellenem, ha egyszer nem esett vélem paráznaságba. Hiába tudtam azonban, hogy ártatlan vagyok, kétségbe voltam esve. Rossz előérzet kerített hatalmába, Sára öt esztendővel ezelőtti csalárdsága jutott eszembe. Kerestem Annát, tűvé tettem érte a portát, sehol se találtam. Jó sokára került elő, azoktól, Diószeghyéktől. Hiába faggattam, nem tudtam kiszedni belőle, mi keresni valója volt náluk. Megpróbáltam szép szóval a lelkére beszélni, ha vallatóra fogná bárki, ne mondjon felőlem se többet, se kevesebbet, mint ami a való, nekem annyi bőven elég lesz. Megjutalmazom, ha nem tér el az igazságtól, egy rása kötőt és ingvállat adok neki. Annyit mondott – hosszú idő óta először – hogy igenis, igazából azonban nem nyugodtam meg felőle.

Minden percben a kaput lestem, és egyre többször láttam magam vérbe fagyva. Egyszer csak gondoltam egy nagyot. Hallottam, hogy Gerőné Károlyba, a megyegyűlésre készül, átszaladtam hát hozzá, nem tehetném-e fel a ládámat a szekerére, és nem vinné-e el nékem egy darabig. Nemet mondott, letagadta az útját. Leforrázva kullogtam haza, a menekülés gondolata azonban befészkelte magát a fejembe. Vettem a nagy ágytakarót, a holmim javát belebatyuztam, és – Anna szemével a hátamban – beállítottam a kamra sarkába, majd a kemencepadka végébe kucorodtam, és reszkettem. Végeláthatatlanul sokáig.

Aztán megjött a Rettenetes. Egy szót se szólt, láttam, vár. Én is vártam, félve. Ő feszülve. Mintha az egész házban, a portán, az istállóban, a szérűn mindenki várt volna valamire. Még a tűz is csak pislákolt. A padka végében kucorogva tudtam, hogy rögvest történni fog valami. És akkor betoppant a követség. Élen a prédikátor, nyomában Diószeghy sógor, a sógorasszonyom, Albert uram, meg nem is tudom már, ki még. A Rettenetes a ládámat nyitogatta, kivonszolta a kamrából a batyumat, kihúzgálta belőle a ruháimat, és lobogtatta előttük, hogy íme a bizonyság el akartam szökni, őt és a gyermekeket hitetlenül elhagyni, majd beszélt-beszélt sosevolt szeretőimről, fertelmes paráznaságaimról, ördöngősségeimről, füvekről, pókokról, mérgekről. Végre felnyílt a szemem, és megértettem, hogy a hóhér kezére akar adni. Nagy hidegség borult rám, nem bírtam, nem tudtam megszólalni, csak kuporogtam, és sírtam a kemence sarkában.

A követség után – miközben a Rettenetes ismét a fülembe sziszegte, hogy takarodjak, vagy megöl – megint kiment az erdőre. Én pedig megrándítottam a vállam, magam mellé vettem Andrást, és átmentem a serfőzőhöz. Hegedűst hívattam, sört meg bort mérettem, táncoltam, mulattam éjfélig. Szóltak, hogy menjek haza, mert az uram nagyon megver, ha megtudja, de engem már semmi nem érdekelt. Azt gondoltam, ennyi még jár nekem, egyébként is, ki tartóztathatna meg? A Rettenetes, Diószeghy sógor, netán a prédikátor vagy a katonának állított Móré? Ugyan, leszámoltam mindegyikkel! Ha átvészelem valahogy a holnapot, ha az uram nem öl meg, ha nem küldeti rám a vármegyét, akkor talán megszabadulok a poklomból. Olyan sok volt azonban a „ha”, hogy semmit se számított az az utolsó este a sorsomban. Már nem is féltem, hosszú esztendők óta először.

Másnap reggel, hátamon a batyummal, elindultam. Nem szóltam senkihez, nem volt kihez. Tudtam, hogy a prédikátor Albert urammal a sógoroméknál tanyázik, és lesnek engem. Szántszándékkal betértem hát hozzájuk, odanyújtottam nekik a füveimet, amikkel annyiszor kúráltam a Rettenetest, és amiket minden asszony szed errefelé, ha nyavalyatörés lep meg valakit a családban. Hadd lássák, gondoltam, miféle esztelenségeket beszél az az ember, aki őrült mániájában aljas cselszövéssel ártatlan életre tör, aki évek óta szemük előtt kínozza halálra az emberfiát, közben pedig szemforgatva ájtatoskodik a templomban. Nem lettek jobb szívvel irányomban, a prédikátor pattogósan szegezte nekem: vagyon-e hajlandóságom az uramhoz. Mit felelhettem volna erre az álságos kérdésre mást, mint hogy nincsen, hiszen őkegyelme maga mondta, nem kellek neki többé, megöl, ha otthon talál. Arra pedig, hogy hát Móré Pálhoz, csak azt válaszolhattam, hozzá sincs, és nem is volt.”

*

Bodor Erzsébetnek Károlyban történt vallatása után, két esküdtet magam mellé véve, mint a vármegye főjegyzője kiszálltam Sebespatakra, Balásházy László uram és a tanúk vallomásait felvenni.

Még ennyi idő után és innen, a kolera kellős közepéből visszatekintve is úgy látom magam előtt a csöppnyi falut, mintha csak mostanában jártam volna ott. Teljesen körbezárták a hegyek, a házak pedig minden rend nélkül, szétszórva a lankákon és lent, a völgyben bújtak meg. Mindegyik fából épült, a legtöbbnek szalma- vagy nádteteje volt. Az egy-két zsindelyes és a fehérre meszelt templom szinte világított közöttük. A cseppnyi települést oláhok és magyarok együtt élték – ősidők óta – békességben. Az előbbiek egyöntetűen ortodoxok, és kivétel nélkül jobbágyok vagy cselédek, az utóbbiak mind reformátusok, és majd mindannyian nemesek voltak. Számottevő birtoka azonban senkinek sem volt közöttük, a határ legnagyobb részét, mint szinte mindent a Szamos bal partjától felfelé, a Károlyi grófok birtokolták.

A legbefolyásosabb ember nem is a birtokosok közül került ki: a református prédikátor, Sárközy János volt az, aki zord tekintettel éberen vigyázta az erkölcsöt. Félelmetes jelenség volt a prédikátor, ahogy talpig feketében, összehúzott szemöldökkel, két kezét hátán keresztbe kulcsolva, lassú léptekkel, napjában többször végigvonult a falun. Ha nem is volt miért, a kicsik megriadtak, a nagyok összerezzentek, az oláh cselédek pedig arcukba húzták a kendőt, ha meglátták.

Sárközy uram sok hiányosságot tapasztalt az eklézsiájában, úgyhogy a szószékről folyton a gyehenna tüzét dörögte a népre, akkora hévvel, hogy az is kételkedni kezdett magamagában, akinek olyan volt a lelke, mint a napos csecsemőé. Az isteni szolgálat és az erkölcs fölötti őrködés mellett, prédikátor uram köztudottan nem szívlelte se az oláhokat, mert nem az ő gyülekezetébe tartoztak, se az idegeneket, mert a más szárnyai alól jöttek.

Elsőnek Balásházy uramat hallgattuk meg. A nagydarab, veres ember alig bírt járni, csak húzta-vonta magát, kiült az arcára a kín akkor is, amikor megjelent előttünk. Szép számban állított tanúkat maga mellett, de nem sokra mentünk velük, mert holmi varrásokról, keszkenőkről, pogácsákról, asszonyi sirámokról és átkozódásokról locsogtak-fecsegtek vég nélkül. Magát Balásházy uramat pedig hol értettük, hol nem, szinte zavarodottnak látszott, amikor előadta a feleségével szembeni gyanúját.

„Az Isten senkinek ne adjon olyan feleséget, mint amilyen az enyém. A Szamoson túlról kommendálták, mert amikor házasodtam egyetlen eladó sorban lévő leány vagy korban hozzám illőbb özvegyasszony se akadt nálunk. Asszony meg kellett a házhoz, mert az első feleségem halálával a három árvától kezdve a cselédekig minden az én nyakamba szakadt. Hozzám illő nemes leány – mondták róla –, fiatalka ugyan, de biztos megkapom, mert szegény özvegyasszony az anyja.

A reményeim hamar odalettek, mert az első naptól fogva az égvilágon minden rosszabb lett, mint őelőtte volt. Nem tudott egy tál rendes ételt elém tenni, se zsírja, se íze nem volt a főztjének. Nem tudott egy ágyat bevetni, a konyhán az edények közt rendet tartani, a kamrából meg úgy folyt az élelem, mintha a háznép megkétszereződött volna. Ha nincs Anna, ebek harmincadjára jut mindenem. És hiába szólongattam, pirongattam, semmi foganatja nem volt a szavamnak. Mit tehettem hát – nem vagyok én oskolatanító – eljárt a kezem.

Még hogy cselédsorban tartottam volna, bolond beszéd! Senkinek se páváskodik itt a felesége, mindegyik odaáll a gazdaságba, ha kell, hordja az ételt a mezőre. Különben meg vitte ő magától, ha kellett, ha nem, mert állandóan rajta volt a menés. A dolog végét azonban sose tudta megfogni, elő nem lehet azt számlálni, hányszor kaptam a kert végében, amint Leskónéval locsog, vagy azzal az ördöngős Polykával sutyorog. És úgy igaz az, hogy neki is megvolt mindene, ami másnak. Amikor lekopott róla valami, vettem másikat. Nem selymet, nem bársonyt, mert nem vagyok én olyan tehetős, mint Leskó uram, de igenis ruháztam úgy, mint bármely más nemesasszonyt az ura.

A füveivel, a löttyeivel azonban az agyamra ment. Ha kiújul a köszvényem, úgy meg bír kínozni, hogy legalább két napig lábra se tudok állni. Így volt ez mindig nálam, és már így is fog maradni, nincs erre semmi orvosság. Amikor kitört rajtam a nyavalya, szünet nélkül körülöttem sündörgött, újabbnál újabb tudománnyal állt elő. Eleinte még csak-csak engedtem ezt-azt-amazt neki, de semmit nem használtak a praktikái, inkább még rontottak rajtam. Olyan piócavér szorult azonban abba a csepp asszonyba, hogy alig bírtam elhajtani magamtól, legtöbbször ordítottam és korbáccsal fenyegettem, csakhogy nyugtom legyen végre tőle.

Öt esztendővel ezelőtt fogtam először gyanút rá. Sokat próbáltam már életemben, de akkor olyan görcsök leptek el a fejem búbjától a lábam ujjáig, mint még soha, hétrét görnyedve fetrengtem az ágyban. Annyi erőm se volt, hogy elhessegessem magamtól azt a némbert, de kínomban is átláttam rajta, amint vigyorogva, kárörvendve mosogatta a fejemet valamiféle büdös, füves vízzel, amitől úgy megsüketültem, hogy a kerítésem tövében lévő harangszóból se hallottam semmit. Valami furcsa, sose próbált italt is belém döntött, attól meg csak okádtam és okádtam. Nem voltam magamnál. Három nap múlva megkönnyebbedtem kissé, feltápászkodtam, kimentem a faluba, jártam egyet, és mintha elfútták volna rólam a nyavalyát. Otthon rántottát tett elém, jóízűen nekiálltam, olyan szúrós, keserű íz akadt meg azonban a torkomon, hogy rögtön okádni kezdtem. És akkor rádöbbentem, hogy nem a köszvényembe fogok én belepusztulni, hanem az ő étetésébe, mert bizony, hogy étet, folyamatosan étet engem, Isten tudja, mióta buzgólkodik az életem elfogyásán! Úgy megrémültem, hogy a hangom is elakadt. A tálat félrelökve, suttogva kérdeztem: „mi van ebben az ételben”? Nem tudom válaszolt-e valamit, mert ész nélkül rohantam ki a házból. Elővettem Annát, azt mondta Sárát kérdezzem. Tőle aztán mindent megtudtam a füves vízről, ami azért főtt, hogy megbolonduljak, a pókokról, amiket a padláson fogatott, aztán még a szomszédoknál is kerestetett, mert sok kellett belőlük. Összetörve, a kemence tetején, egy csuporban tartotta az ocsmányságot, abból kevergetett az ételembe, italomba.

Mindezen elborzadva a sógoromhoz futottam, hogy menjen át hozzá követségbe. Tudnak a bűbájosok oldást is a kötésre, csinálja hát vissza, amit ellenemre tett, mert ha meghalok, biztos lehet benne, hogy a vármegye kezére jut, tanúm van ellene. Diószeghy sógor azonban semmire se jutott, nekem kellett hát szembenéznem vele. Nem szégyellem, hogy miközben agyon tudtam volna ütni, féltem tőle. Amikor beléptem a házba, ugyanaz a kárörvendés villant a szemében, mint a betegágyamnál. Sárára mutogatott, de az fennszóval kimondta, hogy igenis mindig rútul átkoz engem. Erre borult el az agyam, de hát az életem ellen tört!

Szentirmay és Albert uraimék csendesítettek le. Elhúzván az istálló sarkához, ott magyarázták, hogy cselédbeszéd így meg úgy, ugyan már, az a csöppnyi asszony mit tudna ártani, ha tényleg porokat kevergetne az ételbe, rég kimúlt volna már valaki a háznépből. Nem vagyok mai legény, be kell lássam, a köszvény ezentúl többet kivesz belőlem, mint fiatalabb koromban, a feleségem füvei meg, ha semmit se használnak, ártani akkor sem ártanak, tudhatnám, hogy az összes fehérnép szedeget, szárítgat és főzöget ilyesmiket mifelénk. Igaz volt minden szavuk, ők mégsem tudhatták azt, amit én, aki egy fedél alatt éltem ezzel az asszonnyal, mert ők nem látták nap, mint nap a szeme villanását, nem hallották a mormolását, nem itták a löttyét, nem ették a főztjét. Mégis erőt vettem magamon, és rájuk hagytam mindent, mert féltem, bolondnak kiáltanak ki.

Lehet, hogy a feleségem is megijedt, mindenesetre jó darab ideig elkerült engem a füveivel, csomóival. Sokkal jobb gazdaasszony nem lett ugyan belőle, a mezsgyében se ácsorgott kevesebbet, mint máskor, mégis, mintha nyugalmasabban éltünk volna.

Most februárban a Csonkáék lakodalmát ültük. Egy porcikám se kívánta a mulatságot, mert úgy szaggatott megint a lábam, hogy majd leszakadt, de meg kellett mutatnom magam. Ő azonban mit se törődött velem, sőt, mintha csak bosszantani akarna, majd egész nap cifrálkodott, illegette-billegette magát, még meg is perdült a sárga csizmájában. A lakodalmas háznál meg állandóan engem vizslatott a kendője alól, lesett minden falatot és minden kortyot. Aztán csak, nem bírván férjes asszonyhoz illendően megülni, az első hegedűszóra eltűnt mellőlem. Amikor már úgy fájt mindenem, hogy muszáj volt hazamennem, bementem a táncosházba érte. Egy szempillantás elég volt abból, amit láttam. Ott ropta középen azzal a Móré legénnyel, és olyan, de olyan lobogva néztek egymás szemébe, hogy csak a vak nem látta a szövetségüket. Szégyenbe hajtott. Kifordultam és hazamentem egyedül.

Másnap megtudtam a részleteket is töviről hegyire, mert vannak, bizony hogy vannak nekem jóakaratú embereim, akik megbotránkozva látták feslettségeit és bűneit. Nem a lakodalomban kezdett titkos szövetséget azzal a legénnyel, jó darab ideje paráználkodott már véle az orrom előtt. Ha nem voltam odahaza – és sokszor napokra kimentem az erdőre – az ágyamban hálatta, a kamrámból etette, száma nélkül csupor ételeket, kendő pogácsákat küldözgetett neki, és olyan kivarrott ujjú, csipkés ing virított rajta, mint senki máson, rajtam végképp nem. Hány éjszakán át varrhatta előlem dugdosva azt az inget, csak a Jóisten a megmondhatója! Summa summárum, jobb sorban tartotta a szeretőjét, mint engem!

A kerítőjük csakis Leskóné lehetett, senki más. Rossz vér folyik a szomszédasszonyban, nem jár az esze máson, mint a cifrálkodáson, az ura meg mindent ráhagy, egyszer se csapta tán meg a préda feleségét. Az enyém, hiába dorgáltam miatta, időtlen időket ült nála, és olyankor Móréért könnyű volt leküldeni a zsellérházba. Könnyen vette az a legény a fehérnépet, mily foghegyről vágta oda Szentirmay uramnak is arra, hogy rossz szél fúj kegyelmed felől onnan, alulról: „Ha fúj, hadd fújjon, majd háttal fordulok neki.” Azt azért meg nem gondoltam volna, egészen a lakodalomig, hogy az én fészkembe piszkít!

Akkor este kapóra jött nekik, hogy idejekorán hagytam oda a mulatságot. Együtt jöttek el, és nemcsak a templomig kísérte a legény a feleségemet, hanem be az udvarba, majd az istállóba, és ezért ugattak oly megveszekedetten a kutyák azon az éjszakán! Hiába tudtam azonban mindent, másnap, amikor kérdőre vontam azt a némbert, körömszakadtáig tagadott. Veszekedtem, kiabáltam, meg is suhintottam, de semmit ki nem húztam belőle.

Nem sokat tudok az asszonyi dolgok felől, mégis határozottan állítom, hogy attól a naptól fogva olyan bánat emésztette a latra után, hogy majd belepusztult. Pedig hát előle ment el a világba, hiába kujtorgott annyit utána. Mert nem igaz az, hogy egyszerűen csak kihúzta volna a nyilat, ki volt az csinálva, a kapitány úrnak meg mindegy volt, kit visz.

A feleségem csak jött, ment, morgott, fújt, csattogott, még előttem se húzta meg magát. Ismét sokat kujtorgott a mezőn, az erdőn, főzte a löttyeit, rakosgatta a csuprait, jó lesz vigyázni vele, gondoltam. A szemem nem igen tudtam azonban rajta tartani, mert folyton úton voltam, szerencsére azonban vannak még nekem hűséges cselédeim, akiket holmi rása kötő nem tántorít el mellőlem!

Nem soká kellett várnom az újabb bűnbeesésére. Szomos Jánost a kanca ellésére fogadtam fel, mert nagyon ért a jószághoz. Az istállóban volt a helye, a feleségem mégis a fehér lócán hálatta, és amikor egyik este nem voltam otthon, még beljebb is kerítette. Anna látta meg őket, ahogy a kemencénél cívódnak, majd azt is, amint Szomos rámászik a feleségemre, és a dolgát végzi rajta.

Már vallatóra se fogtam az átkozott némbert, elmentem a prédikátorhoz a bajommal. Azt mondta, végére jár ő a bűnnek, megvan annak az útja-módja, a mi eklézsiánkat senki se fertelmesítheti. Mindennapi jártában-keltében be-betért Diószeghy sógorhoz, húsvét előtti nagyhéten ott mondta a jó hírt: kiderül az igazság, a bűn bűnhődni fog, Szomos János egyenesen Károlyban vallotta be a paráznaságát, levél is fog jönni róla. Fel kell, hogy álljon hát az eklézsia előtt, és akkor már a feleségem se tagadhat.

Nem sokkal ezután irtózatos rosszullét fogott el, már megint a belemet hánytam ki, teljességgel halálra váltam. És nem javultam, se másod-, se harmadnapra. Biztos voltam benne, hogy végem van. A feleségem körülöttem sündörgött, a füveit hozta, a löttyeit főzte, a kezét tördelte, a szeméből azonban ugyanaz a sanda káröröm villant felém, mint öt esztendővel korábban, és mintha ugyanazt a szúrós keserű ízt éreztem volna minden falatban és minden kortyban. Amikor elém tette a rántottát, a kanál gyanús, szürke csomókban akadt meg. Levegőt nem kaptam. Elővettem Annát, azt mondta, kérdezzem Kurta Polykát. Belém szakadt a hang attól, amit a boszorkány mondott. A feleségem a Csonkáék lakodalma után már nem is füvekért ment hozzá, hanem rontásért, olyat akart rám küldetni, ami még utamban elragad és szétszaggat a lovammal együtt, mielőtt hazaérek. Aztán ennél is messzebbre merészkedett: „Tudja kend, amit tud, az uram kívánni fog valamit, azt akarnám, a vasárnapot ne érje, jól megfizetek érte” – mondván. Még a bűbájos is elirtózott tőle, és faképnél hagyta.

Jobban megrémültem, mint öt esztendeje. Megértettem, hogy csak idő kérdése, és most már tényleg elpusztít engem. Elvesztettem a fejem. Amikor lecsillapodtam, már csak egyet akartam: a törvény ítéljen felette. Tanúk, tekintélyes, hiteles emberek kellettek hát. Kértem a prédikátort, Albert uramat, a sógoromat, jöjjenek, és lássák meg a helyzetemet. Miután mindent eléjük tártam – egy percig se bírván egy fedél alatt maradni azzal az átkozott némberrel – elrohantam, hova máshova, mint az én menedékembe, az erdőre. Ő pedig, mint hozták hírét, lopva, szökve elhagyott, ezzel is beismervén bűnösségét.”

*

Három napon keresztül vallattuk Sebespatakon Balásházy uram és Bodor Erzsébet tanúit, de mindhiába, megfoghatatlannak tűnt az igazság. Sára, a régi szolgáló öt esztendő múltán előkeríthetetlen, Kurta Polyka füvekről, cseppekről való locsogása értékelhetetlen lévén, a rontás és mérgezés teljességgel bizonyíthatatlan volt, mintha csak Balásházy uram hagymázas kórsága szülte volna a gyanúját. Ennek ellenére se gondoltuk azonban, hogy a vádlott ma született bárány lenne, mert ha az étetés nem is állt meg, a paráználkodásban lennie kellett valami igazságnak. Miután azonban a Móré legény elment verbováncnak, ezzel a gyanúval se tudtunk mit kezdeni, mert a törvényhatóság keze soha nem ért el a császári hadseregig. Végül is a tanúk seregéből a nagyidejű Albert Gergely volt az, aki a tekintetes törvényszék jóindulatát Bodor Erzsébet felé fordította.

„Úgy adódott, hogy mindig ott voltam, amikor perpatvar támadt közöttük. Öt esztendővel ezelőtt is, amikor hárman kellettünk hozzá, hogy megfékezzük Balásházy uramat. Mire sikerült végre lecsillapítanunk, a felesége úgy nézett ki, mint a setétkék posztó. Az után az eset után sokáig csendesség volt náluk, Balásházy uram se panaszkodott a feleségére, sőt dicsekedett, hogy az Isten megszentelte, mert igen jól viseli magát.

Most, húsvét utáni csütörtökön azonban magához kéretett bennünket: prédikátor uramat, a sógorát, Szentirmay uramat és engem. Bizonyságot mutat nékünk – üzente –, hogy a felesége el akarja hagyni, és az életére tör. Nagy szívélyességgel fogadott, de fortyogott benne az indulat, olyan veres volt a feje, hogy majd szétdurrant. A felesége a kemence padkáján kucorgott, még csak fel sem állt, Balásházy uram azonban tárt karokkal közeledett felénk:

– Jöjjenek, jöjjenek édes uraimék! Lássák meg saját szemükkel a feleségem üres ládáját, mindenét kilopta belőle. El akart engem és a gyermekeit hitetlenül hagyni, nem tudom okát, miért, de most mindjárt meglátják kegyelmetek összes gonoszságát! Azzal a kamrába ment, ahonnan egy batyut hozott ki. Elkezdte kihúzgálni belőle a ruhákat, és diadalittasan rikoltotta:

– Ihon-e a nádméz a latrától, a kivarrott ujjú, csipkés ing, a selyem keszkenő! Ugyan, kik váltanak keszkenőt, ha nem a szeretők, tudja azt jól mindenki! És hallják meg azt is kegyelmetek, hogy a szeretőjével meg nem elégedett, újból életem elfogyásán igyekezett, tanúim is vannak rá. Már megint a füves vízzel mosogatott, hogy megbolonduljak, már megint ételemet, italomat rondította, hogy elpusztuljak, de kevés lévén saját ördögi tudománya, bűbájoshoz ment, hogy az küldjön rám rontást, az adjon neki olyan mérget, amitől már a vasárnapot se érem meg!

Mindezekre a beszédekre Bodor Erzsébet semmit se válaszolt, nem tagadta se a szeretőjét, se az étetést, csak gubbasztott, és sírt a padkán. Szó nélkül kifordultam. Már odamenni se igen akartam, mert nem voltam valami jó szívvel Balásházy uram irányában, miatta égettem meg ugyanis magam, amikor ő és a pereputtya engem küldött Szomos Jánoshoz az eklézsia ítéletével.

A húsvét előtti héten prédikátor uram feltette szokott kérdését, nincs-e valami botránkoztató dolog az eklézsiában. Hosszú ideig senki se szólt, a nép már el akart széledni, amikor Balásházy uram sógora azt kiáltotta:

– Ne siessen csak úgy senki, mert Balásházy úr igenis meg van botránkozva egy bizonyos ember cselekedetében! Mit lehet ilyes beszédre mondani, velem együtt más nagy idejű ember is csak azt válaszolta, meg kell nevezni, ki és miféle dolgot cselekedett.

– Szomos János paráználkodott Balásházy úr feleségével! – állította határozottan Diószeghy uram.

– Ennyire még senkinek nem lehet szalmakoszorút tenni a fejére, tudhatja azt jól kegyelmed, hogy arra tanú kell! Erre Sárközy prédikátor, meg Szirmay és Diószeghy uram is felugráltak az asztal mellől, és lerohantak engem:

– Mit akadékoskodik kegyelmed, három világos tanú van, aki látta a dolgot, maga az asszony meg vallást tett Károlyban, levél is jött már róla. Hogyan is kételkedhetett volna bárki tovább az urak és a prédikátor beszédjében, pláne meg a károlyi levélben, úgyhogy hitelt adtam nekik, mondván:

– Ha úgy van a dolog, akkor úgy van, három tanúra megölik az embert is.

Így született meg az ítélet: Szomos János hétfőtől nagypéntekig napjában kétszer köteles a templomban felállani. Engem küldtek hozzá a hírrel. Amikor meghallotta, elsápadt, váltig tagadott, megesküdött rá, hogy a legcsekélyebb dolga sem volt Balásházynéval, és szégyenbe nem hajtja magát, inkább elmegy ő is verbováncnak. Úgy megbosszantott a makacsságával, hogy azt mondtam neki:

– Na, azért földönfutóvá ne légy, inkább vidd véghez! Különben is, mit számít, hogy volt közöd Balásházynéhoz vagy nem? Ha nincs semmi bajod, de három ember azt mondja, hogy beteg vagy, akkor az vagy, azért hát ennek a dolognak is meg kell lennie! Ne szegd kedvét az eklézsiának, nem te vagy az első és nem is az utolsó, akit ilyesmiért felállítanak.

Amikor aztán az oratóriumban a prédikátor azt tudakozta, lenne-e olyan személy a gyülekezetben, aki paráználkodott, sokára és nagy nehezen megszólalt, hogy ő lenne az. És ekkor kiáltotta ki először a prédikátorszékből Sárközy János Balásházynét kurvának. A feleségemtől azt hallottam, hogy azóta már sok ízben és több helyen beszélt ellene. Botka uramék keresztelőjében is, amikor azt mondta, hogy olyan sok rossz vér szorult abba a serpenyőnyi asszonyságba, mint előtte senkibe se itt minálunk, ő azonban nem fogja hagyni, hogy bárki fertelmesítse a gyülekezetet, és be fogja bizonyítani nyilvánvaló kurvaságát.

Amikor Balásházyné itt hagyta az urát, és híre ment, hogy mást beszélt a prédikátor, megint mást Balásházy uram arról a károlyi vallomásról, következésképp senki nem tudta már, a két állítólagos szerető közül melyik is járt a vármegyén, és ismerte be a paráználkodást, furdalni kezdett bennünket az a bizonyos levél. Látni akartuk hát, prédikátor uram azonban nem tudta előadni. Először dörgött – hogy merészelünk – utána hebegett-habogott, hogy meg fog az jönni, Balásházy uramnak biztos híre van felőle, a felesége két hete igenis bent volt a vármegyén. A valóságban azonban nem is volt semmiféle írás, se Balásházyné, se Szomos János nem tett vallást, még a vármegyén se jártak tán. Balásházy uram, hogy szabaduljon a feleségétől, fonta a hálóját köréjük, aztán ő gabalyodott bele a sógorával, a prédikátorral, és ki tudja még, kivel.

Sárközy prédikátor, Szentirmay és Diószeghy uram pedig olyan meggyőződéssel beszélt akkor nekünk a gyűlésben, hogy hittünk minden szavukban. Tudva vagy tudattalanul, oly mindegy már, így ámították el az egész eklézsiát, és olyan szégyenbe hajtották Szomos Jánost, mint amilyenben nem volt itt senki emberemlékezet óta. Hallottunk ugyan egy-két esetről a környéken, amikor a gyülekezet felállított valakit – főképp asszonyszemélyt – nálunk azonban nem esett ez még meg senkivel. Szomos János azóta is annyira odavan, hogy isteni szolgálatba se jár, én pedig el se tudom mondani, mennyire megbántam, hogy úgy noszogattam őt az eklézsiakövetésre.”

*

Sebespatakon és Károlyban, a vármegyén is végére érvén a tanúk, a vádlott és Balásházy László vallatásának, mivel se a mérgezés, se a paráznaság vádját nem lehetett bizonyítani, a tekintetes törvényszék Bodor Erzsébetet felmentette és a vármegye tömlöcéből kiengedte. Az ügy azonban csak előttünk, a világi hatóság előtt fejeződött be, úgy hallottam, hogy törvényszékünk ítélete után Balásházy uram nyomban a váradi püspökhöz, mint elsőfokú egyházi bírósághoz fordult, és benyújtotta a válókeresetet a felesége ellen. További sorsukról nincs tudomásom.

Részlet a Kétség c. regényből

A Vörös Postakocsi 2010/Nyár