Frissen megjelent kötete kapcsán kérdeztük meg k.kabai lórántot költészetről, szerkesztésről, és megtudtuk, hogy az orosz versében mégiscsak ígér egy kijáratot.

kkl_interju


k.kabai lóránt az elmúlt évtizedben az egyik legizgalmasabb költővé vált. Sokoldalú alkotó, akinek írásai mellett vizuális munkái és performanszai is ismertek. Nem mellesleg az elmúlt négy-öt év során több fontos kötet szerkesztője is volt. Augusztusban jelent meg új kötete a JAK, a prae.hu valamint a miskolci Szoba Kiadó közös gondozásában, klór címmel. Ebből az alkalomból készített interjút vele Antal Balázs.

Antal Balázs: Mielőtt még elkezdené az olvasást, könyveid ismerője máris több változást lát új kötetedben a korábbiakhoz képest: az egyik, hogy anélkül szakad meg a fejezet-/szakaszcímeid összekapaszkodása (aholis a szóösszetételekből álló címek utótagja mindig a következő szakasz-/fejezetcím szóösszetételének első tagja), hogy ez a címezés körbeérne: előző köteted, a hiba nincs utolsó ciklusa a húsdaráló címet viseli, ezzel szemben most meg jöttment az első szakasz címe, s nemcsak a korábbiakba nem kapaszkodik, hanem e köteten belül sem kezd újabb láncot. Miért szakítottál a koncepcióval?

k.kabai lóránt: Már amikor 2000-ben összeállítottam a (2003-ban megjelent) nem kijáratot, tudtam a következő kötet címét és cikluscímeit is, illetve azt is, hogy ez a „játék” két kötetben működik, többen már nem. (A mindkét kötetben szereplő vers, a láthatatlan szerző arcképe tartalmazza is e ciklus- illetve kötetcímeket.) Azaz már 2000-ben tudtam, hogy ha lesz egyáltalán újabb kötet, ha lesznek egyáltalán ciklusok a hiba nincs utáni kötetben, akkor azok címei semmilyen módon nem kapcsolódnak majd a korábbi két kötet cikluscímeihez. Szerintem könnyen belátható, hogy harmadjára már nemcsak unalmas, de kifejezetten a keresettség, kimódoltság hatását keltette volna ez — és ami még a hiba nincsben természetesnek is feltűnhetett, az itt kifejezetten rosszul mutatott volna. Azaz nem szakítottam a koncepcióval, hanem csak nem akartam feleslegesen túlpörgetni — a koncepció arra a két kötetre vonatkozott. Másfelől pedig nagyon sokáig úgy képzeltem el, hogy ebben az új kötetben nem is lesznek ciklusok (ekkoriban a munkacíme jöttment volt); de másképp alakult.

02AB: A másik szembetűnő „külső” vonatkozás: a klórból eltűntek a korábbi köteteid vizuális arcát meghatározó saját monotípiáid, helyüket „testfeliratok”, vagy feliratos testek, még pontosabban: talán csak egyetlen test különböző fertályain megjelenő szövegtöredékek (amelyek a szakaszok címei) vették át. Van-e ennek a váltásnak a vizuális művészeti törekvéseidre vonatkoztatható jelentése, vagy pusztán csak illusztratív funkciója van? Miért maradt el a korábbi vizuális performativitás?

kkl: Nem gondolom, hogy valóban elmaradt volna ez a klórban, sőt ha jobban megnézzük, éppen hogy hangsúlyosabbá vált. Míg a nem kijárat borítóján és belívein monotípiák voltak (jó volt, hogy meg lehetett csinálni a könyvet a teljes, „illusztrált” valójában), a hiba nincs borítóján egy azokra emlékeztető kép szerepelt, mely egyébként nagy méretű (a nem kijárat 24×36 milliméteres monotípia-fragmentumaival szemben a hiba nincs borítóján szereplő kép eredetije 1,5×1 méteres rajz), most pedig a testfotóim, melyek esetleg túl soknak is tűnhetnek — de mindhárom esetben közös volt, hogy saját képzőművészeti munkáim szerepeltek e könyvekben vagy könyveken. A klór cikluscímlapjain egy 2008 végén elkezdett, majd befejezetlenül maradt fotósorozatom elkészült darabjai szerepelnek, amiként e sorozat része a hátsó fül portréfotója is — a borítókép lóg kissé ki: az egy nagyjából azonos időben készült, de nem a sorozathoz tartozó fotó részlete. Úgy érzem, a nem kijárat után most ismét sikerült — ha csak három kép szerepel is a belíveken, azok is „kiemelt” funkcióban, cikluscímlapként — valami szervesebb dolgot alakítanom a versekből és a képekből. (A hiba nincsbe viszont akkor sem kerültek volna képek, ha esetleg több pénze lett volna a kiadónak a könyv előállítására.)

AB: Köteted verscímeire pillantva az olvasó keretes szerkezetet gyaníthat első blikkre: 2001 az első szöveg címe és 2010 az utolsóé. Az olvasó jó eséllyel „keretévszámokként” tekint e számokra elsőre – ha elolvassa persze már másként érti, de a keret akkor is keret. Ezzel egyszerre több, a költészetedre jellemző fogas kérdéshez érkeztünk: az egyik a felvállalt hatások, az omázsok kérdése, másik a szerkezeté, és én most ezt pedzegetném: az elmúlt évek nem egy fontos antológiájának szerkesztője voltál, melyek közül néhány esetben a kritikusok felvetették, hogy a szövegeket egy (a különben különböző szerzők széttartó és egymásról esetleg nem is tudó szövegeit egy általad látott) narratíva/narratívum körvonalai mentén helyezted el, szerkesztetted egybe. Te, aki véleményem szerint kötetköltő vagy, a klór összeállításákor láttál-e magad előtt epikus magot, amely köré az anyagot szerkesztetted? S ha igen, ez már a versek írásakor célkitűzés volt, vagy utólag állt össze rendszerré?

kkl: Azt nem tudom, hogy „kötetköltő” vagyok-e, de az mindenképp igaz, hogy amikor egy vers megszületik, többé-kevésbé tudom, látom a helyét a (egy) leendő kötetben. Ez most sem volt másképp, holott nagyon sokáig egy másmilyen kötetszerkezetben gondolkodtam. De aztán tényleg másképp alakították a tervet a megszülető versek, és nagyjából 2009 elején alakult ki annak a szerkezetnek a terve, mely végül létrejött (nem kevés verset ki is hagyva a „termésből”). E szerkezet egyébként a felszínen hasonlíthat a hiba nincs szerkezetéhez („keretversek”, ciklusok száma stb.), de alapvetően különbözik is attól. Hogy a két évszámvers (és egyben Arthur C. Clarke-hommage) ilyen kiemelt helyre került, az épp e versek révén adta magát — a keretévszám-mivoltuk persze nem egészen stimmel (ha jól emlékszem, a klór legrégebbi verse 2003-as). Ami az említett antológiákat illeti, az Egészrész esetén valóban pontosan ugyanúgy jártam el, mint mondjuk egy saját kötet szerkesztésekor (de említhetnék további, általam szerkesztett köteteket, például Sopotnik Zoltántól Az őszinteség közepét, Nemes Z. Márió Alkalmi magyarázatok a húsról című verseskötetét, Kiss Tibor Ventilátor bluesát [ennek most készül a második kiadása], Csobánka Zsuzsa Bogját, vagy a most megjelent Fotelapát, Ayhan Gökhan első könyvét): mindig igyekszem valamiféle többletet adni a kötetnek, hogy ne csak versek gyűjteménye legyen, hanem önálló entitásként, összetett műként is működjön, akár egy epikus mag köré szervezve, vagy a versek egymásutánjba rejtve valamiféle „történetet”.

01AB: Egyáltalán, ha már a szerkesztésnél tartunk: az elmúlt években voltál JAK-füzet szerkesztő, szerkesztettél és szerkesztesz kötetanyagokat a Szoba Kiadó és a Palatinus Könyvkiadó számára, illetve a Műút szerkesztőjeként is gondozol szövegeket – fontos helyeken fontos anyagokkal dolgozol. Ez a felsűrűsödött szövegtapasztalat jelent-e/jelentett-e számodra valamilyen érezhető kihívást/változást saját szövegeid írásakor, köteted összeállításakor?

kkl: 2006–2007-ben voltam a JAK-füzetek sorozatszerkesztője Mizser Attilával együtt, az akkor megjelent kötetek javát szerkesztőként is jegyzem, bár ott az esetek legnagyobb részében a szerzői szándékot tartottuk szem előtt, azaz ha a szerzőnek határozott elképzelése volt a kötetszerkezetről, akkor azt legfeljebb csak „finomítgattam”. A Szoba Kiadónál Kupcsik Lidi és Zemlényi Attila köteteinek szerkesztése viszont a nekem jobban „fekvő” munka volt, ott a kapott versanyagokból kellett kötetegészt létrehoznom — szerintem ez mindkét esetben sikerült is. A Műút szerkesztésével más a helyzet, mert nem igazán lehet oly módon összerakni a szövegeket, mint egy kötet esetében, bár igyekszem mégis valamiféle tematikus ívet adni a megjelenő anyagoknak — épp ezért előfordul olykor, hogy a „nagy nevek” írásai nem feltétlenül állnak a lapszám élén. És hogy válaszoljak végre a kérdésedre: a szerkesztés óhatatlanul kihat arra, amit írok, hiszen, jóval több dologgal szembesülök, sokkal többet olvasok, mint nem-szerkesztő pályatársaim. Másfelől a saját kötet szerkesztéséhez is nagyban hozzájárul mindaz a tapasztalat, melyet a szerkesztés jelent; mondhatnám azt is, hogy mások köteteinek szerkesztésekor sok mindent ki lehet próbálni, sok mindent meg lehet csinálni, amit aztán sajnálhatok, hogy már „eljátszottam” (igen, van olyan szerkezeti megoldás, amit azért nem használhattam például a klórban, mert korábban már megcsináltam egy általam szerkesztett könyvben) — tegyük hozzá, hogy a szerkesztésnek ezt a módját mindenképpen alkotó folyamatnak látom és gondolom el.

AB: Kötetedben „sok” az ajánlott szöveg, több helyen jelzed átiratnak a szöveget, legtöbbször a legközelebbi „kortársak” munkáinak átirataként, tehát nem igazán a „klasszikusok” felé kapcsolódsz (feléjük nem ilyen jelzések mentén) – magadat a szövegeiden keresztül elhelyezed egy erős kortársi líratörténés-mezőben. Az első ciklusban nem is nagyon találni verset, mely ne kapcsolódna valamely más lírai kontextus egy-egy darabjához – hol jelölve, hol immanensen. Valóban úgy lenne, hogy a költő k.kabai lóránt saját költészetét a megidézett szerzőké közelében gondolja el (Sopotnik, Nemes Z., Málik, az idősebbek közül Kemény, Tandori, s a külföldiek: Roubaud, C. Clarke, Szorokin – így tehát prózaírók is jelen vannak – stb., s persze azért van klasszikus is, amennyiben Komjáthy oda beszámolható)? Egyáltalán, milyen az a poétikai kontextus, amelyben saját szövegeidet elgondolod? Ezek a kapcsolódási pontok (illetve ezek feltüntetése) azt is jelentenék, hogy ez a poétikai mező igazában együtt fogható? Hogy csak az az olvasó lehet „biztos a dolgában”, aki a hivatkozott szerzők szövegeit is ismeri?

kkl: Nagyon bízom abban, hogy nem csak akkor lehet „biztos a dolgában” a tisztelt olvasó, bár nyilván jóval több jelentésréteg lép működésbe, ha a hivatkozott-idézett-parafrazeált szerzők sem ismeretlenek a számára. Másfelől pedig az irodalmi szövegek működését tényleg egy nagyobb kontextusban, sőt az összes eddig született irodalmi (jellegű és egyéb) szöveg mátrixában képzelem el, vagyis úgy gondolom, hogy nincs olyan szöveg, melyet a szöveghagyomány(ok)tól függetlenül lehetne olvasni, véleményem szerint nem létezik „mindentől független, önálló, autonóm, »eredeti«” szöveg; minden megszülető szövegen — legyen az akár csak egy egyszerű kijelentés például a kocsmában ülve („kimegyek hugyozni”) — akaratlanul és reflektálatlanul is nyomot hagy minden korábbi szöveg. Irodalmi szövegeknél ez különösen fontos, és olykor — mint például a klór jó pár versének esetében — jobban is látszik. A felsoroltak közül Sopotnik, Nemes Z. vagy Málik Roland közeli élmény volt, hiszen a köteteiket szerkesztettem, ahogy Turányi Tamásét is, bár az ő versére készült átiratom nem fért bele ebbe a kötetbe, pontosabban a koncepciójába. (2007 elején minden 2006-os JAK-füzetként megjelent verseskötetből átírtam egy-egy verset.) A többi említett (és nem említett) szerző szövegeivel is meghitt viszonyt ápolok, így voltaképp természetesnek érzem, hogy ilyen intenzitással jelen vannak (jelölve vagy jelöletlenül) az írásaimban, illetve ebben a kötetben. Remélem, értékeled, hogy ilyen ügyes manőverrel elkerültem a válaszadást arra, hogy milyen az a poétikus kontextus, melyben a saját szövegeimet elhelyezem.

AB: Verseid nyelvhasználata érezhetően kötetről kötetre az egyre letisztultabb beszéd felé halad. A poetizált és a depoetizált nyelvhasználat egyként jellemző rád, zömében azonban inkább az utóbbi. A klórban érzésem szerint sok határt lebontasz – a letisztult nyelv több különböző struktúrát tart meg nálad, de ugyanígy lehetőséget teremt egyfajta nyers kifejezésmódnak a versek terébe való bejutására is. Még ha vannak formába szedett versek is, maga a vers nem nagyon váltja be a formát. A kötetedben nincsenek játékok, nincs felszabadultság – ez az alkatodból következő beszédmód, vagy programosság (hiszen a nem kijárat megjenlenésének idején divatos volt a játékosság, a könnyű kezűség, a paródia, a humor)?

04kkl: A játékosság ama máig sem divatjamúlt, könnyű kézzel, tét nélkül kiélhető formája engem nem érdekel, ahogyan a merőben öncélú paródia és a kézenfekvő, olcsó poénokkal operáló humor sem. Nem azt mondom, hogy ezeknek nincs vagy ne lehetne létjogosultsága, csak engem nem érdekel, mert unalmasnak érzem ezt. A humor kifinomultabb formái viszont nagyon is érdekelnek, bár ezt jóval nehezebb észrevenni, felfedezni, tetten érni. A nyelvhasználatom szerintem is egyre „letisztultabb”, vagy legalábbis egyre radikálisabban igyekszem lebontani a hagyományosan poétikusnak mondott nyelvet; remélem, nem hangzik nagyképűen, ha azt mondom, ezzel a „depoetizálással” sokkal inkább „re-poetizálok”. Például azt hiszem, sikerült megtalálnom azt a formát, melyben az úgynevezett csúnya szavak is az „irodalmi nyelv” elengedhetetlen részeivé válnak a maguk nyerseségében; érzésem szerint sikerült a sallangoktól, a túlzásoktól, az öncélú használattól megszabadítanom-eltávolítanom ezeket.

AB: Köteted utolsó szakasza, a lomtár „kilóg” eddigi szövegvilágodból: nagyon sarkosan mutat rá a nyelv problémájára – elveszésére, elvesztésére, drasztikus romlására, illetve olyan problémákat is felvet, melyek kifejtésére nincs lehetőség a nyelv által (szerelmi képlet), ezért alig is akar nyelvi képződménynek látszani. Ezek közül némelyik önmagában szemlélve még akár poénnak is felfogható (például az egy fordítógép bájai), együttvéve azonban jóval túlmutatnak ezen.

kkl: A lomtár afféle „függelékként” kezelendő, az a hét vers, mely ebben a ciklusban szerepel, mind beilleszthető, beszúrható lenne az első két ciklus megfelelő pontjain — e „csatlakozások” mégis külön ciklust igényeltek épp nyelvi-formai jellemzőik miatt, mert a bennük felvetődő problémák csak nehezen vagy már úgy sem artikulálhatók, s ilyenként nagyon kilógtak volna a korábbi ciklusokból. Nyelvkritika ez, egyszersmind „avantgárd” gesztusként is tekinthetünk például egy matematikai képletet leíró versre — egyébként van, aki ezt a ciklust kifejezetten szórakoztatónak találja, mondván, itt látszik, hogy a (neo)avantgárd hagyományai nem vesztek el, sőt felelveníthetők; és szerintem is van egyfajta „feloldó” jellege e ciklusnak, mondjuk úgy, az első kettő nyomasztása után akár még üdítőnek is érezhetjük.

AB: E ciklus utolsó verse pedig cirill betűkkel szedett, orosz nyelvű vers. Van ennek története? S ha igen, mi?

kkl: Ennek története épp veled kezdődik: ha emlékszel, egyszer a kezembe nyomtad a Szorokin-könyvet (A jég) felütve valahol, és mutattad, hogy az általam annyira kedvelt Leningrad zenekar, illetve a frontember, Szergej Snurov is megjelenik a regényben, sőt egy szövegük eleje is ott van lefordítva (Bratka László volt a fordító): „Fekete, fekete városban fekete éjszakákon / fekete orvosok, fekete mentőkkel járók / mennek és nevetnek, énekelgetnek. / Az emberek a fekete városban hullanak, mint a legyek! / A faszomat se érdekli az egész…” Aztán ez a szöveg sokáig járt a fejemben, nyilván torzult is, de egyszer csak megvolt a „magyar változata”, melynek első hét sorát Babits Feketeországából vettem, az utolsó sor inkább  hajaz a snurovi kiszólásra — mégis teljesen sajátnak érzem a verset, melyet aztán épp az orosz nyelvű inspiráció miatt fordítottam le oroszra, és Pálfi Ágnes nem egyszerűen csak ellenőrizte a nyelvhelyességet, de gyártott egy jó kis szójátékot is a végére. A magyarul egyszerűen csak című vers „eredeti” szövege ez: „fekete ég és fekete tenger, / fekete fák és fekete ház, / fekete állat, fekete ember, / fekete öröm, fekete gyász, / fekete érc és fekete kő és / fekete föld és fekete fák, / fekete férfi, fekete nő — // a faszom kivan az egésszel”, de az utolsó sor orosz változatában van egy kis játék, miszerint olvasható-érthető valahogy úgy is, hogy „a faszomból van egy kijárat”.

AB: nem kijárat című köteted kapcsán valami olyasmit írt Tandori Dezső, hogy további kellemes tépelődéseket kíván neked. Úgy írsz-e ma, ugyanarról és ugyanolyan meggondolások mentén, ugyanolyan eljárásokkal, vagy hogy érzed, a munkamódszered, a figyelmed irányultsága mennyiben változott?

03kkl: Ha jól emlékszem, azt írta, további komoly (vagy kellemes?) szenvedéseket kíván nekem. (Meglett. Gáz, ha azt mondom, bizony nem bántam volna, ha a kötet verseinek java része meg sem születik?) Alapvetően „alanyi” költő vagyok, azt hiszem, és alapvetően a témáim is nagyon hasonlóak, mint tíz vagy hét éve, bár úgy látom, rendre újabb és újabb rétegeit vizsgálom ezeknek, egyre több szempont felől, legyen szó a kapcsolatokról, a nyelvről vagy a létről magáról, a tisztázás és a megértés a célom még mindig. A „munkamódszerem” is ugyanaz, és nem is hiszem, hogy ez már megváltozna: kénytelen vagyok megvárni, míg jön „az ihlet”, azaz hogy egy szó vagy szókapcsolat, egy sor előkerül valahonnan („eszembe jut” vagy hallom/olvasom), és elindít bennem valamit, aminek a végén — jó esetben — egy vers áll.

AB: Vagy két éve olvastam egy interjúban, hogy majd csak 2010-re tervezel új kötetet – be is jött. Ugyane címmel (illetve a cím egy variációjával) vezeted énblogodat a neten. Kigondolt, megtervezett lépésekkel haladtál a kötet felé, kívülről ez így (is) látható. Tényleg ennyire tudatos lépésekkel készültél a könyvre (úgyis kérdezhetném gonoszul: ennyire kötetköltő vagy)? Ez esetben nem kerülhetem meg, hogy rákérdezzek elkövetkező programpontjaira a menetrendednek…

kkl: Be kell valljam, hogy 2008 őszén, amikor az az interjú készült, még a 2010-es megjelenés is inkább optimista jóslatnak tűnt föl, akkoriban ugyanis épp hadilábon álltam az írással, és bizonytalan volt az is, hogy lesz-e még egyáltalán egy kötetre (és kötetbe) való versem. Hiába volt meg a fejemben egy kötettervezet (akkor még, mint említettem, jöttment címmel, és ciklustagolás nélkül), ha a versek hiányoztak hozzá. Aztán — tulajdonképpen váratlanul — meglódult velem a szekér, és meglehetősen sokat írtam (a klór verseinek java része az elmúlt másfél év termése), a megszülető versek pedig alapvetően átírták a korábbi elképzeléseimet, más lett a cím, más a szerkezet — annyira tehát mégsem vagyok kötetköltő. Ami a címet illeti, a szó a nevemből alakult változat, néhányszor ezzel szignáltam a Magyar Narancsban megjelent villámkritikáimat, illetve a blogom is ezzel a címmel indult (holott akkor már biztos volt, hogy a klór kötetcím lesz), és sajnos csak későn jöttem rá, hogy ezt a szót talán meg kellett volna őriznem kizárólagosan a kötet számára — azóta nem használom szignálásra, se nicknévként, és a blog nevét is átírtam kissé a könyv megjelenésekor. Persze felvetheted, hogy nem volt a többszörös használattal sem baj… Hanem menetrend most még nincs. Azaz nem tudom még, hogy mi következik, bár dolgozom folyamatosan, születtek új versek is, fordítottam, vannak terveim, olyik belátható időn belül meg is valósítható, olyik bizonytalan — egyelőre talán szeretnék kicsit „rápihenni” a klórra, és főleg: megszabadulni a félelemtől, hogy esetleg nem tudok többé írni.

klorb

cikkünk első fényképét Murvai Melinda készítette,
a többi kép a
klór c. kötetből való,
készítette k.kabai lóránt

Kapcsolódó anyag:
k.kabai lóránt: klór