Balogh Péter itt közölt írásai a Szindbád Törzsasztala hangos folyóirat Nyári underground számának felolvasásakor hangzottak el 2010. október 1-én a nyíregyházi Művész Stúdióban.

három szög

***

lenn csörömpölés: csörömpöl a fog közül kieresztett szó, csörömpöl a tányér, az ezerszer meg tízezerszer mosogatott kanál, az ezerszer meg tízezerszer végigveszekedett ágy, asztal.

és a villamos is csörömpöl, kattog, zúg, dübörög, rezegtet- lehet játékot csinálni belőle, de csak olyan marad, mint az emberek összes többi dolga. aztán aluszik, aluszik a csorba tányér és a csorba beszéd.az indulat falat repeszt, a csótányok örülhetnek ennek. bogarászik a lenti éj.

a fenti ablak nyitva. éjfekete színű a szél, szárnyakat sző belőle két égi kéz. álmok sötétjéből gyönggyel lepi őket és elhozza az éber álomnak, megsimítja bőrét, borzongást lop a bársonyos enyheségbe. izzadság gyöngyöz a repkedéseken, árny játszik a repedéseken- rajtuk van-e, vagy belőlük foszlik elő?

éjjeli szél… forrón körbefonó, elzsibbasztja a velőt, és beszél, beszél, szótlanul. összecsukja szárnyait és leül az üresen hagyott székre. ajkai közül a hallást épphogy érintő mondatok peregnek, a vágy, hogy megértesse, csillogóvá teszi arcát- szinte könnyezik a szeme, arca felfénylik, szája kívánatos lesz- a szavak miatt, az érthetetlen, majdnem-érthető szavak miatt.

ezért érdemes átváltozni. ha gyenge a fül, szárny nőhet a kar helyén- minden alvásközeli perc győzelem a süket elme fölött, egy-egy újabb hollófekete toll. vajon beszélnek-e a madarak? a lombok, és a csillagok a lombokon túl? hát persze, hogy nem. ők nem csörömpölnek. a mozdulataik elmondanak mindent. és ha szólalni kell, énekbe fognak… énekbe fogják az átváltozót.

becsukta ajkait. vár. tekintetében izgalom. nemsokára páros repülés következik. mindjárt…

ám túl lassú az emberi összetevő. az első villamos átdübörög az éjjeli szél gyöngyein. riadt elrebbenésében azért még tud tenni valamit: egy utolsó toll-simítás az arc bőrén.

széttárt karok aztán…

***

ma megint nem lesz alvás. újítás: séta lesz helyette. olyan könnyű rácsukni az ajtót az ágyra, asztalra, arra a pár ruhára. lépcsők. a lépcsők szelídek, beton-szelídek, a vaskorlát is jóságosnak tűnik. a megszokás…

ezek a sínek fölfedezetlenek még. meg ezek a napszakok. csak annyi tudható: valamik között vannak. eljutni egyik végétől a másikig. sikkan és csikordul az anyag, fémvilág az embereké. súlyokat emelgettek a gépek, míg dolguk akadt- most csak néhány könnyed égbe-meredés, tetejük sötéten hagyja a reflektor-terjengés. könnyű köd száll a jeges hó ledobott paplanja (szajhai hanyagság hagyhatta így) és a bújócskázó mennybolt között. AMY

tartott ez a séta már, mielőtt elkezdődött, és tartani fog még sokáig ORSI – közben kinn a kéz, zsebben a kéDÓRAz, fent a sapka, lent a sapka, valahol pedig verssorok zakatolnak.

hosszú, idegen BEA fal mellett végig.

vaskapu. rajta. elkopott írás, a végén már csak annyi kivehető: „tilos” HAJNI. hát igen. a fal után melankolikus lámpa, mint egy zuhany-rózsa. sarki fény… LuCIa

a kikötőben várható valami. amíg a fagy át nem üt a kabáton, még üldögélni is lehet. a hajók sötét-torzította teste közt fecserészik a víz.

talán a túlpartról. christiane

ezek a döndülések… a hajók mintha oldódni akarnának, eloldódni, bolyongani KÁTYA. csak imbolyogNATÁLIAnak így.

a révkapitányság épületei: moccanatlan tömbök.

mélyül az éj, hidege mint egy éjjeliőr, figyelmeztet.

a hosszú fal mellett végig, vissza.

a gépek, vasCSIBECSAJzsiráfok ugyanúgy, mint errefelé.

a sínek még mindig nem találkoztaANITAk; a napÁGNESszak fölfedeződött, a hajók pedig biztosan imbolyognak még.

a lépcsőházakban egy-két újabb csikk (ERZsÓ, ANIkŐ_), meg valami bűzös lég-adalék (LIVi).

kéz zsebből ki, kulccsal- egy gép egy percre életre kel, és leerESZTI a testet az ágyba. az ágybADRIENN, amibe közben belefeküdt a köd, a kesBETTINÓRAMALLYANKADÓRAVIKIKLÁRANETTCSILLANITAJÚLIANETTCS IBEKÁTYANÓRABEARENIVIKÓKRISZTIKATATATATAEDITMELINDANIKŐLIVIJU DITGILLIANILDILUCIAKATIAKINEMKATAÉVAESZTINIKOLANITACSILLUANIMÉG EGYSZERORSiSARAHADRIENNLÉDAZSUZSKAErZSÓRSIGÉPSONKA

***

álldogálás a ragyogó zöld füvekben- a világítótorony piros és fehér csíkjai egy vicces sál csíkjai is lehetnének, ha a torony sál lenne, és ha tél lenne. a habok illata egészen idáig- az iderepült hajzat pedig vörös, valahol a bronz és az októberi falevélsárga között, egyszer a hegyekben.

fújkál a bríz, keringés a parti halmokon, táncolnak a sirályok is. köveket mutat- észrevehetőek lettek volna nélküle is, de ő mutatta. mozdulatot mutat, ahogy tincseit igazítja- ez is volt már valahol, valamikor, de most ő mutatja (vajon szándékos-e?). csacsog- nem tudom,

énekel-e, vagy csak önmagát mondja el, hallgat, de nem tudom, nem beszél-e tovább közben, szalad, de nem tudom, közben nem áll-e mozdulatlanul s dalol, bele a tengeri szélbe, és hullámokat vetnek, korbácsolnak, fel és le, a szél meg ő.

aztán csobbanunk egyet- még soha ilyet, keringünk a vízben egymás körül, és a mozdulataink egymáshoz igazodnak. és már megint nincs beszéd, és lassan elfelejtjük azt a keveset, ami ránk rakódott eddig. csak két ember, aztán két mozdulat, aztán két valami, aztán egy valami.

elfordulok, mikor mosolyognom kell. csak nehogy meglássa, mennyire hiányzott eddig. egyszer úgyis hülyeséget mondok, vagy teszek majd, de addig ki kell bírnom valahogyan, rejtve.

heverészés a ragyogó zöld füvekben- azon kapom magam, hogy mesélek mindenfélét. hosszú utakról, fahajókról, idegen tájakról és istenekről. vulkán a víz alatt- anyaga kiformázódik a nagy vízben, súlyos áramlatok pofozzák, gyúrják, naptalan mély hűti a felnyomakodó anyagot, és úszkál a képzelet az ősiség szobrai között, egy heverésző szirénnek mesél egy partra vetődött hal. sellőfiú, sellőlány. alkonyodik lassan. egy ragadozó vacsorát visz fiókáinak- vagy magának. a fészkét nem látni innen.

érintő

a szőnyeg és a padló közt
egyre kevesebb rés.
könnyed rajzú minták nehezülnek
porcsapda-törtvörössé.

az éjjelilámpafény már láthatatlan.
tükörbe ejtett arc, arcban záporoz
altató zsibbadása és az éjfél zakatja abban.

már bánható.
de holnap, és végig a héten,
a pirula a vérbe ugrik, ha unod, ha untalan.
csak hogy mondható legyen: megint vége van.

izzadás-csapta hajak a párnán,
először „nehogy ide”, aztán mégis:
ha felneszelsz, vállam gödrébe fordulj,
valahogy feledni fagyunk.

már szerethető. mikor mint a por,
a szőnyeg és a padló közt,
valami alá söpörve magunk, vagyunk.

(amikor elhallgattunk)

abban a csöndben
amibe nézésünk hullott
néhány tarka szó után
álom-testem átsuhant
tánc-örvényen, mi ránk lezúgott,
szemed felé, vállad felé
mozdult szellem-testem
abban a csöndben,
amiben felhőként reád estem.

abban a csöndben,
amibe nézésem hullhat
varázs-tarka éj után,
én téged ölellek. a tánc:
semmibe-zúgott, gyülevész had,
egyre halkabb. te maradtál–
az éj idehúzott
abban a csöndben,
ami verses világot gyújtott bennem.

s most abból a csöndből
úsznék ki, át az ablakon,
de nem lehet. szétszakíthatatlan.
és ebben a csöndben
karollak át, még mindig,
még mindig titokban.