Antal Balázs írása a Szindbád Törzsasztala Nyári underground számából.

egy rossz ember följegyzéseiből

Ennek az évnek a tavasza is más volt, folyton esett és nem akart melegedni. Napokra beborult az ég, az idő lehűlt. A vizek kiöntöttek, olyan helyeken is áradt, ahol korábban soha. Ahol se patak, se folyó, ott az eső árasztotta el az udvarokat meg a kerteket, a talaj belvizet böfögött fel a gyomok tövén. Eltűntek a rétek, a mezők helyén az ég bámult vissza odalentről föntre, önmagára. A falu széli vasúti töltéstől a csatornát szegélyező gátig csak a víz, a víz, mindennek az egykedvű jéghideg tükörképe lebegett és hullámzott ott, ahol már a növényeknek kellett volna feszegetniük a földreteszt. A kerékpárút az erdő közepén, az irtáson, ahol kanyarogva vezetne különben át, egyre szélesebb tóba fulladt. És amilyen a tavasz volt, olyan lett a nyár is. Július elsején sok háznál befűtöttek, ahol kicsi gyerekek vannak vagy vénasszonyok. És ez azért megbillentette egy kicsikét az élet rendjét.

Igazság szerint már az előjelekből is megjósolható lett volna mindez, csak éppen kevesen tudnak olvasni az ilyesmi jelekből. Például hogy idén összetöpörödtek a békák. A dolgok rendjéhez hozzátartozik, hogy tavasszal előkaparják magukat a föld alól, azután nekivágnak. Átbukdácsolnak az udvarokon és a kerteken, hol a víz felé, hol meg épp az ellenkező irányba tartanak. Vándorlásuk a hideg beálltáig eltart, azután eltűnnek. Idén is jöttek, csak éppen olyan békákat errefelé még senki se látott. Nem voltak nagyobbak egy felnőtt hüvelykujjának a körménél. A macskák tucatszám terítették ki őket, jóllaktak velük, és még a gazdáik küszöbére is vittek belőlük, hódolatuk jeléül. Márpedig a béka minél kisebb, annál nagyobb átok.

Én sem vagyok jó rejtvényfejtő, magamról annyit talán elárulhatok. Reggelente jó sokáig ugyanazt és ugyanúgy csináltam még, amit más nyarakon: könnyű hátizsákomba némi elemózsiát pakoltam, azután felültem az öreg kétkerekűmre és nekivágtam a pusztaságnak, hogy kijelölt állomáshelyemre annak rendje-módja szerint időben megérkezzek, majd amikor letelt az arra rendelt idő, indultam a biciklimen vissza is. Csak épp egy ideje az erdőt kihagytam az útból, a tavat kerülgetve mindenfelé szúnyograjokba ütköztem, s miután egypárszor összemartak, megmaradtam a benzingőzös autóutak mellett inkább. Egyebekben őriztem a látszatot, s mindent megtettem, hogy eltitkoljam, napjaim másik felében a sötét oldalon élek.

Különben nem vagyok sokkal rosszabb ember, mint más, bár néha parancsra mindenfélét meg kell hogy tegyek, és ezért sokan nem kedvelnek, bár azt talán elismerik ők is: mindig nyílt lapokkal játszom.

A házam udvarán van hátul egy viskó, hajnalonta oda vonulok vissza és ott főzöm ki, mivel gyötörjek aznap másokat. A viskóval egy fedél alá férkőzik a garázs, amelyben meglehet két autó is elférne, én mégis másra tartogatom, jármű gyanánt a kerékpárjaim állnak benne meg egy rozsdás furik, amely sokkal öregebbnek tűnik a maga koránál, meg még egy csomó mindenféle limlom, gépek, szerszámok, növényvédőszernek álcázott vegyi anyagok a kísérleteimhez. Az épület fala egy idő óta kívülről ázott, a cserép résein valahol befutott a víz, már egy kisebb esőben is átnedvesedett a vakolat, de ha nagy vihar jött, ami mifelénk nem megy épp ritkaságszámba, befelé, a plafonon is csöpörgött az áldás. Ezért a magam észjárásával a csatornát okoltam, mely az esővizet leviszi a földbe, hogy ott egy csövön hömpölyögjön tovább a kertbe vezető árokig. Azt gondoltam, hogy a földben fekvő csövet dugította el a szemét, fentről ezért nem tud lefolyni a víz, mely odafönt feltorlódik és beárad vissza a tető alá. Ezért a tél végén a csatornát középtájt elfűrészeltem és a csonk alá állítottam egy kétszázliteres hordót. Csak éppen arra nem számítottam, hogy kiadós esők alkalmával talán egy óra sem kell, hogy az a hordó színültig megteljen. Gyötrelmes órákat töltöttem az esőben a hordó kimeregetésével, és közben azt is látnom kellett, hogy a fal odafönt ugyanúgy ázik. Úgyhogy végül a csatornát helyre kellett hoznom, és kénytelen-kelletlen mesterembert hívtam, hogy a tetőt vizsgálja át. Na és tőle hallottam először arról, hogy a szomszédos utcán már napok óta búgnak a szivattyúk. A szomszédos utcán, melyen a porták azért sokkal mélyebb fekvésűek, mint a miénken.

Akkor már tudtam, hogy akár baj is lehet, de még nem akartam farkasszemet nézni vele. Meglehet félelemből, meglehet lustaságból, vagy talán csak azért, mert nem maradt rá időm. Tanév vége volt, pár ember előrelépését meg kellett akadályoznom.

És közben egy-egy hét kihagyással egyfolytában szakadt az eső.

Múltam mocskát a portán szanaszét rejtettem el. A padláson csak annyit, amennyi oda felfért, s amennyi magában még jobbadán ártalmatlannak tetszik. A nagyját annál biztosabb helyre: a pincébe, ahová soha le nem menne a nejem. A sötét, nyirkos kis betoncellácskába, ahol a kút szivattyúja fülhasogatóan pörög, ha odafönt bekapcsolják, és én mindig tettem róla, hogyha a pincét felnyitottam, a motor pörögjön odalent tényleg, a lámpa viszont sohase működjék. Nem kell, hogy ő megtudja, miféle másik, régen volt életem titkait rejtegetem előle ott lent. A lejárata szerelőaknának álcázza különben, vastag deszkalapok feküsznek keresztben a garázs betonpadlójában hagyott nyílás vaskeret-négyszögén, s a deszkákon magasra halmozott lomok, hogy még ha valaki gondolna is rá, mert a nevem egy-két helyen bármikor felmerülhet, elmenjen a kedve a kétes kacatok közötti meddő matatástól. Én is csak megkerülhetetlen szükség esetén nyitom fel és szinte kizárólag csak nyáridőben. Minden jól van ott magában, ugyan minek bolygatnék én oda bele bármit.

Akkor egy éjjel viszont nagy csatakosan riadtam a viskómban, ahol meleg időben rendre meg is alszom, mert álmomban víz bugyborgott a padlón, a papírokon, a könyveken, a lemezeken, a számítógép tápegysége is ázott. És álmomban tudtam, hogy a garázs közepén böfögi föl a vizet egy sötét torok, az a bizonyos üreg, amely fekete mint az éj, és már azt is láttam akkor, hogy a víz a lenti sötétséggel együtt előhoz onnan olyan dolgokat is, amelyek jobb lett volna, ha örökre homályban maradnak.

Felriadtam, de a vizet egyedül az éjjeli ingemből lehetett facsarni meg a kispárnámból.

Hajnali három volt, még nem is pirkadt, de tudtam, hogy most már reménytelen volna alvással még csak meg is próbálkoznom.

Aznap reggel a feleségem vödrökkel a kezemben talált, izzadtan, levegő után kapkodva, a legsebezhetőbb helyzetben, amelyet el lehet képzelni, s amilyenben sohasem gondoltam volna, hogy majd éppen ő látni fog. Háromkor nekigyürkőztem, felkapcsolt neon mellett félresöpörtem a kacatokat a lejáratról, a lecek között lenéztem, és a pincemélyből a neonok fénylettek vissza rám. Ott várt rám lent az egész hosszú nyaram, ha korábban lettek volna is akár egészen konkrét egyéb terveim, vagy mondjuk tanácstalanul álltam volna a hosszú évszak előtt, most már tudtam, hogy majd mit csinálok. Csak azt nem tudtam persze, hogy vajon meddig.

Bár akkor a víz odalent még épp hogy csak bokáig ért, a vastag, gyapjas penész meg rothadás-fonalakba burkolózott létra alsó fokát mosta éppen, a ki tudja miféle tébolyult mániától felkapott két vödörrel hosszú órák alatt a felét sem meregettem ki onnan – józan fejjel meggondolva persze nem is lehetett. Csak hogy én akkor sok minden voltam, józan azonban nem. Amikor a nejem előjött és szörnyűlködve kérdezte, hogy mit művelek, akkor értettem meg, hogy hiábavaló az egész kínlódás. Hogy más módszerekkel kellene próbálkoznom.

Így kezdődött.

És aztán úgy folytatódott, hogy a nyár minden reggele engem a pincében talált. Meregettem, méricskéltem a vizet, felmértem a károkat. Akkor már egy kicsi búvárszivattyú zümögött ott, az pár óra alatt kivitte az átlátszatlan, fehérkés, savós vizet, hogy csak a mély sár maradt, mert nem betonoztam le a pince alját sosem, amelybe beleragadt a csizmám, s aztán pár óra múlva megtelt az egész, kiürült és megtelt megint és megint. És csak egyre meg egyre több víz jött vissza a földből. Elérte a második a létrafokot. A harmadikat. Elérte a kút szivattyúját. Azután ellepte. Melléig ért már egy felnőtt embernek – nekem. Akkor már egy egész nap kellett a kicsike szivattyúnak, hogy aztán kezdhesse előlről megint.

És a vízben szétmállottak az almásládák és a raklapok, deszkafoszlányok lebegtek a víz színén, meg minden olyasmi, ami ott lent volt, és amit nem hozhattam a felszínre onnan. A betonfal átnedvesedett, sötétebb árnyat öltött, egyáltalán, megváltozott az egész ház, olyanná vált, akár az ázott szivacs, bár éppen azzal ellenkezőleg, ez nem magába szívni, hanem kiokádni készült a dolgokat, attól tartottam végig.

Július végén bejutott oda valahogy egy béka, s augusztusra már egy családra való tanyázott ott bent. Esténként egyszerre mind brekegni kezdenek az épületben, amikor pedig lefelé mászom, odalent a korábbi hűvös nyugalom helyén csak nyugtalanul és titkosan fodrozódik összevissza a víz az ide-oda cikkanó stekklámpa-fénykörben, ahogy a nyálkás kis testek éppen odébb siklanak. Már csak azt várom, hogy a ládák közül mikor csúszik elő egy pikkelyes kiskajmán, hogy hűvös rücskeit a térdemhez dörzsölje a csizmaszár fölött.

Hát így telt el a nyaram, szinte észrevétlenül, a föld alatt. És így folytatódott az őszöm is, és ki tudja, a telem is csak ebből áll majd csupán. Bár ha beköszöntenek a fagyok, a pince ügyét talán szó szerint jegelni lehet majd. Meglátjuk.

Egyszerre megint lehűlt az idő, bár a nyár sem volt valami meleg. Odalent a víz lassan jéghidegre vált. És a puszta körben hol vizes, hol fekete sáros még mindig. Már biciklivel sem járok, kitikkasztott az állandó meddő kepeszkedés a pincében. Másoknak, tudom, ez nem okozna gondot. De én nem akarom, hogy kitudódjon onnan lentről, hogy mennyire rossz ember vagyok.

Bár őszintén szólva most már közelállok hozzá, hogy elmondjak mindent magamtól. És akkor végre túlkerülhetnék a küzdelemen az ádáz elemekkel, önmagammal. De egyre jobban tartok tőle, hogy csak ha elmenekülök, rázhatom le magamról mindennek a súlyát.