A Nyíregyházán élő szerző verse a Nyári underground felolvasóesten hangzott el, a Művész Stúdióban.

van egy hely
a vakok városának hívják
még él itt egy gyertyaöntő
de nem sikeres
a várost fal veszi körül
igazából egy kupola
fölfelé sincs út ki innen
csak az önmagukba visszatérő kacskaringós sikátorok
mégis azt suttogják egymásnak
van út innen ki
titokban mind azt keresi
ha van is fény
a falon túl lehet
addig is itt van nekünk
ezer más dolog helyette
labirintus ez
kijárat nélkül
már az se keres aki keres
elhagytak mindent
ami nem fér a kabátjukba
a fák persze hullatják levelüket őszről-őszre mindig
a madarak kussolnak
csak néznek egymásra behúzott nyakkal
valaki leoltotta a lámpát
de rendesen

a vakok városában nincs szó
mire ne lenne szó válaszul
néha mind úgy magyaráz
mintha tudná
de ettől csörömpölve hullanak le az eszmék
majd elmennek egymás mellett elhaló megbánt csoszogással

van mikor a zsákutcák végén áll mind
a város peremén
tolongás a helyjegyekért
keresik a nekik kitalált ajtót
szomjúságra álompor a víz helyett
vacogva bújva egymáshoz
ölelni öröm helyett félelemből
születéstől zsákutcákra nevelve
messze szigetek ők
honnan egyikről a másikra alig látni el

és van
mikor szétárad a csend
vagy magukba süllyedve ülnek
vagy kapkodják a fejüket
mindegy
de érzik
bent
egészen bent
mind egyszerre
nem átkozottak ők
nem is csak a megbántott gyermekek felnőttestben
érzik
érzik hogy ők egyek
mert minden falnak ment ütközetnek  a végén egy tégla kilazul
mert minden tapogatva kimondott szeretleknek a végén az egyik megigazul
mert az ostobaság létráját összetörik az évek
és nem marad más csak a ropogó csontok
meg az a csöppnyi bölcsesség
hogy nincs tanulás anélkül
hogy a fehér világot ne érezd
nem – nem a tél fagyos leheletét mondom
a tiszta fény forró leheletét mondom
ami csak egy kapu
bele a tágulásba
csillagok haján elcsúszni a kanyarban
beesni egy lyukba
kiesni egy ölelésbe
ahol mindenki karjában fekszel
ahol a csend öröme nem ereszt el
hogy bárhol jó

és jó a vakok városában élni
mit számít
azaz egy-két elbaszott pillanat
mit számítanak
a kiégett – kiégetett foltok a kabát hátulsó fertályán
sose kérdeztem még
zavar-e a táncom másokat
sose éreztem így még
hogy közel a nagy tűz
ami felégeti az út minden dogma kövét
ami megmelengeti mindnyájunk piciny testét
ami megvilágítja a kijáratot
amin ha kimegyek
ugyanoda érek vissza másként
lólépésben az origóhoz
ahol nincs más
csak egy halom szemgolyó
keresem hol az enyém
keresed hol a tied
végül kis cserélgetés után
a vakok városában felkél a nap
talán ép ez az
ez az a csend pillanat