Halottak napi szójegyzék, többszörösen szomorú örök aktualitásokkal.

Az a háború hatvanhat évvel ezelőtt világháború volt, bárhol élt az ember, ugyanannyi esélye volt a túlélésre, mint a pusztulásra. Nem tudom, min múlott akkor az élet? Kizárólag a véletlenen, vagy számított valamit az egyéni akarat, elhatározás és cselekedet? Nem tudom, volt-e, lehetett-e az embernek bármilyen csekély befolyása is a sorsára? Nem tudom, ki miért cselekedte, amit cselekedett?

Gyerekkorom óta ismerem őket, az enyéim, közülük való vagyok. Több mint két éve járok hozzájuk interjúkat készíteni, várnak engem, mondják, amiről hatvanhat éven át hallgattak. Nem beszéltek róla, mert először nem lehetett, hiszen a zabráló, gyilkoló, erőszakot tevő megszállókból hős felszabadítók lettek, aztán, egy emberöltő múltán már nem volt kinek elmondani, úgy tűnt, senkit nem érdekel, ami velük történt.

Tudom, hogy nem ítélhetem meg őket semmiért, mégis zavarban vagyok, amikor elmondják, hogyan fosztották ki a magtárat, miután a németek elvonultak, vagy húzták magukra a temetetlen, halott katonák zubbonyát és csizmáját. Szégyellem magam P. Sanyi miatt, amiért a bunkerben lapuló asszonyokra vitte a bárisnyát követelő oroszt, a bíró miatt, amiért Vasséknál férfi híján a tizenhat éves Mariskát ültette fel a tehénszekérre, és hajtotta el a Tiszára fát fuvarozni, vagy V. Gyuri miatt, amiért belerúgott a halott orosz őrnagy fejébe, mielőtt titokban elföldelte.

Ugyanakkor büszke vagyok Kerekes Sándorra, amiért megtagadta az orosz parancsot, és nem adott ki egy asszonyt sem, amiért Katrinyák dédnagyanyám titokban élelmet vitt Goldbergeréknek a közös iskolába és a Kismező tanyára, ahová először zárták őket, amiért Bunkóczi Erzsike a gettóba vajat és kalácsot csempészett be nekik, amiért – ugyancsak ő – az oroszok által őrzött gyűjtőtáborból kiszöktette a férjét.

Kimentem a határba, és felkerestem azokat a helyszíneket, amelyekről az interjúalanyaim beszéltek nekem. A Széles-rét – dél felől ott jöttek be az oroszok – ma is ugyanolyan belvizes, rétes hely, mint akkor volt. Nevéhez illően valóban széles, hatalmas nagy rét, valósággal körbeöleli a falut. Mindhárom templomtorony látszik az aljából. Egy nagyobb csatorna húzódik végig rajta, mintegy kettéosztja a határt. A kép, amit a németek, majd utánuk az oroszok láttak, hatvanhat év alatt se sokat változott. A régi makadám kövesút maradványai még megvannak, messziről a házaknak csak a körvonalai sejlenek, nem tűnik ki, hogy a nádtetőt mára pala vagy cserép váltotta fel. A látvány tényleg lehetne ugyanaz, mint akkor volt, de tudom jól, hogy mégsem lehet, mert a hátam mögött már autópálya húzódik, a régi kövesút használaton kívül van, mert több mint egy fél évszáda megépült az új negyvenegyes, ami éppen ezért rég nem új már. És azt is jól tudom, hogy azok közül a német, magyar, orosz és román katonák közül, akik innen látták meg ezt a falut, soknak itt ért véget a háború. A csatorna partján állva, jobb kézre látom azt a szelíd emelkedőt – dombnak nemigen nevezhető – aminek az alját magas fák növik be, és tudom, hogy mögötte ott van az a temető, ahová ők is kerültek, legalábbis azok közülük, akiket megtaláltak a temetésre kirendelt civilek.

A Kálló felé vezető poros dűlőúton megteszek néhány kilométert, a bevagonírozás előtt erre hajtották a zsidókat a gettóból Harangodra. Látni vélem a tizennyolc éves Goldberger Etát a derekáig érő két fonott copfjával, a kövér Rózsi nénit, Tojót, a tejes Icik bácsit, a metsző Vinklert a menetben, az út azonban hirtelen elfogy előttem, nem tudok továbbmenni.

Visszafordulok, megpróbálom a Százkútban megtalálni azt a helyet, ahol az orosz repülő lezuhant, és benne égett a pilóta. A magasfeszültség közelében, még most is kiáll egy darab a gépből – azt mondták.

Szilárd burkolaton autózok tovább, a negyvenegyesen elhajtok egy autókereskedés előtt, rápillantok a csupa beton udvarra, ami alatt tudom, hogy Miskolcziné nyugszik, akit az erőszakoskodó oroszok lőttek agyon, és akit a háború után a virágoskertjéből nem temettek át a temetőbe.

Magam sem értem egyébként, ennyi idő múltán miért kell nekem velük és a háborújukkal foglalkoznom, de kell, jönnek utánam az akkori események. Valahonnan előbukkan Johann Munzert 1944-ből, akire fél évszázad múltán rátemettek, és akinek ma már csak ketten tudjuk a sírhelyét: a nyolcvanhét éves interjúalanyom és én. Nyomasztó teher rajtam, hogy se neve, se emléke annak az embernek.

Minél több mindent mondanak el, annál inkább nő bennem valamiféle hiányérzet, és úgy érzem, a felemás érzéseimmel együtt, hogy tartozom. Nem tudom pontosan megfogalmazni, kinek és mivel, mégis így érzem. Éppen ezért sietek annyira rögzíteni azt, amit csak ők tudnak, hiszen olyan kevesen vannak már, és olyan idősek, hogy bármikor elmehetnek örökre, és úgy gondolom, hogy csak velük és általuk tehetek eleget ennek a homályos késztetésnek.

Most, halottak napján, háromhoz közülük már csak a temetőbe mehettem ki.