Kritika Spiró György Tavaszi tárlat című regényéről.

spiro_tavaszi_tarlat

Spiró György: Tavaszi Tárlat, Magvető, 2010, 2990 forint

Egy újabb ’56-os történet, unalomig ismert szcéna, forradalmárok ballonkabátban, sápadt arcú kövér elvtársak aktatáskákkal, füstölgő orosz tankok, szétlőtt Budapest, disszidensek, áldozatok, ávósok, bedőlt illúziók, gyomorforgató képmutatás, árulás, átállás, áltatás: mi újat lehet még erről mondani? És miért? És hogyan? Nem véletlenül túlzóan retorikus ez a kezdés: szeretem Spiró regényeit (már amit olvastam vagy el bírtam olvasni), de ez valahogyan nem érdekelt. Történet valami középkorú pasiról, aki mindenből kimarad ’56 őszén. Mert aranyérrel műtötték éppen. Mi lehet ennél unalmasabb? Egyes fanyalgó, az előzetesen közölt részleteket kommentelők szerint egyébként ez nem is hihető, mert nem tart három hétig egy ilyen dolog (ezt nem tudom). Vagyis a történet egyik kulcsmozzanata (aranyérrel való kimaradás ’56-ból), és így az egész regény hitelessége is rögtön az elején gellert kap (jaj). És pont októberre időzített megjelenés (ajaj). Túl sok a véletlenből.

De Spiró csak nem ír hülyeséget. Még három nap és egyébként is lejár az ajándékba kapott könyvutalvány beváltására kiszabott fél év. Borbély Szilárd új könyve nincs meg a boltban (ezt tehát megrendelem); Borisz Akunyin (az egyik legnépszerűbb kortárs orosz detektívregény-író) legújabb regényéből sincs: Nyíregyháza legnagyobb könyváruházából visszaküldték azt a három példányt, ami volt, senki nem vette meg. Ez már sok, Úristen, hol élünk! Így marad Spiró (és Martin Amis) és a könnyelműen elvert könyvutalvány emléke.

Spiró György regénye olvasáspszichológiailag a függőséget okozó könyvek (értsd: letehetetlen) kategóriájába tartozik, amint azt néhány órás olvasás után szomorúan konstatálom a 286. oldal után (amely tehát az utolsó oldal). Pedig látszólag minden ellent mond ennek. Könnyű olvasmány, klasszikus narratopoétikai megoldások, egyszerű vonalvezetésű cselekménnyel, zárt tér és idő (néhány négyzetkilométernyi Budapest; 1956. október 17-től 1957. május 1-ig) kontinuummal, auktorális elbeszélői hanggal, egyszerű, átlagos főhőssel, akivel tulajdonképpen nem történik semmi különös, tehát semmi olyan, ami ne történhetett volna meg akkoriban (az aranyérműtét is helyre kerül – hogy csak a valószerűség-kritikára reflektáljak), semmi olyan, amire ne számíthatna az olvasó.

Mégis talán ez, a valóság valószerűtlenségének megmutatása, amely nem enged, amely nem megszokható, és amely sajátos magyar road movie-t kerekít Fátray Gyula 47 éves budapesti lakos életének egy pillanatából. A regény bő fél év történetét öleli fel, és nagyjából arra adhat választ, hogyan és miért bírta még negyven évig a kommunizmus Magyarországon 1956 után, (hát ezért). Hogyan lehet megúszni egy diktatúrát? (sehogy). Tanulunk-e abból, ami apáinkkal történt (nem)?

A cselekmény középpontjában Fátray Gyula és felesége (Kati) áll: talán egymástól való személyes elidegenedésük (kényszerű, tehetetlen együttlétük és gyűlöletük egy szűkös, fénytelen lakásban, egyetlen gyermekükkel) miatt sem találkozik egymással, csak felszínesen, a két fő esemény: az ’57-es progresszív Tavaszi Tárlat a Műcsarnokban, és Fátray „ellenforradalmi cselekményei”. A művészeti tárlat története nélkül Fátray története (és a regény is) sovány volna. Egybekapcsolásuk azonban lehetővé teszi az egykorú emberi (férfi, nő, család, barátok), és társadalmi (művészek, gyári kollégák, történelmi alakok) viszonyrendszer működésére való vázlatos rálátást. A történeti szituáció paradox jellegének megmutatására is jó mindez: az új (régi) kommunista (rákosista) rendszer egyszerre nyit és zár. Jöhetnek a rendszeridegen kubisták is kiállítani, és nincs megbocsájtás, mindenki gyanús, senki nem lehet ártatlan. (A regény zárójelenetében, a Kádár-korszakot legitimáló ’57-es május 1-i felvonulás festői tablóján – hogy milyen „izmusban” ábrázolva, nem tudni, hiszen a főhős nem ért a festészethez – egyszerre látható mindez: a bezárt Műcsarnok előtt Fátray toporog az embertömegben.)

A regény valójában tanmese, amely egy tézisből, s annak cáfolásából áll. A tézist (= jobb kimaradni egy forradalomból, úgy nem érhet baj) az elbeszélő mondja ki, amelyet hőse („hősünk” – ahogyan kedélyesen, atyaian nevezi őt) utólagos konklúzióként tesz magáévá, hogy aztán a saját példáján tapasztalja meg ennek ellenkezőjét (= nem maradhatsz ki semmiből, még ha ki is akarnál maradni belőle.). Persze ez így nem teljesen pontos, hiszen elsősorban ’56-ból és a kommunizmusból nem lehet kimaradnia annak, aki ebben az országban született, a főhős pedig alapvetően nem tudja, hogy éppen ki kellene maradnia bármiből is, akár a forradalomból: egyszerűen csak nincs ott, nem részese, nem dönt erről, nincs ebben akarata. És az meg erősen kérdéses, hogy tapasztalatai ellenére mit is sajátít el (tesz magáévá) mindebből. A tanulság ugyanis egyértelmű volna (lásd fent), amelyet azonban a főhős, minden meghurcoltatása ellenére, mintha nem akarna elhinni. A tanulság így a Fátray által kedvelt József Attila (nyilván nem idézett) sorainak („Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”) közhelyes, naturalista és minden etikai megfontolást nélkülöző idióta parafrázisa lesz (Nem csináltam semmit. Majdnem kiterítettek mégis = „Nem lesz itt semmi baj”).  ’57 tavaszán, a mai Hősök terén, már a Fátrayakból voltak bizonyosan többen. Olyanok, akik nem akartak dönteni semmiben. Maximum egy szoknya után eredni. „Negyvenhét évesen egy férfiember ne temesse el magát.”

spiro_gyorgyA rossz döntések (egyáltalán: döntések) elkerülésének stratégiája tehát lényegi tanulságok nélkül ér véget „hősünkben”, amiben nyilván az is közrejátszik, hogy rövid traumája nem személyes tragédiával végződik. (És kívánjuk-e azt, bárcsak ne így lett volna? Mert akkor már nem itt tartanánk? Ne legyenek illúzióink.) Persze a nem történések (vagy ha jobban tetszik: a kézzel fogható nyomot nem hagyó beszédaktusok) bizarr történései alapvető szervező erői ennek a regényvilágnak.  A hős olyan értelmezői elbeszéléseknek van mindvégig kiszolgáltatva, amelyek, még ha el is juttatják, márpedig eljuttatják, komoly belátásokig (el kellene hagyni ezt az országot, de ezzel a nővel nem érdemes, ezek negyven évre rendezkednek be, fasiszták ezek is, csak vörösben, vs. nincs itt semmi baj, nem téged jelentettek fel, nem a te neved van odaírva), rendre elbizonytalanítják. Hiszen egyik sem írja le kielégítően (mondjuk érthető racionalizmussal) az éppen aktuális (bizarr, abszurd) valóságot. Hiszen éppen ennek lehetetlenségéről van szó, hiszen a főhős éppen ebben nem tud hinni (mármint, hogy ne volna értelmes ez a világ). A főhős nem véletlenül bizonytalanodik el, végig valamiféle megmentőre várva (ha már ő maga cselekvésképtelen), s ebben a bizonytalanságban, kafkai abszurditásban ugyan kijózanodik, tökéletesen eljut kétségei közt abba az állapotba, hogy leszámoljon ennek az országnak a gyilkos ideológiáival, de csak azért, hogy groteszk módon mindent elfeledjen egy pillanat alatt, olyasvalamiben (a kommunista elvtársak jóindulatú belátásaiban) bízva, aminek képtelenségéről éppen saját története kellene, hogy meggyőzze.

Mi is óvja meg akkor hősünket? A sors ugyan nem. A sors a nem cselekvőket sem óvja meg: ennek tanulságos története a Tavaszi Tárlat. A narrátor, kiben kezdettől fogva bízhatnánk, aki ezt állítja, azonnal a regény első soraiban, csúful cserben hagy. Egy olyan világot láthatunk, amelyben a cselekvés hiánya is értelmezhető, és amelyben bármely alany kiszolgáltatott. Az elbeszélői hangban jelenlévő személyes birtokviszony biztonságba ringatja az olvasót: a már-már jóindulatú atyai gondoskodással vezetett „hősünket” nem érheti baj, ha az elbeszélő vigyáz rá. Elveszejtésének lehetősége azonban a mindentudó narrátori szerep megkérdőjelezését, ironikus visszavonását jelentheti: mégis, ki uralja akkor ezt a történetet? Nincs kinek hinnünk. A főhős nem véletlenül bizonytalan (s az olvasó nem véletlenül izgul). Sokkal inkább a véletlen az, ami megóvhat. A kiszolgáltatottságban a kiszámíthatatlanság paradox esztétikája. Klein Gyula véletlenül kapja magyarosított nevét (Tátrai helyett a Fátray-t); neve talán csak sajtóhibaként kerül a megtorló gépezet fogaskerekei közé. Életét, ha egyáltalán veszélyben forgott – ennek bizonyossága egyszerre egyértelmű és kérdéses, nemcsak a hős, de az olvasó számára is – szintén egy véletlen menti meg, amely ugyan olyan értelmetlen, mint gyanúba keveredése. Fátray Gyula gépészmérnök sorsában talán az a legreménytelenebb, hogy nem tanul semmiből. Pontosabban: nem radikalizálódik és lázad. (Ezt egyébként butának tartott, feleségére emlékeztető fiától várná el, aki azonban sok hajlandóságot nem mutat erre – kitől is tanulhatna.) Jobb nem dönteni és nem cselekedni semmit. Ilyenek lennének tehát apáink, akik végigélték, végigdolgozták, végigszerették, kényszerűen, dalolva vagy cinikusan végigasszisztálták a Kádár-kor évtizedeit? Ez lenne a mi örökségünk? Úgy tűnk, igen. Vagy legalábbis: ez is. Fátray szerencsés megmenekülése ezért nem oldozza fel az olvasót. Van megkönnyebbülés, de nincs katarzis. Oly hamar felejtünk. Kellenek az ilyen történetek, hogy mégse legyen annyira könnyű. Hogy ne legyen sokkal könnyebben.