Kritika a Radnóti Színház Apacsok c. előadásáról.

Apacsok, Radnóti Színház, 2010. november 3., írta Bereményi Géza és Kovács Krisztina, rendezte Török Ferenc, szereplők: Csányi Sándor, Szervét Tibor, Csomós Mari, Schneider Zoltán, Kocsó Gábor, Karalyos Gábor, Wéber Kata, Marjai Virág, Adorjáni Bálint, Klem Viktor

Bemutató előadás: 2009. március 8.

apacsok

A Radnóti Színház tavaly márciusban mutatta be az Apacsok című darabot, amely kétségtelenül keltheti az erőltetett aktualizálás érzetét, a napi politika színre vitelének izzadságszagát, hiszen 1956-ot, ügynökök beszervezését, politika és magánélet konfliktusát, nemzeti emlékezetet, generációk történelmi felelősségét és örökségét tematizálja, s persze nem utolsósorban hommage Cseh Tamásnak. Hogy mégsem válik zavaróan moralizáló didaxissá, sajátosan filmes-regényes elbeszélésnyelvének is köszönhető: az első jelenet napjainkban játszódik s innen lépegetünk vissza spirálszerűen, jelenetenként a múltba, egy óra, néhány nap, illetve akár több év ugrással, egészen a hatvanas évek elejéig, majd a darab közepétől elindulunk a jelen felé, a fordulópont utáni jelenetek tükörszerűen kapcsolódnak össze a már látott jelenetekkel. (A színpadkép is ezt a narratív technikát erősíti: a három vetítővásznon a jelenetek között a dátumokat láthatjuk, a jelenetek alatt pedig a nyóckeres Gauder Áron által rajzolt animált háttereket, amelyek a díszletet helyettesítik, illetve a prológus és az epilógus narrátoraként megszólaló animált indiánt.) Ez a szerkezet egyrészt eltávolít a valóságreferenciák kényszerítő vonzerejétől, hiszen nem dokumentumszerű linearitásban, hanem a befogadói aktivitást erősítve vázolja fel a történetet. Másrészt a történet apró töredékekből való összerakosgatása tematizálja a darab egyik kulcsmetaforáját, mégpedig a titokkeresést (vagy éppen a tudás birtoklásának lehetetlenségét, horribile dictu: az élet értelmének fürkészését), ami  szintén függetlenítheti az előadást a konkrét történelmi  kontextustól.

Ahogy alászállunk az időben, úgy bontakozik Horváth (a varázsló) és Szoboszlai (a törzsfőnök) története, akik feleségeikkel és barátaikkal indiánosat játszanak, ami megvált a hétköznapok gyűlöletes egyformaságától, a munka monotonitásától, az üres valóságtól. Az indián-lét látszólag egy alternatív élet, amely keretet és perspektívát ad, az összetartozás lehetőségét, amelynek lényege nem elsősorban a politikai rendszer ellen való lázadásban gyökerezik, hanem a szabad játékban, a kivonulásban, a rítusban, ahová jó ismételten visszatérni. Az indiános játék illuzórikusságára, erőtlenségére, már-már szánalmas mivoltára ugyanakkor ők maguk reflektálnak, amikor nevetve hivatkoznak „May Károlyra”, aki persze egy darab indiánt sem látott. Az indián-játék az államhatalom számára azonban csupán ürügy a megfélemlítésre és az információszerzésre, hiszen az illegalitás határán táncoló fiatalok megfigyelése lehetőséget ad fontosabb ügyek tisztázására s nem utolsósorban az erődemonstrációra. Szoboszlait és Horváthot egy indián törzsfőnök vendégül látása miatt viszik be végül, ahol is Szoboszlai később öngyilkos lesz (nyilván agyonverik), Horváth pedig megadja magát a beszervezésnek annak a tudásnak a terhével, hogy ő az oka barátja halálának. Horváth sosem tudja meg, hogy valójában miért is kell Szoboszlainak meghalnia: az indiános játékot megfigyelő ügynök 1956-ban Szoboszlai édesapjának társaként vett részt a harcokban, s a kettejükről készült, immár kompromittáló fotók felkutatása létének függvénye. Amikor Horváth elmondja már várandós feleségének, hogy beszervezték, az asszony attól a pillanattól fogva agyára kényszeríti a nem tudás, a kizárás, a némaság állapotát, hogy képes legyen megőrizni szerelmét férje iránt. A törzsfőnöknek egyszer megpróbálja felfedni titkát, aki azzal biztatja barátját a gyónásra, hogy az idő segít majd mindennek az elviselésében, de végül visszaretten, s vallomásában arról beszél, hogy születendő gyermekét valójában nem is vágyja.

Indiános játék, munka, család, szerelem: Horváth a nyolcvanas években végül elhagyja családját, Amerikába megy az „övéihez”, de fia gúnyosan mondja ki édesanyja születésnapján, hogy végül mégis egy brooklyni lakótelepen halt meg. A nagyapa indiántörténetéből filmet forgatni akaró unoka (mindkettejüket Csányi Sándor alakítja, aki laza huszonévesnek azért már nem meggyőző, viszont indiánost játszó, belügyes nyomásra összeomló, üres élete felismerése fölött megdöbbenő férfiként annál inkább) természetesen csalódik végül az eladdig hősként tisztelt indiánban, miután a filmes zsűriben ott ül Szoboszlai unokája. A Szoboszlai-unoka nyilván csak az árulásról való tudását adhatja át a másik leszármazottnak, Horváthból így csak a hazugság,  a megvetendő politikai választás, a család elhagyása és a léhaság marad. Az unoka sértődötten rohan el a nagymamától, kézen ragadva szerelmét, akiről már a darab elején tudjuk, hogy gyermeket vár, de ott és akkor nincs alkalma megosztani a hírt a dühös férfival. Közhelyes megoldások maradnak a lezárásra, hiszen ezen a ponton tudható, hogy bezárult a történet: a történelem tehát ismétli magát, nincsenek megíratlan történetek, a titkok, a súlyos tudások, a féligazságok mételyként ülnek minden emberen, akit anya szült stb. Az epilógus azonban kimozdítja ezt az olcsónak tűnő bölcsességet, ami alapból megnyugtatóan hatna persze a nézőre, hiszen mit is tehetnénk a sors ellen. Az animációban megszólaló indián, aki természetesen Horváth arcvonásait viseli, ezzel a gyomorszorítóan nyugtalanító kérdéssel zárja monológját: „ha nincs indián, mi van helyette?”