Folyóiratunk őszi számának Útirány rovata ezúttal a VIDOR-fesztiválon tartott 77 tirpák rémmese című vidám felolvasóestünk anyagát közli. Elsőként Szécsi Noémi írását ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Történt valamikor, hogy az egyszeri öregedő magyar író feszengve ült a nyíregyházi vonaton. A műbőr ülés kínosan tapadt öltönynadrágjához. Párnás tenyerével végigsimított előbb izzadtságtól zsírosan csillogó arcán, majd zsírtól izzadtan csillogó haján. Homlokába hulló tincseit félretolta szemüvege elől.

Úgy kellett nekem ez a felolvasás, mint üveges tótnak a hanyattesés, gondolta az egyszeri öregedő magyar író. Kedélyállapotára vonatkozó megállapításait előszeretettel fejezte ki különböző népies fordulatokkal. Szerette arra emlékeztetni magát velük, hogy egyszerű, dongalábú, puhakarú, pápaszemes falusi fiúcskából lett a Nagykörúton belül is megbecsült íróvá.

A vonat hasonló tájon futott, mint ahol az egyszeri öregedő magyar író felnőtt. Kicsit olyan, mintha hazatérnék, próbálta jobb kedvre deríteni magát. Mostanában már nem szívesen vállalt vidéki fellépéseket. Most mégis kivételt tett, és erre jó oka volt. Kedves írója származott e szatmári városból. Az ő halálának centenáriumára rendezett ünnepségre hívták, egy mellszobor leleplezésén kellett beszélnie, majd a városházán felolvasni készülő, új remekművéből.

Vajon azért kértek föl éppen engem, mert ők is úgy gondolják, hogy írásművészetünk és lelki alkatunk rokonsága engem tesz szellemi örökösévé?, tűnődött jóleső izgatottsággal. Maga úgy vélekedett, hogy írásművészetük és lelki alkatuk rokonsága őt tette szellemi örökösévé. Persze jól tudta, hogy mások is szívesen tetszelegnek ebben a szerepben, öregek, fiatalok. Amatőrök, legyintett gondolatban, apró ingerültséggel, pont úgy, ahogy otthon szokott, legújabb feleségének, amikor hazatért a szerkesztőségi ülésről.

A felolvasás után a vacsorán süllőt rendelek majd, fűzte tovább a gondolatot, ahogy talán ő is tenné. Különleges választás, mégis meghitten hazai. Ebből is kitetszik majd, hogy nem méltatlanul tiszteltek meg a felkéréssel. Sosem szeretett csalódást okozni. Gondolatban tervezgette mozdulatait. Előre figyelmeztette magát, hogy ne felejtsen el levest is rendelni. Ezzel biztosan jó benyomást teszek majd. Úgy döntött, hogy a tyúkhúsleveshez külön tálkában kér majd két csirkenyakat is, és szertartásosan leszopogatja őket, ha kikanalazta a levest. Tormáért majd látványosan visszaküldöm a pincért, merengett. Előre próbálgatta, milyen képet vág majd, mikor kihozzák a halat. Olyan arckifejezést keresett, amely egyszerre fejezi ki az ínyenc kíváncsi magabiztosságát és magabiztos kíváncsiságát a várható gasztronómiai örömök iránt, valamint a szellem emberének méltóságteljes fölényét. Igen, nyugtázta magában, látszódnia kell rajtam, hogy egyrészt odafigyelve, az egész testemmel eszem, másrészt pedig hogy szellemi élményre is törekszem. Elgondolkodott, mi fejezné ki a legjobban ezt a mesteri dialektikát. Talán a legjobb az volna, ha hirtelen elhallgatnék és evés közben már nem is szólnék semmit. Talán ők is csöndben maradnának, révedezett vendéglátóira gondolva, igyekeznének tiszteletben tartani, hogy eszem. Hiszen az ételekhez és a nőkhöz hozzá foghatóan ma már csak én értek. Bizonyos értelemben az igazi fellépés nem is a felolvasás lesz, hanem a vacsora, tűnődött. Nem hozhatok szégyent ránk, tette hozzá magában, mire a képzeletében megjelenő őszes hajú, jóvágású, bajuszos férfi bátorítóan rákacsintott. Ez felvillanyozta, de el is kedvetlenítette. Belegondolt, hogy külső hasonlóság sajnos nem sok fűzi hőséhez. Talán bajuszt kellene növesztenem, futott át rajta a gondolat. Nem hozol szégyent ránk, a kacsintás mintha ezt mondta volna, és ettől végképp megnyugodott.

De ha végig csendben eszem, tért vissza korábbi gondolatához, mikor beszélek a nőkről? A nők legalább olyan fontosak, mint az evés, ez teljesen világos volt előtte. Talán a kávé alatt elmondhatnék egy történetet. Hogy egyszer követtem egy nőt, aki azzal jelzett nekem, hogy a peronon színes szalagot kötött a hajába vagy valami ilyesmi. Hogy egy vonaton követtem egy nőt. Ez elég idétlenül hangzott, hamar rájött maga is. Meddig lehet követni egy nőt egy vonaton? Keresztül két kupén? Nevetséges, toppantott dühösen, de csak gondolatban. Akkor legyen az, hogy az egyik vonattal követtem egy másik vonatot, amelyikre az a nő fölült. Ez meg úgy hangzott, mint valami autósüldözés, de megragadta a képzeletét. Elkötöttem egy vonatot, nem, eltérítettem egy vonatot, fűzte tovább, és azon vettem üldözőbe a nyílt pályán, s amikor utolértem, mellékormányoztam magam és a párhuzamosan zakatoló két mozdony között átugrottam egy egyik dübörgő szerelvényről a másik dübörgő szerelvényre.

Tanyák mellett vitt az út. Pillanatokra beleshetett a poros, de tiszta udvarokba. Az egyikben középkorú, terebélyesedő asszonyság teregette a lepedőket egy hosszú-hosszú, feszes madzagra. Ha hosszában teríti, az azt jelenti, hogy az éjjel vemhes lóval álmodott, ami pedig természetszerűleg annyit tesz, hogy…, jelentette ki magában megfontoltan, és feszülten figyelt. Az asszony keresztben hajtotta a lepedőt a kötélre. Ahá, kapta föl a fejét az egyszeri öregedő magyar író, ezek szerint a férje tegnap este nem ette meg a paprikás csirkéből a porcogót. Kétségkívül. Csalhatatlan jele az elhidegülésnek.

Az egyszeri öregedő magyar író szinte önkívületben kezdte rázni a térdeit. Kisfiú kora óta így fejezte ki a boldogságot és a zavart. Most madarat lehetett volna fogatni vele. Meggyőződése volt, hogy úgy olvassa a világ apró jeleit, mintha a mestere műveiből összeállított lexikonban lapozgatna. Lelkesültségében fölpattant és amennyire csak pocakja engedte, kihajolt a kupé ablakán, próbált még egy utolsó pillantást vetni a teregető nőre. Elfelejtette ugyanis megnézni, vajon mezítláb volt-e. Ebből további messzemenő következtetéseket lehetett volna levonni.

Mozdulatai hevességére utastársai is fölkapták a fejüket. Amikor visszahúzódott az ablaktól, látta, hogy a többiek gyanakodva méregetik. Elszégyellte magát, mint mindig, amikor úgy érezte, többet árult el magáról a kelleténél. Miközben tanácstalanul toporgott, keresve a mozdulatot, amivel a legtöbb méltóságot megőrizve tudna visszaereszkedni az ülésre, megérezte, hogy a pesti pályaudvaron elfogyasztott két doboz sör végigért gyomra, veséje, belei kanyargós útjain és megérkezett a hólyagjához. Egy pillanatra kétségbeesett, mint gyerekkora óta mindig, ha vizelnie kellett, de hamar rájött, hogy a sors dobott neki mentőövet, amivel kimenekedhetik a kínos jelenetből. Elindult a mosdó felé.

A fülkékben jobbára mindenhol ültek, de a folyosó teljes hosszában üres volt. Kicsit ódzkodott, hogy a vonaton használja a vécét, de azt remélte, hogy a nemzetközi vonaton gondosabban takarítják a mellékhelyiséget, annál is inkább, mivel vendéglátói nagyvonalúságából az első osztályra válthatott jegyet. A mosdó ajtaja nyitva volt, s bár enyhén szorult, de cipője talpának apró nyomására mégis elég könnyen engedett. Meglepően tágas fülkébe jutott, a mosdó fölött nagy tükörrel, amit megmagyarázhatatlan eredetű ezüstszínű pöttyöcskék borítottak, kellemesen homályos téve a képet. Röviden végigmérte magát, de annyira előnytelennek látta átizzadt kék inges és gyűröttre ült nadrágos öltözetét, potrohos alakját, gyöngyöző homlokát meg vizenyős tekintetét, hogy inkább gyorsan a kübli felé fordult. Elhatározta, hogy amilyen hamar csak lehet, elhagyja a fülkét. Gyors mozdulattal lehúzta a sliccét, és amennyire a zötykölődő vonat engedte, igyekezett belecélozni a vécényílásba. Merev arccal, szuszogva figyelte a mélyben elfutó talpfákat. Tokája fölgyűrődött leszegett álla alatt. Legfőbb ideje elmennem egy urológushoz, futott át az erőfeszítéstől szédelgő fején. Amikor végzett, még várt egy pillanatig, nehogy egy utolsó utáni csepp a nadrágján hagyjon foltot, aztán visszahúzta a sliccét. Vajon van víz a csapban?, méltatlankodott jó előre, és megfordult, hogy a mosdó felé hajoljon. Reflexből a tükörbe pillantott, hogy ellenőrizze, nem bukkant-e föl minden elővigyázatossága ellenére egy kósza csöpp a slicce körül, de félúton megállt a mozdulatban. Ledermedve bámult előre. A tükörből egy őszes hajú, jóvágású, bajuszos férfi nézett vissza rá. Pár pillanatig bámulták egymást, aztán a tükörből fölzendült egy selymes bariton.

– Te szerencsétlen barom – mondta az őszes hajú, jóvágású, bajuszos férfi az egyszeri öregedő magyar írónak, nyájasan, mégis némi ingerültséggel. – Hát mit nem gondolsz, te szerencsétlen barom – ismételte, és huncut szemeivel aprót csippentett. Ezúttal nem hatott valami bátorítóan. – Az hagyján, hogy Nyíregyházán egy gyerek is megmondja, hogy a nő akkor álmodott vemhes lóval, ha másnap reggel dühödten pucolja a répát a tornácon. Az hagyján, hogy a férfi akkor nem ette meg előző este a porcogót a paprikás csirkéből, ha a nő másnap fölrúgja a baromfit, amikor reggel vizet visz a táljukba. De a süllő, irgalmas Isten, honnan vetted azt a sületlenséget a süllőről. És hogy vonaton üldözöl egy nőt, micsoda marhaság. Csodálom, hogy ebben az országban van még szerkesztőség vagy könyvkiadó, ami megtűri a baromságaidat. Meg ne lássalak többet Nyíregyházának még a környékén sem.

Akkor most hová menjek? – kérdezte kétségbeesetten az egyszeri öregedő magyar író.

Elmenj te a picsába, te egyszeri, öregedő magyar író – válaszolta az őszes hajú, jóvágású, bajuszos férfi.