Áttekintő kritika az idei fesztiválról, lapunk 2010/Ősz számának Forspont – Nem vidéki színház rovatából.

Színházi fesztiválról írni nehéz – hiszen az elmúlt évad során országszerte bemutatott vígjátékok (ezúttal maradjunk ennyiben, és ne tegyük fel a kérdést, hogy mitől víg a játék) külön-külön már bőséges kritikai visszhangot váltottak ki. Az idei Vidor Fesztivál (2010. augusztus 27.– szeptember 4.) sem lehet ez alól kivétel. A felkérésnek eleget tevő kritikus csupán bízhat benne, hogy az élet szolgáltat valamilyen szempontot, amely az előadások esetleges láncolatát egyetlen gondolati láncra fűzi fel. Anélkül, hogy megfeledkeznénk a nevető fesztivál jelentős férfiszerepeiről és kiemelkedő férfialakításairól (gondoljunk csak Máté Gáborra A szerelem diadalában, Kern Andrásra az Egy, kettő, háromban vagy Pintér Bélára a Szutyokban), veszem a bátorságot és kijelentem, hogy ezúttal a csábító és elcsábított, játszó és kijátszott, elhagyott és megtalált nő és az ő történetei jelentek meg a Móricz Zsigmond Színház színpadain.

A csábítás motívuma a legeklatánsabb formájában a Katona József Színház vendégjátékán, A szerelem diadala c. Marivaux-komédiában mutatkozott meg. A férfi álruhában hódító hadműveletre induló királynő története egyenesen a csábítás természetrajzát tárta elénk. A fiatal uralkodónő úgy próbálja meghódítani az ősi ellenség fiát, hogy férfi és női ruháját szélsebesen váltogatva magába bolondít nemtől függetlenül mindenkit. A királynő szerepében frissen bemutatkozott Pálmai Anna játékában a hódítás valódi erő-mutatvány – energiát, odaadást és nyers erőt nem kímélve hódít az uralkodásra és csábító leigázásra termett nő. A szerelmi játék ezúttal valódi háború, melyben az uralkodónő a fiatalság vakmerő könnyűlovasságán minden határt áthág. Az Ascher Tamás rendezte produkció zárójelenete azonban nem a díszes kíséretével elvonuló győztes nőhadvezért, hanem az elcsábított és magára hagyott öregedő testvérpárt helyezi a középpontba. A Katona előadása így mégsem a csábításról, hanem sokkal inkább az elcsábulásról szól. A királynő lefegyverző hadműveletének nem is próbál ellenállni a testvére házában élő vénlány, aki slampos házicselédből a szemünk előtt változik szerelemtől ittas, gyönyörű nővé. A nyíregyházi vendégjátékon a csatatérről elvonuló királynő győzelme helyett Szirtes Ági hernyóból pillangóvá változása volt a szerelem valódi diadala. Alakításáért a zsűri a legjobb női epizódszereplőnek járó Smeraldina-díjjal tüntette ki.

A Víg Színház két Molnár Ferenc-egyfelvonásossal látogatott el a nyírségi derű-fesztiválra. Az Egy, kettő, háromban az az egyetlen óra elevenedik meg, mialatt a bankigazgató (Kern András) működésbe hozza hibátlanul működő alkalmazott-gépezetét, hogy a családjánál vendégeskedő amerikai lány titkos és meglehetősen rangon aluli házasságát díszcsomagolásban mutathassa be a lány Pestre érkező milliomos szülei előtt. A taxisofőr férjéért és születendő gyermekükért küzdő fiatalasszony (Kovács Patrícia) szerepében jól tetten érhető a Molnár-hősnők különös kettőssége, melyben tökéletesen megfér egymással a szerelmes rajongás és a józan gyakorlatiasság. A nemesnek aligha nevezhető cél – miszerint az egyszerű taxisofőrből egy óra leforgása alatt kívül-belül bankvezetőt kell faragni – érdekében Lydia pillanatok alatt beletanul vendéglátója módszerébe, és a szorult helyzetbe került nők egyetlen fegyverét használja: játszani kezd. A második egyfelvonásos, Az ibolya címszereplője (Bata Éva) szintén jellegzetesen női helyzetben találja magát: vidéki színésznőként – szinte – bármit megtenne azért, hogy helyet kapjon a jónevű pesti színház kórusában. Az egymást követő primadonna-jelöltek hol nyíltan, hol rejtetten, de sorra felkínálkoznak a felvételiztető direktornak (Reviczky Gábor), akit ez a tapasztalat csupán megerősít abban, hogy a nőknek semmi se drága, ha a karrierjükről van szó. A csábítás ily módon elveszíti személyességét, hiszen a csábító nő nem a férfit, hanem a hatalommal bíró színházigazgatót szeretné megszerezni, és a szerelmi játék rögvest hatalmi játszmává válik. A zord ítéletű direktor csapdát állít, és a hitetlenkedő zeneszerzőt (Epres Attila) a maga helyébe állítva a háttérből várja, hogy a következő jelentkező is kivesse a hálóját. Abban a pillanatban azonban, hogy álruhájában nem tekinti többé célpontnak magát, a szerelem lecsap a védtelen férfira – a kórusba, és csakis a kórusba vágyó Ilonka ártatlansága mindennél csábítóbb.

Az Új Színház szintén Molnár-vígjátékkal érkezett vendégségbe, és mintha ugyanazt a gondolatot folytatta volna A hattyú, melyet Az ibolya kapcsán megfogant a nézői fejekben. Csakúgy, mint a karrierre vágyó színésznők esetében, ezúttal sem cél, csupán eszköz a csábítás. Alexandra, az (esküvőhöz már nem elég) fiatal hercegkisasszony (Nemes Wanda) akár jövendőbeli királynénak is tekinthetné magát, ha a trónörökös egyáltalán észrevenné benne a nőt. Édesanyja (Bánsági Ildikó) azonban rafinált és nagyon is női stratégiát eszel ki: a bizonytalankodó herceg figyelmét csupán egyetlen módon lehet felkelteni – el kell csábítani egy másik férfit. A hódításban kezdő hercegkisasszony az egyetlen elérhető férfit, a házitanítót szemeli ki. A csupán eszközként használt férfi öntudata azonban nem engedi, hogy játszanak az érzéseivel, de mintha mindez közömbös háttéresemény lenne ahhoz képest, hogy a hódító végre elérte célját. Szinetár Miklós rendezésében a csábítás azonban csak az elcsábított(ak)on hagy nyomot, a csábító szinte érintetlenül kerül ki a játékból.

A fent leírt női történetekhez képest sokkal szövevényesebb a Sarah Ruhl darabjából készült Tiszta vicc c. előadás, melynek női négyesfogata ironikus távolságtartással és ugyanakkor megértő részvéttel közelít a nőtörténetekhez. A Sanyi és Aranka Színház, az Apropera és a PanoDráma közös bemutatóján, Lukáts Andor rendezésében láthattunk egy, a karrierjébe belefáradt és belehidegült orvosnőt (Kováts Adél), akit szintén orvos férje egy nála húsz éves idősebb betegéért (Margitai Ági) hagy el. Egy betegért, aki nem csábít, és mégis csábító, mert az egyetlen lehetséges módon veszi fel a küzdelmet a rákkal: él. Él és nevet, olyannyira nevet, hogy végül az eutanázia is vicc formájában érkezik. A gyilkos viccmesélő, a brazil származású takarítónő (Szandtner Anna), aki bár utál takarítani, teljes erejével dolgozik: ki akarja találni a tökéletes viccet. Az elhagyott orvosnő és a kacagó rákbeteg otthona között ingázó vicc-feltaláló munkáját az orvosnő testvére (Csákányi Eszter) végzi el, aki viszont krónikus tisztaságmániában szenved. Végül mindannyian egy közös lakásba költöznek, ahol mindenki azt adja a másik nőnek, amiben az hiányt szenved: aki nem él, csak a munkában vegetál, az életet kap; aki nevetve szeretne az életből a halálba lépni, azon egy halálos viccel segítenek; aki takarítani akar, azt engedik; és végül aki ki akarja találni a tökéletes viccet, annak sikerül. Mégha portugálul is. A négy színésznő olajozott összjátékát a zsűri a legjobb női kvartett díjjal ismerte el.

A Pintér Béla Társulat Szutyok című produkciójában azonban nincs az a poén, amely elemelne, ahol fellélegezhetnénk, amelytől reményt kapnánk. A Pintér Béla-i hagyományokhoz híven ezúttal is a társulat alapítója jegyzi szerzőként és rendezőként az előadást, melynek nyitóképében egy házaspár lép elénk. Ahogy a színre lépő, maszkot és soha-véget-nem-érőnek tűnő hosszú fehér palástot viselő orvos személytelen mondataiból megtudjuk, az asszonynak sokadik alkalommal sem sikerült teherbe esnie és az utolsó operáció során el kellett távolítani a méhét. Ezúttal tehát nincs szó szerelmi játékokról, csábításról és szerelembe esésről – a nőtörténetek legsúlyosabbikával találja magát szembe a vígjátéki derűre számító néző. A házaspár végül az örökbefogadás mellett dönt, és hirtelen felindulásból hazavisz az intézetből két kamaszlányt: a gátlásos és vad Rózsit (Szamosi Zsófi), aki rohadó fogsora miatt a Szutyok gúnynevet kapta és a barátságos, jókedélyű cigánylányt, Anitát (Enyedi Éva). A falu a kezdeti ellenérzések dacára hamar befogadja Anitát, de Szutyok nem tud és talán nem is akar beilleszkedni a közösségbe. A féltékeny Szutyok hamarosan szembefordul nevelőszüleivel és egykori barátnőjével is, és egyre jobban eluralkodnak rajta szélsőségesen cigányellenes nézetei. A „meddő anya” (Szalontay Tünde) alakján keresztül a gyermek iránti vágytól eljutunk a gyermekek közötti rivalizáláson át az elhagyott nő élethelyzetéig. Az előadás gyakorta él a helyzetkomikum lehetőségeivel, az alkotók pedig törekedtek az abszurd humor feszültséget oldó alkalmazására, de a tragédia megállíthatatlanul halad a végkifejletig. Az apa végül teherbe ejti örökbefogadott gyermekét, a lopós Rózsit, akiért elhagyja meddő feleségét. Ezúttal túlságosan mai és túlságosan itteni a történet ahhoz, hogy nevetni tudjunk rajta. Könnyű derűvel szemlélni a távoli hercegkisasszonyok, amerikai milliomoslányok, királynők és vidéki színésznőcskék gondjait, a csábítás természetrajzát, művészetét és iparosított formáját. A Pintér Béla Társulattól megszokott közvetlenség és szókimondás érdemelne annyit, hogy a közönség is merjen nevetni – merni ugyan mernénk, de nem tudunk.

Tavalyi beszámolómat azzal zártam, hogy a Vidor Fesztivál színházi programját válogató szakmai grémiumnak döntést kell hoznia: a minőségi szórakoztatás vagy az olcsó népszerűség a cél. Az idei válogatás a színvonalas vígjátékok irányába mozdította el a fesztivál színházi programját, mely döntés hosszú távon egy sokszínű, de egységesebb nívójú programsorozatot ígér.