A SZIRT VIDOR Fesztiválon rendezett Hancúrplacc, gardenparti, színészbüfé – avagy almaecetera a Vidoron innen és túl c. felolvasására született írás — A Vörös Postakocsi 2010/Ősz számának Útirány rovatából.

Hancúrplacc, gardenparti, színészbüfé
– avagy almaecetera a Vidoron innen és túl


Egyszer volt, hol nem volt, a Vidoron innen és túl, de mindenképpen az Óperenciás tenger tájékán egy embör, igen, akadt egy embör, nem szögedi és még csak nem is székely legény, csupáncsak Békés megyei, gyomasi, jobban mondva nem is gyomasi, hanem zuglói, mert az Úr adott neki új várost és lakást. Namármost ez a férfiú korábban, nem titkolta ezt sohasem, öt kemény évet lehúzott az kies, szeles, zordon Nyíregyházán, és példának okáért éppen ez volt a gondja, baja. Nem, nem a nyíregyházi öt év, mert annak megvolt a maga tagadhatatlan bája, hanem, hogy elhívták egy felolvasásra, hogy azt mondja hancúrplacc, gardenparti, színészbüfé, neki meg, hiába törte a fejét reggeltől estig, és estétől reggelig, semmi eszébe nem jutott ezekről a szavakról, semmi olyasmi, amit érdemes lenne megosztani más embörfiával. Sejthetjük, nem is szükséges hozzá különösebb beleérző-képesség, mily igen nagy volt ezért az ő kínja. Hisz’ nem állhatott oda a palota elé, hogy uram-királyom, életem-halálom, ne izélj már, segíjjél nékem, nosza, adol kölcsön egy Gáleottó Márciót mindjárt, hogy krónikáljon helyettem, nem, más államforma lévén akkoriban, még ha csak formálisan is. És nem kérhetett tanácsot az igazmondó juhásztól, hiszen abban, elnézést az őszinteségért, de egyedül az apró-cseprő gyerkőcök, na, meg a tökkelütöttek hisznek. De még csak Shakespeare bolondjaira sem támaszkodhatott, nem lévén pénze színházra. Elhihetjük hát, hogy magára kellett hagyatkoznia, befelé figyelnie, onnan várni a megoldást. Innentől felnőtt módjára gondolkodott, hagyta a mesefordulatokat a picsába.

Tévedés ne essék, nem azzal támadt baja, hogy ne ismerte volna a híres-neves nyíregyházi hancúrplaccot, nem.

Hiszen de szép is volt az a hancúrplacc, a NYITE, tudniillik: a Nyíregyházi Tudományegyetem, amit a köznyelv főiskolának, informálatlansága folytán szimpla oktatási intézménynek képzelt. A hancúrplacc, ami nem kizárólag a főiskolát, de a Szparit, igen, elsősorban a Szparit, Szatke Zolit a védelem tengelyében, és a szöglet utáni felhőfejeseket, a színházat, a mozikat, a Montázst és a Horizontot, és nem utolsó-, de elsősorban a kocsmákat jelentette, konkretice a Motorost, a Félidőt, az Ószőlő Presszót, a Shamrockot, a Három Rózsát és a többit, hadd ne soroljam már végig, kimerítené a felolvasásra szánt időt teljesen.

És de szép is volt az a színészbüfé, meg sincs már, átépítették, de szép is volt, nem az, hogy az olcsósága, hanem az előadások utáni csődület és a bensőségesség miatt, a büfé, ahol három-négy asztalt is össze kellett tolni, hogy odaférjen mindenki, Szász Rendező Úr és a brigádja, Szabó Mártát jajj, de szerettem, meg persze a többieket is. Ahogy azok az emberek összebújva, egymás aurájába látszólag mélyen behatolva susmorogtak, a vak is láthatta, sőt, még a színházkritikus is érezhette, itt valami nagy dolog készül, naná, A vágy villamosa. Mi meg, hülyegyerekek a háttérből kukkoltuk, ahogy Gazsó Művész Úr megint hitelbe iszik, vagy hogy a fővárosi rendező, ballonját hanyagul a vállára dobva, egy utolsó pillantást vetve a társulatra, a csillogó szemű lányokra és a komoly, szótlan férfiakra, szokásos éjszakai sétájára indul, beszélgetni a hajléktalanokkal.

És de csúnya is volt az a cefrével – mert elfogyott a bor – megbolondított gardenparti, napokig emlegettük, vagy ha nem is mi, de az emésztőrendszerünk, mert akkor még, léha, locska lelkek, a tízemeletesek alá jártunk anyagbeszerzésre, az bűnös és gaz Jósaváros pálinkafőzdéibe és kannásbor-kiméréseibe, és mit meg nem adtunk volna akár egy kis ecetszagú almaborért, édes istenem. Igen, talán ebben áll a felnőttség, hogy most már jó boroktól leszünk rosszul.

De szép is volt az a hancúrplacc.

De szép is volt az a színészbüfé.

És de szép is volt az a gardenparti.

De hát nem jelentenek már semmit. Vége van ennek a világnak, slussz.

Csapókert, Apafa, Bocskaikert, Hajdúhadház, Téglás, Újfehértó, Császárszállás, ahogy sorban jönnek az állomások, nem jelentenek semmit. És ami a legrosszabb: Nyíregyháza, a Vidoron inneni és a túli sem jelent már semmit. Nem az, hogy önmagában, hanem számomra. Volt, elmúlt.

Minek nekünk a múlt, ha itt van a jelen, a jövőről nem is beszélve. A múlt nem számít. Nem az, hogy nehezék, és még csak nem is a fájdalmak, egyszerűen csak nincs, nem létezik. A múlt elmúlt, nem én vagyok ilyen Sas Józsisan humorkodó, most olvastam épp egy graffitin. A múlt elmúlt, nincs mit foglalkozni vele. Na, ezt nyomd le egy történész torkán, öcsi! Egyébként is hedonista, köldöknéző perspektívának tűnik, pedig nem az, csak a tapasztalat mondatja velem.

De miféle tapasztalat? Ne beszélj butaságokat! És a halottaid? Ők sem voltak? Helyesebben: ők sincsenek? Hogy szakadna rád az ég, ha ilyen istentelen dolgokat állítasz! Hogy jönne szembe veled az összes eltávozott rokon, megérdemelnéd! Különben is, ők mintha még most is lennének, mit számít az, hogy nem látszanak – ez utóbbi csupán apró szépséghiba, és ha belegondolsz, még csak nem is szépséghiba, mert amit nem látsz, vesd össze az ideatannal, azt képes vagy még szebbnek, és ha igazán ügyes vagy, tökéletesnek gondolni.

Nyíregyháza valamit persze mégis jelent, a barátokat, őket azért igen. Az utcák viszont már semmit. De szép is a Kiss Ernő meg a Honvéd utca, na, de rég nem úgy, hogy belülről simán felidézed, hanem, mint egy turista, akként figyelgeted őket. Milyen rossz már, ha a Kiss Ernő utcát akarod látni, nem elég mondjuk az ágyban fekve lehunyni a szemed, hanem el is kell menned oda; szánalom.

Most akkor hogy’ is van ez a múlttal, arra keresgélném a választ. Melyik a rosszabb verzió? Ha slussz-passz, kihullik minden a fejből, ami egykor volt? Avagy ha elmérgesednek az eltűnt idő marta sebek? A kibillenthetetlen közöny vagy a szűnni nem akaró fájdalom? A választ, szerencsére, még csak nem is sejtem, ezért, az önök szerencsétlenségére, inkább kérdezek, persze, ahogy az írók szokták (és akkor itt most szerényen írónak tituláltam magam), monologizálva, szóval igazából sehol a párbeszéd lehetősége, mert csak magamat faggatom, önző módon.

Hancúrplacc, gardenparti, színészbüfé – avagy almaecetera Vidoron innen és túl; de jó volna tudni, mi is ez az egész. De jó lenne, ha nem csak a múltat jelentené.

A Vörös Postakocsi 2010/Ősz

A Szabolcsi Írók Társaságának (SZIRT) Szindbád törzsasztala című rendezvényein erre az alkalomra írt, előre megadott hívószó-hívómondat köré szervezett szövegeket olvasnak fel az egyesület tagjai és az előre felkért írók. A szerzők szabadon értelmezik a számukra támpontként megadott mondatot, s tetszőleges módon kapcsolódnak hozzá írásaikban – de valamilyen módon kapcsolódniuk kell. A hancúrplacc, gardenparti, színészbüfé –  avagy almaecetera a vidoron innen és túl” címmel meghírdetett felolvasás a VIDOR Fesztiválon, 2010. augusztus 28-án hangzott el.