Színházi esszé a Ratkó-díj átadásának alkalmából.

Jánosi Zoltán december 1-én vette át a Móricz Zsigmond Városi és Megyei Könyvtár Kamaratermében a Ratkó-díjat, melyet Szabolcs-Szatmár-Bereg megye irodalmi életéért végzett munkájáért ítélt neki a kuratórium.

A díjjal járó pénzösszeget Jánosi Zoltán teljes egészében a Nyíregyházi Főiskoláért Alapítványnak adományozta, amely Alapítvány állami gondozott vagy szociálisan rászorult hallgatók támogatására fordítja az összeget.

Az alábbi színházi esszé Jánosi Zoltán legfrissebb munkája. Szerkesztőségünk ennek közlésével gratulál a szerzőnek!

romeo_es_julia

„Bömbölj magadra, hogy vivát, vivát”

Zsófinak és Péternek[*]

Amit a Móricz Zsigmond Színház Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és küldetésének egyéb színterein át Magyarország kultúrájáért hosszú évek óta tesz, egészen különleges, nagyszerű teljesítmény. Egyszerre néz a reneszánsz igényű teljességre, valamint a 21. századi magyar jövőbe. Egy – Nyugat-Európa országaiban már gyakran csak Észak-Balkánként jegyzett – leromlott kultúrájú és még inkább: civilizációjú országot kíván a maga értékeire és öntudatára újra és újra rádöbbenteni. S ezzel a folytonos ébresztéssel visszaemelni azoknak az értékkoordinátáknak a közelébe, amelyek még a 20. századi történelem roskasztóbb időszakaiban is úgy-ahogy megvoltak, ám az elmúlt évtizedekben kétségbeejtően porladtak el. A Móricz Zsigmond Színház küldetése egy tehetetlen, már-már az ország önfeloszlatására, végső kifosztására szavazó, fiataljait előbb a Pénz uralmának kiszolgáltató, sorsukból előre kisemmiző, majd a hazából is elüldöző, a maga léte alapkérdéseinek megoldására is képtelen világ zavaros homályával néz ­- immár több mint negyedszázada – farkasszemet. S kínál új perspektívákat számára a műsortervét tudatosan kialakító előadásaival, országos fesztiválokon való eredményes szerepléseivel, vendégművészek meghívásával, vidékjárásaival és az immár európai hírre szert tett VIDOR Fesztivál 2002-től évről évre történő, sikerektől visszhangos megrendezéseivel is. Miközben 10 év alatt 5 ország 40 seregszemléjén megtartott 29 előadásuk összesen 24 díjat nyert, s az ország egyik leglátogatottabb és legtöbb előadást produkáló színházává lettek. Amely új magyar drámák megírására is folyamatosan ösztönöz, és a kistelepülésekre s a határon túli magyarlakta városokba is rendszeresen elviszi programjait. Budapesten tíz év alatt 152 esetben, az ország 18 más városában 185 alkalommal szerepeltek, a megye 71 településén pedig 385 előadást tartottak e műhely munkatársai!

Műsorprogramjaikkal a színház vezető szakemberei, a színpadi művek természetének megfelelően, de a kor és a történelem aktualitásában, még a vígjátékokban és a könnyebb darabokban is az emberi lét nagy konfliktus-szituációinak természetét emelik folyamatosan a nézők elé. S ezekkel együtt a sors leglényegesebb vonásaira rákérdező, az ezeket elemző, az ezekben szenvedő, de az ezeken felülemelkedni is képes emberi magatartások példáját. Ahogyan a színház igazgatója, Tasnádi Csaba többször is megfogalmazta: „állítom és hiszem, hogy egy vidéki repertoárszínháznak műsorpolitikailag nagyon széles skálán kell mozognia. Misszionáriusi szép feladat a befogadót különböző hatások alá vonni, látókörét tágítani…, lelkileg-szellemileg megmozgatni…” Az eszmélő, a nem nyugvó, a maga sorsát alakítani akaró ember erejét üzenik így a szegénységébe már-már beletört, szinte a kipusztulás ösvényeire juttatott, a sorozatos félrevezetettségektől már-már önmaga létét sem értő nemzet számára. Még a legnézettebb előadások, mint például a Valahol Európában, a Légy jó mindhalálig, a Száz év magány vagy a Tizenkét dühös ember hősei is a legmagasabb gondolati szinten mind erről beszélnek. A „van ki egy életet pitizve kitölt” Nagy Lászlótól (Gyászom a Színészkirályért) s a Latinovits Zoltán-i sorstól kontrasztként megnevezett aláfokozott létparadigmájával szemben a „Bömbölj magadra, hogy vivát, vivát”, a „Vicsorogd rám a reményt!”, a „jóra fordul még Mohács is” akaratát sugározzák.

S ugyanezt teszi egyetemes kitekintéssel a VIDOR Fesztivál ragyogó „találmánya”, a Nyírség fővárosában haza-központtá, európai fénnyé emelése is. Ez a program, itt, az ország keleti peremén, ma már Európa legnagyobb ingyenes világzenei fesztiválja, amely a nemzetközi tudatban a Sziget Fesztivál mellé nőtt fel. Egy átfogóbb kulturális eseménykörben is Magyarország öt legjelentősebb, nagyszabású kulturális rendezvénye között tartják számon. „Feltalálói” és megalkotói szinte Veres Péternek, a lélekben mindig az haza országútjain járó autodidakta parasztírónak a szavait lázítják fel saját koruk gyötrelmes exodusai ellen: nem elmenni kell innen, s a fiatalokat nem elűzni kell innen, hanem megteremteni számukra a méltó emberi lét kereteit a kultúrában és a munkahelyeken. Vagyis: „ide kell hoznunk a nagyvilágot, / ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes.” (Én nem mehetek el innen)

A színház munkatársainak régen felismert igazsága, hogy rá kell döbbenteni a világot és önmagunkat arra, hogy ez a város a Földnek éppen úgy kulturális középpontja lehet, ha csak néhány napra, ha jelképszerűen is, mint a világ fővárosai: London, Párizs, Berlin, Róma vagy New York. Irodalom, fővárosi és vidéki színházak vendégjátékai, szabadtéri előadások, koncertek, bábjátékok, filmek, aszfaltra írott irodalmi idézetek, kiállítások, folyóirat-bemutatók, író-olvasó találkozók, színművész-, zenész-, író-, képzőművész-, rendező-, dramaturg-arcok, jelmezbe öltözött fiatalok, zsonglőrök, pantomimesek, bohócok, akrobaták, utcazenészek néznek szembe évről évre a kor farkasvakságával, kishitűségével, ország-lefokozásával. Külső programjaikban ingyenesen vagy fillérekért kínálják mindezt, és egy zárt világú, maga köré falakat építő művészeti koncepcióval szemben kiáltják rá a megbetegedett időre, hogy így is lehet, hogy ezt is lehet, hogy itt is lehet. Mint Nagy László idézett Latinovits-versében a műbe hívott Színészkirály, ők is „versmondó nagyharangnak” és fesztivál-szervező „nagyharangnak” szállnak fel a nyírségi föld magasába. Harangot öntenek szeretetből és felrázó kiáltásokból, és megkongatják a város és Magyarország felett. Külföldi művészek: mások között az amerikai Al Di Meola, a kameruni Manu Dibango, a mali Oumou Sangaré, az orosz Frédéric Belinsky, a szerb Goran Bregovic, a portugál Joana Amendoeira, a kolumbiai Yuri Buenaventura, a kubai zenészek Buena Vista Social Club csoportja, a román Oana Catalina Chitu és mások arcával üzennek ránk. A föld és az ember sötét, egymásra rontó kis komédiáit multikulturális életörömmé, valódi szolidaritássá és egy nemzet felrázásává változtatva át. Ahogyan a European Forum of Worldwide Music Festivals egyik elnökségi tagja, Erasmo Treglia írta a szövetség hírlevelében: „A fesztivál hete alatt az egész város egyetlen óriási szabadtéri színpaddá válik, ahol… kulturális csemegék követik egymást hajnaltól késő éjszakáig.”

Nem véletlen tehát, hanem egyenesen törvényszerű, hogy 2009-ben a rendezvény ­– akár a Szegedi Szabadtéri Játékok vagy a Miskolci Operafesztivál – a Kiváló Minősítésű Művészeti Fesztivál szakmai védjegyét kapta meg. A minősítést meghatározó szakemberek véleményéből csupán egy kisebb csokor is lényegszerűen tükrözi vissza a nyíregyházi program nagyszerűségének elemi vonásait: „A magyarországi fesztiválkínálatban ritka az ennyire átgondolt, egyenletes színvonalú, egységes szerkezetű, szerethető, könnyed, mégis színvonalas program. Az egész úgy példamutató, ahogy van.” „Rangot jelent egy külföldi együttesnek meghívást kapni Közép-Európa legnagyobb világzenei fesztiváljára.” „38 településen színvonalas programmal jelen lenni önmagában példamutató. Sok, ezerszer jobb adottságú város tanulhatna szemlesütve itt szervezést.” „A VIDOR egy nagyon jó ötletre épülő, nagyon jól szervezett és nagyon szerethető fesztivál. Jó példa a helyüket bénázva kereső városoknak arra, hogyan lehet bármiből identitást formálni, ha valaki profi módon és kitartóan akarja azt.”

A legutóbbi, a 2010-es rendezvény 9 napja 70 helyszínének (ebből 38 megyei kistelepülés) több mint 400 programja és összességében 130 ezer  fölötti nézőszáma, 1100 művész részvétele, közöttük 4 kontinens 150 zenészének játéka, a 11 helyszínen színre vitt 42 színpadi előadás, a 17 helyszín 126 koncertje, a fesztivál honlapjának (amelyben a leggazdagabb magyar nyelvű világzenei adatbázis található) 4 millió fölötti oldalletöltése és 63 ezer látogatója a magyar művészeti köztudatot a legigényesebben formálók között mutatják föl a nyíregyházi színház e komplex erőfeszítését. ­Amely a nézők, hallgatók bevonásában is párját ritkítóan demokratikus: egy pénz uralmára kiélesített világban programjainak 90 százalékát ingyenessé tette. Egy minőségelvű emberi eszményt szegezve így szembe a mindent átható és az emberek tömegeit a kultúrából kirekesztő, haszonelvű létfelfogással. S amikor elmúltak az augusztus végi napok, bent a színházban – ebben az évadban többek között Szakonyi Károly Adáshiba, Lengyel Menyhért: A Waterlooi csata című darabjaival, Weöres Sándor Psyché, Dosztojevszkij A Karamazov testvérek és Spiró György Koccanás című műveivel – folytatva tovább az eszméltetést, a szórakoztatás mellett a mélyebb emberi, társadalmi és érzelmi önismeret óráinak felragyogtatását.

Most a napokban éppen Shakespeare Romeo és Júliájának több mint 410 éves képeit, sorait kínálják fel sorstükörnek. Talán azért is, mert már-már szívütően fájó lett körülöttünk az igazi teljességnek a hiánya, azé a valódi emberi világé, amit nem a média kreál szörnyetegszerűen körénk. S természetesen azért is, mert az életünket apasztó belső viszályaink Szapolyai, Fráter György korától máig tartóan ölnek meg és élnek fel itt rengeteg életes szerelmet. Ez az üzenet most, a jelen Magyarországán ezért az életről – és nem a halálról ­– szól. Ady szavaival, amelyeket közel száz éve az ifjúsághoz intézett, „életet és hitet üzen”, nem pedig könnyeztető, félreértések halmazán alapuló szerelmi tragédiát. A halál padsoraiban ülő Shakespeare-kori nemzedék az előadás végén így lesz a jelenkori nézők felelősségének a tükre: híd önmagunkhoz az időben. Verona halotti maszkjai közül a rendező saját létünk értelméről és küldetéséről beszél. S a most és itt felnövekedett ifjúsághoz fűződő, mindent újragondolásra késztető kapcsolatunkról. Míg a többi színművész a megformált szerepnek – Shakespeare-től a jelen időig ívelő történetiségben, komplex eklektikával – ad teljességet a nagy drámaíró örök játszhatóságáról és áthatoló erejéről a téren és időn, addig a két főszereplő ízig-vérig mai ember. Amíg a többi szereplő hol „barokkos”, hol romantikus, hol „realista”, hol pedig csaknem brechti felfogásban játssza el, nemcsak szerepét, hanem a Shakespeare-t magukhoz ölelő korok illusztrációját is, addig ők mintha a Bessenyei térről, a debreceni Piac utcáról, avagy az Oktogonról lépnének fel a deszkákra. A világnak és a rájuk rontó viszonyok torz hálózatának a maguk tisztaságában nekifeszülő embert mutatják fel, sőt ennél jóval többet: az Emberpárt. Vagyis mindenféle jövő zálogát. Az Emberpár jelképévé teszi őket a szövegmondás patetikus esélyeket kínáló áramainak tudatos lefékezése, gesztusaik jelszerűsége, figuráik nyitottsága. Már-már antihősökké válnak abban a darabban (a Létben), amelynek címszereplőivé lettek, és amely vad, átkozott brutalitásával elveszi életüket. Amely igazából nem is törődik velük, pontosabban: nem velük törődik, hiszen rajtuk kívül minden egyes szereplő csupán csak a saját malmára igyekszik hajtani a vizet. Így vezet még a jó szándék is a pokol felé. Ezért hitelesek ők, játékuk hézagaival együtt is, sőt éppen ezekkel lesznek igazán azok: a teljes, a jelen kortól kifosztott ifjúság néz szembe a rendezés és a játék révén a nézők tekintetével a szembesülés és leleplezés e szigorú óráiban.

A patetikus, a világ sebeit eltakaró, arra a felszabadító és megkönnyítő katarzis tarka vásznait sodró lendület helyett így illeszkedik ez az előadás a lepleket leszaggató, eszméltető színházi akaratba. Amelynek fókuszában a fiatal és nagyon tiszta főszereplők játéka áll. Akik a világ bűneit feledtető, kusza érzelmeket szító, ám a nézőket a maguk alkotta világ poklából végül is kimentő színpadi trükközés helyett személyiségük ártatlan és fénylő emberségével – ­s egyszersmind kiszolgáltatottságával – vonulnak át a színpadon kiszabott és szigorúan a Shakespeare-szöveg kereteibe fogott léten, akárcsak Pilinszky báránya az Introitusz verssoraiban. Távozásuk után ezt az üzenetet hagyva a Peter Brook-i üres térben:

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
Midőn szemét az Isten is lehúnyja,
És leborulnak minden angyalok,
És elsötétül minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

Tovább ezzel az így megnyitott könyvvel a kézben, ifjú művészek és Móricz Zsigmond Színház! Tovább a leleplező, szembesítő, új európai és magyar sorsfordulatokat akaró időben, amely a tisztaságra és a szolidaritásra alapozhat csak. Mert a történelemben eltakart drámák egyre láthatóbbak, és ezért értelmezhetőbbek lesznek. A jövőt pedig sohasem a leplek alakítják. Jóval inkább azok a legyilkolt, veszni hagyott, miszlikbe vágott, elégetett, elásott emberi példák, akik egy-egy tündöklő felismerésben beszélő emberi arcokká állnak össze. S egy-egy, a színpadi üzenethalmaz kavargó tömegéből felszikrázó, azokhoz váratlanul hozzátapadó vers, versszak fényével világítják meg hirtelen, még az utolsó taps döbbenete előtt a félhomályos pódiumot. Ahogyan a Romeo és Júlia után szólal meg egy ki sem nyitott száj, és – mint a feledhetetlen, a Latinovits Zoltán-i arcot később jajgató versbe faragó Nagy László  Az Országház kapujában, 1946 című versének utolsó soraiban:

… kifakad a lebitangolt Haza nevében
s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:
AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,
visszhangzik bennem, aki könyökölök ott egy lovacskán
s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is
távlata por, mert áthullhat minden a rostán.
De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.


[*] Budai Zsófia és Nagy Péter a nyíregyházi Móricz Zsigmond színház jelen évadában játszott Romeo és Júlia előadás főszereplői.

Kapcsolódó írás:

Jánosi Zoltán az idei Ratkó-díjas