A 77 Tirpák rémmese c. felolvasásra született írás a Vidor Fesztiválról, lapunk 2010/Ősz számának Útirány rovatából.

Az alább következő dokumentum teljességgel ismeretlen a tirpakológia mind múltbéli, mind pedig jelenkori kutatói előtt is, a szélesebb olvasóközönségről nem is beszélve, mely számára ez ideig csupán Vietórisz István autentikusnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, heroikus-romantikus attitűddel nyakon öntött eposza, a Tirpákok jelentette e méltán megbecsült és nagyra értékelt népcsoport önazonosság-reprezentációját.  Mentségére legyen mondva, Vietórisz idejében a tudománynak fájdalmasan nélkülöznie kellett a történeti rekontsrukciós eljáráshoz elengedhetetlen dokumentumokat, melyek most egy szerencsés véletlen folytán napfényre kerülvén új értelmezési perspektívákat nyitnak a tirpakológia egyébként fiatalnak mondható tudományága számára. Mint oly sok esetben, most is a véletlennek köszönhető a leletek napvilágra kerülése. 2009. Karácsonyán ifjabb Mócsuhaj Áron Alsóbaduli kántornak egy pár avíttas csizmát kínáltak  megvételre egy nagyfröccsért és két vegyi-gyümiért a helybéli Ugató Békához címzett vendéglátóipari egységben, melyet a nép közönségesen csak kocsmának nevezett, s hangulatjavítás végett látogatta. Nem volt ismeretlen errefelé az ilyesfajta bartell-üzlet, csakhogy Mócsuhaj Áron vitatta az ár-értek arány ekvivalenciáját, és nyomban lealkudott egy fél vegyest. Az üzlet így is megköttetett, az ismeretlen  – egyébként valamely etnikai minoritáshoz tartozó – eladó nagy megelégedésére. Mócsuhaj azonban hazatérve két olyan büdös nagy pofont kapott a nejétől, hogy a fal adta volna a harmadikat, ha éppen hasra nem taknyolja magát a konyha pádimentumán. Ez a tény alapvetően fontos témánk tekintetében, hiszen a newtoni gravitációnak köszönhetően egy gondosan összehajtogatott szattyánbőr-tekercs csúszott ki az egérrágta lábbeliből, melyre karmazsin suszter-csirízzel sűrű sorok voltak róva.. Kántor uram literátus ember lévén, rögtön felismerte a tekercsben rejlő felbecsülhetetlen szellemi értéket, s neje legnagyobb tiltakozása ellenére visszarohant az Ugató Békához, hogy ott méltó vevőt találjon váratlan kincsére. Nem is sokat kellett várakoznia, hamarosan beimbolygott az ivóba Schweiner Ödön Mikulas, az egyharmad rész sváb, egyharmad rész magyar, harmadik harmadában pedig tót helytörténész és neoliberális agitátor, aki tekintettel hármas genezisére, az egyik érintett nyelvet sem bírta tökéletesen, de azért a végső megvilágosodás előtti pillanatban  még felismerte a szattyánon a tót írást, s erős fogadalmat tett, hogy ne öntözze a torkát többé nyíri karcos, ha szerzeményét be nem viszi a tudomány vérkeringésébe. De addig még elég sok italnak kellett lefolynia különböző személyek gigáján, míg végül is megállapodott a szattyánbőr tekercs a tudós Krigatovics Manó kezében, aki azonnal publikálta a mindösszesen két példányban megjelenő Csajszko-Szlovenszko című torontói emigráns folyóiratban, majd jó pénzért eladta a kéziratot a Kongresszusi Könyvtárnak, ahol utolérte a többi bőrnemű portéka sorsa: szétrágták az egerek.

A tekercs provenienciájáról annyi valószínűsíthető, hogy a Károlyi grófok levéltárából került selejtezésre, mint értéktelen kacat, s a kishatárforgalom által indukált kereskedelem keretében került az alsóbaduli  kocsmába. Sorsát innentől fogva ismerjük, keletkezési körülményeire azonban csak fáradságos levéltári kutatások révén lehetett fényt deríteni. Köztudott, hogy a török hódoltság alatt elnéptelenedett szíttyós uradalom, mely a Nyíregyháza nevet viselte, a Károlyiak birtoka volt, s az éppen ügyeletes Károlyi grófnak, Ferencnek kellett valamit kifundálnia birtoka megmentése érdekében, hiszen az a dominium, melyen csak a békák nemzetsége tenyészik, akkoriban még dehonesztálónak számított. Ennélfogva felajánlotta tiszttartójának, ingyen, aki majd halálra röhögte magát ura ajánlatán, s miután kirázott a zsebeiből néhány marék békát, s lesöpörte Ferenc gróf zöld  kalpagjáról a kabócákat, azt tanácsolta, keressen oda való népet, mert néhány emberöltő múltán már lesz ebben a Nyíregyházában fantázia, ám neki nincs ideje még ezt a csekély száz évet sem kivárni. A grófnak szöget ütöttek a fejébe tiszttartójának szavai, s mivel jól ismerte a históriát, s olvasta a legfrissebb történeti munkákat, mint pl. a tót származású Timon Sámuel kassai jezsuita monográfiáit, birtoka populációjának megalapozása végett rögvest a szlovák náció mellett döntött. Az elhatározást tett követte, hivatta is udvari suszterét, Petrikovics Jánost, hatalmas pátenst nyomott a kezébe, s kellőképpen feltarisznyázva toborzó körútra küldte, hogy cserkészné be Szarvast és környékét, hol köztudottan szorgos tót atyafiak lakoznak. A pátensnek azonban volt egy titkos záradéka, mely szerint ismeretlen genealógiájú népet nem fogad be a gróf, csak hitelesen dokumentált, válogatott emberekből álló náció gázolhatja le a sást a nyíri határban.

És ez bizonyult a legfogósabb feladatnak, mely messze meghaladta Petrikovics uram képességeit, aki ugyan megtanult csirízzel bőrre betűket rajzolni, de a latin nyelvben és kiváltképp a történelemben és a genealógiai bravúrokban korántsem volt járatos. Szerencsére rátalált Vandlik Mártonra, aki később a tirpákok első lelkésze lett Nyíregyházán. A történeti irodalmat és a klasszikus auktorokat szintén jól ismerő Vándlik javasolta, hogy ezentúl ne a dehonesztáló tót jelzővel illessék magukat, hanem a nagyobb önértékelés okából és a klasszikus, különösen vergiliusi eposzi allúziók jobb érvényesülése végett a sokkal kifejezőbb trpak nevezetet használják a jövőben, mert munka és tűrés árán lehet csak prosperáló jövőt remélni. Petrikovics buzgón rótta a szattyánra csirízes plajbászával Vandlik ígéit, aki aztán a továbbiakban a középkori kútfők alapján új megvilágításba helyezte a történelmi tényeket. Ezirányú spekulációiban sokat segített ugyan a jezsuita Timon Sámuel  alapműve, melyet igyekezett felekezeti szempontból is elfogadhatóvá tenni, de kevésnek találván argumentumait, megtoldotta azokat néhány zseniális gondolattal.

Timon történeti és országismereti munkássága mellett buzgó szószólója volt annak a szlovák nemzetiségi ideológiának, melyet pl. a szintén jezsuita Szentiványi Márton is képviselt, mely a natio Hungarica-hoz való tartozásának ősi gyökereit találja meg a két nép közös múltjában, s a közös államiság történeti folytonosságát hangsúlyozza. A magyar és szlovák múlt azonosságát hirdeti Timon Sámuel is, (Imago antiquae Hungariae, Cassoviae, 1734.), aki szerint a mai szlovákok ősei a honfoglalás korában szövetkeztek az ómorvák ellen a magyarokkal, s így később közös államban egyesültek. „Már nyolcszáz év óta közösen viselik a jót és a rosszat, együtt élnek és együtt halnak meg. A szlovák nemzet utódai közül számos személyt a nemesi rend sorába emeltek, ezek tekintélyes vagyonra tettek szert, s nagyszámú, ma már ősinek számító nemzetség megalapítóivá váltak” A két nép közti konfrontációt Timon szerint vagy a történelmi helyzetek okozták, vagy pedig a személyes gyűlölségek viszályai. A mi dolgunk a múlt feltárása egymás jobb megismerése végett, az idegen nációké viszont Hungaria megbecsülése. Timon tehát a natio vagy a gens Hungarican belül jelöli ki a szlovákság helyét. Tehát – toldja meg Timon eszmefuttatását a jezsuitákat kiváltképp utáló Luther-követő prédikátorunk – a tirpákság is de facto a nemesi nemzettest része, csupán de jure fosztatott meg az idők viszálya folytán ettől a jogtól. Ebből következik, hogy Anonymusnál és más krónikákban elírás a hunokra való utalás, vagy pedig a katolikusok tudatos hamisítása, hiszen a napnál is világosabb, hogy a hun vezérek helyett tót vezérek értendők, kik a tirpákok vér szerinti ősei, s már a honfoglalás előtt együtt éltek a magyarokkal Nagy Szittyaországban, s a honfoglalás pedig a két nép közös műve. Egyébként nem Vereckén jöttek be, mint ahogy az ostoba krónikások állítják, hanem a Vágon ereszkedtek le tutajon, a morrvákat kegyőzték ugyan de a fehér ló mondája megint ostoba csúsztatás, mert azt elébb megették a magyarok, mintsem Szvatoplukhoz értek vele, a szerszámot meg eladták a zsidóknak. Szárnyalt Vándlik mester fantáziája, s mondta volna napestig, ha Petrikovics nem figyelmezteti, hogy bételik a szattyán, csupán a legfontosabb tirpacumokra koncentráljon most már a tiszteletes úr. Öhön, mondta a pap, s erősen koncentrált, hogy ugyan miféle specialitásuk lehet nekik, mikor jócskán benne vannak az ebédidőben, s még egy darab szalonnájuk sincs. Csirizt csak nem nyalogathatunk, ehen, khmmm, khhmm…öhöm, dünnyögött magában, s nyomban megakadt volna képzelete, ha a földhözragadt Petrikovics fel nem csigázza kissé: Szereti, tiszteletes uram, a hagymás krumplis tésztát egy kis szalonnával? – kérdezte nem kis malíciával, mert jól tudta Isten szolgájának végtelen falánkságát. Öhön, helyeselte a pap, öhön. Annyi hely maradt még az íróalkotmányom, hogy a fentebb nevezett étek recipéjét alávéste a derék csizmadia, mely azóta neveztetik öhönnek, s joggal vívta ki az utókor magas megbecsülését. S hála az éhes Petrikovics Jánosnak, aki maga elé képzelte teljes tirpák étlapot eme gasztronómiai recipével ér véget a csizmadiamester feljegyzése, melyet a kései krónikás, Homér szabolcsi ivadéka, Vietórisz István ezúttal teljes hitelességgel úgy ad elő, mintha Petrikovics János saját kezűleg vezetné pennáját:

Ott készül az öhön, Simkó lelkét beleadja.
Most épp hagyma pirúl bő zsírban az üstnek az alján –
És amikor kellő szine van, sok paprika jön rá;
Ezt elrottyantván, kicsi vízzel hígra ereszti,
Majd hántolt, darabolt krumplicskát szór bele bőven
És mikor ez már-már szétment, belefőzi a tésztát,
Amit előbb maga gyúrt öt egész friss, mái tojással,
Őmaga nyujtott el három széles lepedőnek,
S ő maga vágott fel kockára. Mikor pedig elfőtt,
Megfelelő sóval szép gyengén összekavarja.
Így az egész tűzön marad egy darabig, míg az alja
Szép rőttesre pirúl; ekkor Simkó belemarkol
A füle két végén a tüzes bogrács peremébe,
S kétszer-háromszor csuklóján lendül a bogrács,
Benne a tésztatömeg lomhán fordúl negyedívet.
Vissza a tűzre megint s ismételi ezt, míg a massza
Zsengésen ropogós héjat kap a tűz melegétől.”

Isten áldja hát, Petrikovics uram! Köszönjük , hogy jól forgatta plajbászát.

A Vörös Postakocsi 2010/Ősz