“Család kell, örök, költészet, örökre. / Hit, hogy a kettőt szépen összekösse” – beszélgetés Ayhan Gökhannal a Fotelapáról, a kritikáról, a hitről.

Talán a fent idézett sorokkal jellemezhetném leginkább Ayhan Gökhant, akinek nemrégiben jelent meg első verseskötete Fotelapa címmel. Ayhan Gökhan Budapesten született, és jelenleg is ott él. A 24 éves költő írásait olyan lapok közlik, mint a Holmi, a Jelenkor, az Alföld, a Népszabadság vagy épp A Vörös Postakocsi. Beszélgetésünkkor kicsit megilletődött és feltűnően szerény. Visszafogott válaszai egy olyan emberre utalnak, aki három dologban találta meg önmagát: az istenhitben, a házasságban és a költészetben.

Édesapád révén török származású vagy, viszont Magyarországon nevelkedtél. Ápolsz valamilyen kapcsolatot a török kultúrával?

A török kultúra számomra semmi sem jelent, jóformán nem is ismerem. Törökországban sem jártam soha. Teljes mértékben magyarnak tartom magam.

Mikor kezdtél el írni?

Tizennégy éves koromra vezethetőek vissza az első próbálkozások, amikoris volt egy súlyos agyvérzésem, és két hónapig kórházban feküdtem. Abban az időszakban rengeteget olvastam, és akkor születtek meg az első verseim is, amelyek ma már szerencsére nincsenek meg, mert kidobtam őket. Többször abbahagytam az írást, mert úgy gondoltam, rosszul csinálom.

Mikor kaptad az első pozitív visszajelzést?

Huszonkét éves lehettem, amikor a Magyar Napló szerkesztőjének, Szentmártoni Jánosnak félénken meg mertem mutatni a munkáimat. Nagyon nagy élményt jelentett számomra, hogy valakinek tetszenek a költeményeim, ráadásul publikálja is őket. Aztán rájön az ember, hogy nem is olyan nagy dolog publikálni. A Nyugat folyóiratban is száz meg száz rossz vers jelent meg. Önámítás lenne azt hinni, hogy jó költő vagyok, mert a Holmi vagy az Alföld vagy a Jelenkor közölte néhány írásom. Ez nem meghatározó, bár lehet, hogy a kritika sem, amit amúgy nagyon nehezen viselek. Hiába a sok pozitív visszajelzés, ha van egy negatív vélemény, akkor csak az az egy számít. Lelomboz a végletekig, de utána az alapoktól elkezdek építkezni.

Mikor születtek a kötetben szereplő verseid?

A legkorábbi két és fél éve, a legutóbbi pedig négy-öt hónapja, közvetlenül a megjelenés előtt. Két-három év terméséből állt össze a kötet.

A Fotelapa a családját elhagyó apa, és a korán elhunyt anya témáját feldolgozó versekből áll. Nehéz volt ezekről írni?

Édesapám huszonkét éve ment el tőlünk, édesanyám pedig kilenc éves koromban halt meg. Egyszóval elég régen történt meg mindkét tragédia ahhoz, hogy fájdalom nélkül nyúljak a témához. Amikor írtam, csak a vers volt fontos. Ami a legnehezebb szerintem, jót írni. Nem is tudom, hogy ez nekem mennyire sikerült.

Néhány versed előtt Kosztolányi-, Pilinszky-, Nemes Nagy-idézetek olvashatók. Van példaképed?

Emberileg Kosztolányi, de ő utánozhatatlan. Számomra nagyon fontosak a gondolatai. Tisztelni tudom mindazért, amit írt, de nem merném azt mondani, hogy követem; ahhoz túl kicsinek érzem magam. Közel áll hozzám a bűnhöz és a halálhoz való viszonyulása, ami pedig a leginkább közös bennünk, az az Istenhit. Szerintem az az igaz hívő, aki hisz, de ugyanakkor mindig kételkedik. Én is kételkedem, aztán továbbmegyek, mert tudom, hogy Isten létezik. Ezért is volt fontos nősülésemkor, hogy egyházi esküvőt is tartsunk. Az istenhit nekem gyerekkorom óta nagyon fontos. Hamarabb hittem, minthogy elkezdtem olvasni, vagy verseket írni.

Szándékosan kerültek a feleség-versek a kötet végére?

Határozottan. Egyrészt nemrég nősültem, másrészt szerettem volna, hogy a könyvem pozitív kicsengésű legyen. A sok halál után történt végre valami pozitív nem csak az életben, hanem bennem is. Lehet, hogy ezek a versek nem olyan jók, mint az anya, apa témáját körüljáró költemények de nekem fontosak.

Van kedvenced ebből a kötetből?

Most az egészet nem szeretem, ami állítólag normális. Amelyik eddig közelebb állt a szívemhez, már azt sem tartom kedvencnek a negatív kritikák miatt. Most az idézeteket szeretem, amelyek nem tőlem származnak.

Eddig milyen visszajelzéseket kaptál?

Még csak barátaim véleményezték a könyvet, akiktől kaptam hideget is, meleget is. Egyesek szerint érezhető a kortársaim hatása néhány versemben. Név szerint Pollágh Péter mondat- és képalkotását említették. De azt is mondták, hogy mintha a kötet végén szereplő köszönetnyilvánításban lévő nevekkel próbálnám levédetni a könyvem. Pedig egyszerűen csak köszönetet akartam mondani mindazoknak, akik úgy szakmailag, mint emberileg támogattak, és akkor is bíztattak, amikor kételkedtem abban, hogy jót írok-e. Szerencsémre Nádas Péternek is tetszett a kötetanyag, ennek köszönhetően kérésemre a Móricz ösztöndíjhoz – amit végül nem nyertem el – írt nekem ajánlólevelet. Máskülönben az ő egyik fotóját választottam a kötet borítójához. Györe Balázs pedig azért is fontos számomra, mert ő is az édesapja halálát írta meg, csak épp prózában, és abból sokat tudtam meríteni. De megemlíthetném még Borbély Szilárdot, Varga Lajos Mártont, Szentmártoni Jánost vagy Balogh Endrét.

Mit szeretnél elérni a jövőben?

Nehéz kérdés. Jó lenne megírni két-három kötetet, amiben legyen legalább két-három jó vers. Legyen értelme folytatni. Ez a fontos.

Kapcsolódó anyag:

Fotelapa – Ayhan Gökhan versei A Vörös Postakocsi 2009/Nyár számából