Horváth Orsolya versei a SZIRT Vidor Fesztiválon tartott felolvasóestjén hangzottak el. Lapunk 2010/Ősz számának Úti füzetek rovatából ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Hancúrplacc

Ha nem szállhatunk ki,
hát leginkább még itt,
ezen a pár négyzetméteren,
ahonnan nem látszik
se a kinn, se a benn,
az idő meg diszkréten félretekint,
míg összehugyozzák magukat
vigyázzban álló álmaink.

Hát leginkább még itt,
elrendezem magunk körül
betevő bódulatunk,
mindennapi mérgeink,
legyen bár
sötét a mennyország,
csak adja meg,
hogy ne kelljen
abbahagyni a halált.

gardenparti

A kertben kinyilatkoztatás, döngicsélés.
Megpróbálom a királynőnek elsuttogni,
mi a magány.
Hogy a boldogságot mindig
csak utólag értem,
ahogy fehér teremt pirosat
hócsípte gyerekarcom
villanó emlékében.

És hogy tudom,
egyszer még odatartozom
a szótlan vidámak,
békés bolondok közé,
kiknek a szenvedés is csak várakozás,
és mint fekete iszapból
szeplőtelen lótusz a kertben,
forró hála nyílik érte
törékeny szívükben.

színészbüfé

Amennyit törtek már,
mert annyit törtem már,
uraim, nem csoda,
hogy szívem ekkora,
de az is lehet, hogy széles mosolyom
és mindaz, amiért csodálnak,
mindössze az intelligens őrület
művészi elfedése,
hisz mindannyian, kik ide járunk,
jól tudjuk,
színházbüfé az egész világ.

Önök azonban, uraim,
mégse veszik észre,
hogy egy őrült
zseniális ravaszsággal
kifürkészi világuk mozgatórugóit,
és a tettetés legmagasabb fokán
piruettezik és szónokol,
hogy észre ne vegyék,
őrületét föl ne ismerjék,
véletlen vagy akarattal
meg ne gyógyítsák.

almaecetera

A gyóntatószék rácsain átsuttogott szavak
súlyosabbak a kőnél, hallgass meg minket.
Reverendája zsebe kavicsoktól szakadt,
káromkodva cipelték hazáig a hívek.

A kőfejtőket tudta magának leginkább.
A csákányok dala volt álomtalan álma.
A szövegtelen zenével úgy aludt éberen,
mintha még valamikor álomra találna.

A faluban azt súgták, nem bírta tovább,
és most az emberek kenet nélkül halnak.
Vett egy akváriumot, és az üvegfalra
nyomva száját álló nap súg, suttog a halnak.

a vidoron innen…

MG barátnőmnek
JA után szabad


Most már órákig ülhetsz nálam szótlan,
nézheted az ablakon párálló éveket,
mától megmutatom eltört tükreim,
és talán lesz egy, amit egyedül csak neked,
ki úgy mérted magad,
mintha mindig osztódnának a sejtek,
és úgy látszik, tényleg,
mert valahogy még mindig tart belőled.

Tudom, te is megváltást szorongattál
fehér tenyeredben, mint madárnyi remegést.
Kislányra húzódtál össze az ágyon,
de párnád alá mindig odatetted a kést.
Ahová beléptél,
elcsöndesedtek a megkezdett szavak,
egyszer még egy szívverés is
megkezdett maradt,

de te vidoran szaladtál is tovább,
s erre a legnyomósabb okod volt,
Istent sosem szabad váratni – súgtad
annak, ki konok-kérdőn nyakadra hajolt,
és mentél, hogy megnézd
az öreget, ki a napok óta csak ott ül,
és a kert közepén
egy jázminnak szerenádot hegedül.

Senki nem tudta megtanulni szemed,
és te soha nem súgtál még a legszebbnek sem,
végül már csak hajnalokat dúdoltál,
de tudom, elsírtad magad azon a versen,
amit akkor hallottál,
mikor valahogy mindennek vége lett.
Hát ülhetsz itt szótlan,
és nézhetsz nálam párálló éveket,

mostantól nem kell, hogy levedd a cipőd,
és néha felhívlak majd, és elmondom neked,
hogy beszéltem a világgal: elmesélem
homokba rajzolt, szélfútta szerelmeimet,
de tudnod kell: fájna,
ha ezután ellenem,
vagy csak magadnak s nem nekem hallgatnál.

… és túl

Úgy érkeztem oda, azzal az erővel,
ami azé, aki nem tudott indulni,
ami azé, kinek több útja volt annál,
mint amennyi utat el lehet viselni.

A városom aznap végképp nem engem várt,
élte a megszokott, zajos reggeleket,
fogadta a korán érkező vonatot,
és felakasztotta a vélt bűnösöket.

Egy lakatlan ház sem volt akkor már benne,
de tűnődve mégis kiürített mindent,
odaadta nekem virágzó kertjeit,
végül elrendelte magában a csendet.

Bejártam nehezen felnevelt utcáit,
hátrahagyott képek, lehelethűs falak
mesélték mélázva sós szerelmeiket,
azt a néhány csókot, ami még ittmaradt.

Úgy határoztam, hogy végképp letelepszek,
a város magába, mint a titkot, rejtett,
én meg tudtam, végre végleg hazaértem,
értettem az utcát, a házat és a kertet,

megértettem őt is, a magányos várost,
emberei után ki útra kelt gyalog,
hogy engem, ki lehettem volna út és élet,
halottan, út nélkül a semmiben hagyott.