Várta, hogy megtörténjen vele újra a csoda. Ha csak egy napra is.

A Vörös Postakocsi Online ünnepi írásai
Első. Nyugalom.

Pár perce kezdett hullani a hó, de máris beborította a járdákat, utakat, háztetőket. Az emberek magukra húzták a kabátjukat, felhajtották a gallérjukat, összehúzták a nyakukat, hogy minél kevesebb hópehely essen a nyakukba, így rohantak át a téren. A fiút mindez nem érdekelte, felnézett az égbe és figyelte, ahogy hullanak felé a pihék, s ráesnek az arcára, beleesik egy a szemébe, a szájára, a tenyerébe s érzi a hideget, s érezte, hogy azon nyomban el is olvadnak, s végigcsurognak a bőrén a ruháig, egymás után. Széttárta karját, hogy minél több essen rá, minél jobban érezze az apró pelyheket, s csak figyelt, az eget bámulta. Mintha, nem is egyhelyben állna, hanem haladna előre a hóhullás tengerében, az univerzumban a csillagok között, vagy távolodva a földről egyre közelebb az éghez, a csillagokhoz, az angyalokhoz.

Második. Utak.

A friss hóban lépkedett. Néhányan már jártak arra. Egy, majd még egy hosszú csík volt előtte, bicikli kereke hagyhatta, majd egy női cipő nyomait látta maga előtt, pont keresztben a járdán, aztán egy bakancs határozott lenyomatai, egy nagyobb és egy kisebb cipő is járt erre, a park felé haladtak, aztán itt van ez a hosszúkás, éles nyom, itt megcsúszott egy lábbeli. Pár méterre onnan valaki hosszasan várt valakire, mert csizmatalpak lenyomatai egymáson, rajtuk néhány újabb és még néhány másik, vagy kivehetetlen nyom, kitudja mié és hogyan hagyta ott. Kicsivel arrébb három pont, majd megint, és újra, s ismétlődően: egy kutya szalad el erre. Aztán, ahogy haladt a járdán, meglátott egy friss, tisztán kivehető, szép formájú cipőnyomot, belelépett, jött a következő, bal lábát beleillesztette, pont belepasszolt, aztán a jobb, az is méretre egyezett. Körülnézett, sehol senki, az utca, a házak ismerősek voltak, a hóesésben támpontot keresett, a nyomokat figyelte, egyenesen haladtak előre. Belelépett jobbal a jobb cipő nyomába, a bal lábával a bal cipő lenyomatába, követni fogja a cipőnyomokat. Elrendeltetett, tudta.

Harmadik. Kapcsolat.

Nézte a választékot. Apró. Magas. Tömzsi. Széles. Ritka. Sűrű. Bozontos. Sötét színű. Vézna. Ezer féle. Aztán odalépett az egyik vele egyforma magas darabhoz. Körüljárta, nézegette. Megfogta, megszagolta, újra megérintette. (Az illata ismerős volt valahonnan, a régmúltból.) Megnézte távolról, újra közelről, s elképzelte felöltöztetve is, fények között, melegségben. Rámutatott, az eladó rögtön ott termett, kifizette, s berakták a kocsiba. Hazafelé azon gondolkodott, hogy mi az ami egymásnak rendeltetett. Mi az, ami a része lehet egy másiknak. Lehet, hogy nem is ő választott, hanem őt választották. Mindegy, gondolta, jól van ez így.

Negyedik. Vágyak.

Gondosan eltervezte az egészet. A fényeket, a hangokat, az ízeket, a pillanatot. Várta, hogy megtörténjen vele, lássa az ünnepi fényeket, tudta, ilyenkor a színek másképp látszanak, ismerte az ünnepi árnyalatát a pirosnak, a zöldnek, a kéknek, a sárgának, tudta, hova vetnek majd árnyékot és milyen lesz az alakjuk. Vágyott rá, hogy érezze a fenyőfa illatát, s ott volt még a bejgli, a frissen sült paprikás hal, a halászlé, a kitöltött bor illata, a sülteké és köreteké, a fahéjé, a szegfűszegé és a csillagánizsé. Vágyott a karácsonyi dallamokra, csengőszóra, emberi szavakra. ­Úgy lesz, gondolta, mint tavaly, meg azelőtt, idén is, úgy, mint mindig, s aztán majd, jövőre is, meg azután…, és örökké. Várta, hogy megtörténjen vele újra a csoda. Ha csak egy napra is.

Ötödik. Érzések.

Az egyik napon ketten mentek ki a parkba, majd be az erdőbe, a fák közé. Mindent hó borított, zúzmarás volt minden ág, a nap ragyogva sütött át a csillogó ágak között. A puha hó ropogott minden lépésük alatt, zizegtek a száraz falevelek, reccsentek az apró ágak. Az erdőben csend, csak ők és a természet. A távolban talán autók búgása, nagyobb állatok csapta tompa zaj, s a szél keltette nesz. Egy tisztásra értek. Beleszagoltak a levegőbe, a dús, sűrű hideg levegőbe, melyet átitatott a nap fénye, ereje, a friss hó tiszta illata, a fák, erős, dohos szaga. Lefeküdtek egymás mellé a földre, hanyatt a hóba. Nézték a napsütést, az eget, a gomolygó felhőket, a csillogó havat az ágakon, a megcsillanó napfényt a jégcsapok hegyén. Majd karjukat és lábukat egyszerre jobbra-balra mozgatni kezdték. Mindig is erre vágytak. Angyalkát csinálni a hóban, s közben az eget bámulni.

Amikor néhány perc múlva hazaindultak, még messziről látták a két foltot a hóban, saját angyalaikat. Ha becsukják a szemüket még most is látják.

Portálunk felkéréssel fordult szerzőihez, munkatársaihoz, hogy a tavalyi évhez hasonlóan idén is tegyék tartalmasabbá írásaikkal az oldalt az ünnepek idején. A következő napokban, az ünnepi időszakban ezekkel az írásokkal kívánunk minden kedves olvasónknak áldott, békés, jó olvasmányokban gazdag karácsonyi ünnepeket és boldog új esztendőt!