Az advent és a karácsony ezért jelenti nekem a bizonyságot a kegyelemre, lett légyen bármily ritka tünemény is az.

A Vörös Postakocsi ünnepi írásai

Karácsony másnapján, miközben e sorokat írtam, egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: legyen már vége ennek a ritka nehéz esztendőnek! Kifejezetten örültem, hogy már csak pár nap volt hátra belőle, ugyanakkor motoszkált bennem a kétség is: vajon mit hoz a következő? Lehet, minden ugyanúgy folytatódik majd tovább, mint addig, csak az évszám lesz eggyel több, és akkor hiábavaló a nagy várakozásom!

Tavaly nem tudom hányszor – egy biztos, túlontúl sokszor – álltam értetlenül, sőt, kétségbeesve a töméntelen, megoldhatatlannak tűnő probléma, akadály és baj előtt, ami a nyakamba szakadt. Nem hinném, hogy fatalista vagyok, mégis eljutottam odáig, hogy elkerülhetetlennek lássam bizonyos dolgok bekövetkezését, és azt gondoljam, hogy adódnak olyan élethelyzetek, amikor valamiféle külső erő felülír mindent, amit tesz vagy cselekszik az ember, és úgy alakulnak a körülmények, hogy szinte magától megtörténik az, aminek nem lenne szabad megtörténnie.

A 2010-es esztendőnek a mélypontja, negatív értelemben a megkoronázása, a laptopom ellopása volt, közvetlenül az ünnepek előtt. Az a laptop nem egyszerűen csak egy számítógépet jelentett a számomra, túlzás nélkül állíthatom, hogy rajta volt az egész életem. Éveken át nap, mint nap hurcoltam magammal, mint a kisbetlehemet, napközben a kiadói munkámat végeztem rajta, este, otthon a többit.

Aznap kivételesen nem akartam magammal vinni, mert költöztünk, és úgysem lett volna alkalmam használni. Meglepődtem, amikor az autóból kiszállva mégis megpillantottam a hátsó ülésen. A párom, mint mindig máskor, automatikusan berakta azt is a többi holmimmal egyetemben hátra. „Ha már itt van, maradjon, jó helyen lesz, minek vigyem fel magammal az összecsomagolt irodába ötven doboz közé!” – mondtam neki. Törékeny dolgokat – monitorokat, faxgépet, telefonkészülékeket – nem akartam a költöztetőkre bízni, bepakoltam az autóba, és külön átküldtem az új irodába. A kollégáim felhordtak mindent, amit a kocsiban találtak – a laptopot is – ezzel akaratomon és tudtomon kívül megteremtődött a kiváló alkalom a besurranó tolvaj számára, hogy a felfordulás, a rengeteg doboz és kicsomagolatlan holmi között, az órákon át tárva-nyitva lévő bejárati ajtón át észrevétlenül kisétáljon vele. Olyannyira észrevétlenül, hogy csak másnap reggel, amikor elkezdtem keresni, döbbentem rá a veszteségemre. Ennyire egyszerű ez a történet, amibe én a szó szoros értelmében belebetegedtem.

Mert a lopás nem csupán nagy összegű anyagi kárt jelentett – hiszen egy gépet, ha nagyon szükséges, vesz az ember, mint ahogy azt én is tettem –, hanem olyan pótolhatatlan dolgok elvesztését is, amiknek más számára semmi értékük, nekem azonban szinte fáj a hiányuk, hiszen én hoztam létre őket, énhozzám tartoztak, csakis az enyémek voltak.

Elképzeltem ezerszer az ismeretlen, szemét, aljas alakot, amint éppen a fájljaimat nyitogatja, a családi fotóimat nézegeti, a kiadói adatbázisokban turkál, a majd egy évtizeden át kisebb-nagyobb kihagyásokkal vezetett naplómat böngészi, és görcsbe rándult a gyomrom. Csupasznak éreztem magam, és undorodtam. Azzal biztattam magam, hogy a napló olyan mélyen van elrejtve a könyvtárak, alkönyvtárak és fájlok labirintusában, hogy véletlenül szinte lehetetlen rábukkanni, és úgysem érdekli más az illetőt, mint az a néhány tízezer forint, amit a gépért kap, de ha megtartja magának, és nem passzolja el, akkor is villámgyorsan letöröl róla mindent.

Hiába csűrtem-csavartam azonban a gondolataimat, kétségbeesésemben tényleg úgy éreztem, hogy odalett mindenem, hiszen nem vehetem fel újra a huszonhárom riportalanyommal éveken át készített százötven órás interjúanyagot – annál inkább sem, mert többen közülük meghaltak, soha nem látom viszont a közel évtizedes naplóbejegyzéseimet, hiszen azok különös, egyedi hangulatokat, gondolatokat, egyszeri és megismételhetetlen pillanatokat rögzítettek, soha nem pótolhatom a készülő regényem megírt, de még meg nem jelent fejezeteit, félkész szakaszait, a vázlataimat, a forrásaimat és azokat az anyagokat, amikre hirtelenjében nem is emlékeztem, olyan régen lapultak valahol a „c” meghajtón.

És akkor eszembe jutott, hogy lennie kell valahol otthon egy pendrive-nak, ami a legfontosabb anyagaim egy hónappal korábbi mentéseit tartalmazza. Reszketve hívtam fel a fiamat, keresse meg. Közben, amíg arra vártam, hogy a pár centis, fekete kütyüt megtalálja és betegye egy gépbe, mantraként azt hajtogattam a telefonvonal végén, hogy „nem sérült, nem sérült, nem sérült”.

Amikor elkezdte végre beolvasni a könyvtárak és fájlok címét, végtelen hálával konstatáltam magamban, hogy mégis van kegyelmi állapot, hiszen a mentést jó pár héttel korábban csak azért csináltam, mert vacakolt a gépem, és féltem, hogy elvesztek mindent.

Az advent és a karácsony ezért jelenti nekem a bizonyságot a kegyelemre, lett légyen bármily ritka tünemény is az. Még akkor is, ha nem értem, mi miért történik, miért a tengernyi akadály, ami előttem tornyosul, miért a sok próbatétel?

——————————————

Portálunk felkéréssel fordult szerzőihez, munkatársaihoz, hogy a tavalyi évhez hasonlóan idén is tegyék tartalmasabbá írásaikkal az oldalt az ünnepek idején. A következő napokban, az ünnepi időszakban ezekkel az írásokkal kívánunk minden kedves olvasónknak áldott, békés, jó olvasmányokban gazdag karácsonyi ünnepeket és boldog új esztendőt!