Kritika lapunk 2010/Ősz számának Bakon leső rovatából.

Simándi Irén, Küzdelem a nők parlamenti választójogáért Magyarországon 1848-1938. Bp., Gondolat, 2009.

Két összefoglaló munka is létezik már a magyarországi női választójog történetéről (Út a nők egyenjogúságához, Budapest, 1981, illetve A női választójog külföldön és hazánkban, Budapest, 2001; mindegyiket a jogtörténész Nagyné Szegvári Katalin írta), mégis indokolt, hogy a Gondolat 2009-ben egy harmadik kiadására vállalkozott. Simándi Irén Küzdelem a nők parlamenti választójogáért Magyarországon 1848–1938 című könyve ugyanis (miközben a külföldi emancipációs mozgalmakra, melyekkel Szegvári behatóan foglalkozik, csak kitekint) a korábbi kötetekhez képest a magyar viszonyokat illetően részletesebb. Simándi nem csupán a már hatályba lépett választójogi törvényeket tárgyalja, hanem a törvényerőre emelkedés előtti stációkat és a róluk folyó nyilvános diskurzusokat is. Mindegyik törvény esetében először a benyújtott törvényjavaslatot (a férfiakra vonatkozó paragrafusokat is) ismerteti, majd a javaslat megtárgyalására létrehozott választójogi bizottság vitáját idézi fel, ezután beszámol a plénum elé terjesztett tervezet képviselőházi vitájáról, végül a hatályba lépését követően megtartott választások eredményeiről, s mindegyik fázisnál kitér a nők politikai jogainak kiterjesztését/szűkítését képviselő pártok és szervezetek sajtóban megjelent álláspontjának bemutatására is. Adatokban gazdag könyve tankönyvként is használható lenne, ha a felsőoktatásban létezne legalább néhány, a magyarországi társadalmi nemek kutatásával és az eredmények oktatásával foglalkozó Gender Studies program vagy tanszék. Érdeklődők viszont bizonyára így is akadnak, s ők megtudhatják a kötetből (annak egyik lehetséges olvasatából), hogy míg 1848 után az első világháborút követő első választásokig a női választójogi küzdelmek és az elért, eleinte sovány eredmények többé-kevésbé szinkronban voltak a nyugat-európai törekvésekkel, az 1920-as évek elejétől a hazai női választójog története kedvezőtlenebbül alakult, mint a nyugati demokráciákban. A magyar kormányok, melyek fő törekvése a baloldal térnyerésének megakadályozása volt, életkori, értelmi, vagyoni és helybenlakási cenzusokkal folyamatosan szűkítették a nők 1922-re megszerzett jogait. Így kívánták elérni, hogy az alacsony képzettségű, politikailag viszont szervezettebb nők szavazataikkal ne járulhassanak hozzá a baloldali pártok parlamentbe jutásához.

1848-ban a feudalizmus végét jelentő, a rendi helyett népképviseleti országgyűlést létrehozó áprilisi törvények szavazati joggal látták el a 20. évüket betöltött, meghatározott nagyságú vagyonnal rendelkező, bevett vallásfelekezethez tartozó férfiakat – a nők (és például a zsidó vallású állampolgárok) azonban nem kaptak választójogot. Az 1848. évi választójogi szabályokat a dualizmus idején, 1874-ben módosították, s bár ekkorra már három képviselő is akadt, aki beadványban kérte a nők választójoghoz juttatását, továbbra is kizárták őket, ráadásul a felemelt vagyoni cenzussal a férfiak jogait is szűkítették (1874 előtt a népesség 6,7%-a volt választásra jogosult, a törvény hatályba lépése után már csak 5,9%).

A századfordulót követően az 1905-ben alakult, báró Fejérváry Géza vezette kormány választójogi javaslata, többek közt arra hivatkozva, hogy a nőknek más országokban sincs szavazati joga, a jogkiterjesztést elutasította. (A nők a világon elsőként Új-Zélandon kapták meg a választójogot 1893-ban.) A nemzetiségi törekvésektől megrettent politikai osztály egyik fő célja ekkoriban már a magyar nemzetiségű választók „elhatározó fölényének” biztosítása volt (22.), ami továbbra sem kedvezett a női egyenjogúság ügyének (bár a felsőoktatást 1896-ban részlegesen megnyitották előttük: orvostudományi egyetemre és  bölcsészettudományi karra felvételt nyerhettek). A következő törvényjavaslatot 1908-ban beterjesztő, a női választójogot ekkoriban még elutasító belügyminiszter, gróf Andrássy Gyula a magyar érdekek érvényesülését a plurális – a megfelelő nézetű férfiaknak adott kettős, illetve hármas – szavazati jog bevezetésével kívánta elérni, de az élesen bírált javaslatból nem lett törvény. Lukács László miniszterelnök 1912-ben „a liberális és demokratikus haladás szellemében” nyújtott be választójogi tervezetet (23.), a nőknek megadandó választójog mégsem szerepelt benne, sőt az érettségivel nem rendelkező férfiak korhatárát is 30 évre emelte – a javaslat 1913-ban emelkedett törvényerőre, gróf Tisza István második kormánya idején. Wekerle Sándor harmadik kormányának tárca nélküli minisztere, a liberális demokrata Vázsonyi Vilmos 1917 decemberében nyújtott be törvényjavaslatot, amely végre választójoggal látta volna el a 24 éves, írni és olvasni tudó nőket. Négyhavi vita után a törvényjavaslat tárgyalására létrehozott különbizottság 48 tagja közül 34-en készek voltak támogatni a nők cenzusos választójogát. Ekkor a bizottsági tag Tisza István, aki már korábban is kifejtette, hogy „a nők képviselőválasztói jogának határozott ellensége”, sőt még a gondolattól is „irtózik” (39.), a vártnál egy nappal korábban szavazást provokált ki, amelyen a nők választójogát ellenző legtöbb képviselő megjelent, de a támogatók lemaradtak róla, így a bizottságban a javaslat megbukott (115.). A „választójogi puccsot” követően a képviselőházban megszavazott 1918. évi XVII. törvénycikkből a nők megint kimaradtak.

Az „őszirózsás forradalomban” hatalomra került gróf Károlyi Mihály vezette kormány az 1918. évi I. néptörvényben választójogot adott a 21. évüket betöltött férfiaknak, akik legalább hat éve magyar állampolgárok és a 24. évüket betöltött, hat éve magyar állampolgár nőknek, amennyiben írni és olvasni is tudnak (vagyis a nők esetében a néptörvény átvette a Vázsonyi-féle tervezetből az értelmi cenzust) – ám a polgári forradalom bukása miatt a választások elmaradtak. Az 1919 márciusában létrejött Tanácsköztársaság szavazati jogot biztosított a 18 évüket betöltött férfiaknak és nőknek egyaránt, de a választójog ezúttal sem volt általános, mivel osztályszempontok alapján kizárták a nem kívánatos elemeket, így a „kizsákmányolókat” és a papokat, s nem szavazhattak azok a nők sem, akik nem voltak valamilyen szakszervezetnek a tagjai. (Ráadásul a falvakban a szavazás nyílt volt.) Az 1919 áprilisában megtartott tanácsválasztásokon körülbelül a lakosság fele vehetett részt – de nem tudni, közülük mennyi volt a nő.

A Tanácsköztársaság bukását követő Friedrich-kormány, részben az antant-hatalmak nyomására, új rendeletben szabályozta a választójogot, ami a nőknél megtartotta az értelmi cenzust: a férfiak esetében elég volt, ha a 24. évüket betöltötték, a nőknek emellett írni és olvasni is tudniuk kellett (a magyar állampolgárság időtartamára vonatkozó cenzust ezúttal nem alkalmaztak). A rendelet alapján 1920 januárjában tartották meg a titkos nemzetgyűlési választásokat: ez volt az első alkalom, hogy Magyarországon a nők országgyűlési képviselőket választhattak, s ekkor került be a parlamentbe a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja képviselőjeként az első nő, Slachta Margit.

A következő miniszterelnök, gróf Bethlen István a már létező választójogot túl széles körűnek tartotta, s amint Nagyné Szegvári Katalin idézi a szavait, „elsősorban a nők választójogát kívánta korlátozni”. (Nagyné Szegvári Katalin, A női választójog külföldön és hazánkban. Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft, 2001. 143., kiemelés: N. Sz. K.) Belügyminisztere, gróf Klebelsberg Kunó, aki 1922 januárjában terjesztette be az új választójogi tervezetet, szintén elvetette a Friedrich-kormánynak „a legszélsőségesebb általános titkos választáson” alapuló választójogi rendeleteit, melyeket nézetei szerint összhangba kell hozni a „magyar tömegek értelmi szintjével”. (A női választójog…, 188.) Úgy vélekedett, hogy Magyarországon „a női népesség nagy tömegei még nem alkalmasak arra, hogy az ország ügyeinek intézésére döntő befolyást gyakoroljanak”. (A női választójog…, 144.) Tervezete a nőknél a korhatárt hat évvel felemelte: választójogot azok a 30 éves, 10 éve magyar állampolgár nők kaphattak volna, akik 2 éve helyben laknak, és elvégezték az elemi iskola négy osztályát. (A férfiaknál maradt a 24 év.) A törvénytervezet vitája 1922. február 13-án kezdődött, ez azonban túl késői időpontnak bizonyult, mivel a nemzetgyűlés mandátuma, melyet két évben állapítottak meg, 1922. február 15-én lejárt, így végül a választójogot Bethlen miniszterelnök is rendeletben kényszerült szabályozni. Az ő rendelete még Klebelsberg törvénytervezeténél is szigorúbb volt: a nők esetében a felemelt korhatár mellett a választójogot most már az elemi iskola hat osztályának elvégzéséhez kötötte. Az 1922 tavaszán, kora nyarán megtartott, Budapesten és a nagyobb városokban titkos, vidéken viszont nyílt választásokon mégis bekerült a parlamentbe huszonöt szociáldemokrata képviselő, köztük egy nő, Kéthly Anna, de a választók aránya a korábbi 40%-ról 28%-ra csökkent. (A szociáldemokrata feministák szerint az új rendelettel 800 000 olyan nőt fosztottak meg a szavazás jogától, akik korábban már választhattak.)

Hatalma konszolidálást követően Bethlen a rendelet helyett 1925-ben törvénytervezetet nyújtott be. Bár a baloldal visszaszorítását mindennél fontosabbnak ítélő miniszterelnök azt vallotta, hogy a választójog „nem minden embernek veleszületett joga”, „nem magánjog, hanem közjog, amellyel a nemzet olyanokat ruház föl, akiket értelmi, politikai és erkölcsi szempontból [megfelelőnek] tart az ország sorsának irányítására és a törvényhozásban való részvételre” (185.), az új törvény nem szigorította tovább az 1922. évi rendeletet; helyette Bethlen az arisztokrácia, az egyházak képviselői, a nagytőkések, a keresztény középosztálybeli elit számára létrehozta a 235-240 tagú felsőházat. A részben örökös jogon vagy hivatal alapján járó, részben választás illetve kinevezés során bekerülő személyek közé az 1926 és 1944 között működő felsőházban egyetlen nő sem jutott be.

Az 1925-ös választójogi törvény alapján 1926-ban, 1931-ben és 1935-ben tartottak választásokat (ekkoriban, időközi választáson Bethlen Egységes Pártja képviseletében is bekerült egy nő a parlamentbe, Melczer Lilla, 1932-ben.). 1931-ben bekövetkezett lemondásáig Bethlennek az országgyűlésben sikerült megőriznie a régi elit dominanciáját: 1922-ben a kormánypárti képviselők 59,7%-a, a nem kormánypártiak 28,5%-a került ki a többségében nemesi származású megyei és állami funkcionáriusok, valamint a földbirtokosok közül, 1931-ben ez az arány 54,6%, illetve 35,5% volt.[1] Új választójogi törvénytervezetet a Darányi-kormány nyújtott be 1937-ben. A törvényhozók ezúttal a külföldön és belföldön egyaránt élesen bírált nyílt szavazást akarták megszüntetni, de megtalálták a módját, hogy a titkos szavazás ellensúlyozására mind a férfiak, mind a nők esetében tovább szűkítsék a választójogot.[2] A választásra jogosult férfiak életkora 24 évről 26-ra emelkedett, a korábbi négy elemi iskolai osztály elvégzése helyett hatot írt elő. A régi, 1925-ös XXVI. törvénycikk mindkét nem esetén két év helyben lakást követelt meg, az 1938 tavaszán megszavazott törvényben ez az idő hat évre nőtt. (A Budapesten dolgozó 374 000 ipari munkás korabeli adatok szerint egy év alatt átlagban négyszer változtatott munkahelyet s ezzel lakóhelyet is. A

szociáldemokraták attól tartottak, az új helybenlakási cenzus következtében a közülük választójoggal rendelkezők körülbelül 55%-a el fogja azt veszíteni – [219-220.].) A választásra jogosult nők életkorát illetően a 30 év betöltésének feltétele megmaradt, míg azonban a Bethlen-féle törvény a hat osztály értelmi-műveltségi cenzusán kívül nem támasztott egyéb követelményeket, most már csak azok a hat osztályt kijárt nők kaphattak választójogot, akik a saját vagyonukból vagy saját keresetükből éltek. Azok a nők például, akik gimnáziumot végeztek, már elmúltak 30 évesek, de a szüleikkel laktak, tehát nem egyedül tartották el magukat, elvesztették választójogukat (228.). Az 1939 májusában megtartott országgyűlési választásokon a baloldal súlyos vereséget szenvedett, a kormánypárt kétharmados győzelmet aratott, de a nyilas szellemiségű pártok megszerezték a mandátumok 19%-át.

A férfiakéval egyenlő, cenzusok nélküli választójogot a nők a második világháború után kaptak. Az általános, egyenlő és titkos választójog alapján 1945 novemberében tartottak első ízben választásokat. Ekkor a nemzetgyűlésbe 409 képviselőt választottak, köztük 16 nőt. (Összehasonlításul: hatvan évvel később, 2010-ben az Országgyűlésbe 35 képviselőnő került be.)

Simándi Irén minden létező parlamenti forrást – Képviselőházi Naplók, Országgyűlés Nyomtatványai stb. – és a választójogi törvényhozással foglalkozó majdnem minden újságot feldolgozott, utóbbiak tekintetében sajnos mégsem törekedett a teljességre. A 20. század elejétől három nőmozgalmi irányzat képviselte a nők jogait: a szociáldemokrata feminista, a polgári radikális feminista és a keresztény szocialista (keresztény feminista). Simándi ismeretlen okból megelégedett az első két csoport nézeteinek ismertetésével – a jobboldali női sajtó bemutatását teljes egészében mellőzi. Könyvéből fogalmat alkothatunk a szociáldemokrata Gárdos Mariska a Nőmunkás és a Népszava hasábjain kifejtett elgondolásairól, illetve a polgári irányzatot képviselő Bédy-Schwimmer Rózának vagy Glücklich Vilmának a Feministák Egyesületének orgánumában,  A nő és a társadalom című lapban publikált nézeteiről. De a két világháború közti korszak legjelentősebb jobboldali nőpolitikusának, Tormay Cecile-nek, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége vezetőjének a szervezet lapjában,  A Magyar Asszonyban megjelent írásairól egyetlen szó sem esik.

A korszerű történettudomány kritériumaira vonatkozó, manapság táplált elvárásokkal nyilvánvalóan tisztában lévő szerző lehetőség szerint tartózkodik a közreadott vélemények, álláspontok értékelésétől, ami azzal a következménnyel jár, hogy hasznos és alapos könyve kevésbé érdekfeszítő olvasmány, mint Szegvári Katalinnak a folyamatokat a saját nézőpontjából bátrabban kommentáló korábbi könyvei. Néhány apróbb hiányosság is akad: érdemes lett volna azoknak a pártoknak törekvéseit, melyek képviselőinek a női választójogról vallott nézeteit a kötet idézi, legalább röviden ismertetni. Felesleges lábjegyzetet szentelni a brit Viktória királynőnek, ha az a néven kívül az csak annyit tartalmaz, hogy mettől meddig uralkodott (17.). Néhány lábjegyzet viszont hiányzik: jó lenne például tudni, ki volt az a Márkus Dezső kúriai bíró, aki a kezdetektől alelnöki tisztséget kapott az 1904-ben megalakult Feministák Egyesületében (34.), vagy ki lehetett Wlassics Tibor báró, aki az első világháború idején bátran kiállt a nők jogainak kiterjesztése mellett (57.).


[1] Rudai Dezső, „Adalék a magyar képviselőház szociológiájához (1887-1931)” = Társadalomtudomány, 1933., illetve Boros Zsuzsanna (szerk.), Parlament, pártok, választások a Horthy-kori Magyarországon. Korabeli nézetek, viták, tanulmányok. I. köt. Tudósok, írók, publicisták. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2002. 68-69. A képviselők hivatási struktúráját 1887 és 1931 között vizsgáló Rudai arra a következtetésre jutott, hogy „a két pártcsoport (kormánypárt és nem kormánypárt) a felsorolt összes választások után lényegileg azonos maradt, mégpedig olyképp, hogy úgy a kormánypártban, mint a  nem kormánypártban mindig a földbirtokosok és az ügyvédek hivatási csoportja volt a legerősebb – a kormánypártban rendszerint nagyobb, a nem kormánypártokban kisebb a kettő közötti szakadék margója”. 66.

[2] Az ellenzékbe szorult Bethlen továbbra is ellenezte a titkos választásokat – szerinte a „polgári összefogás” jelenthette az egyedüli megoldást a „jobb- és baloldali radikalizmus ellen”.  Pintér István, „A kényszerpályára szavazó ország – 1939.” In  Földes György – Hubay László (szerk.), Parlamenti választások Magyarországon 1920-1998. 2. bőv., átdolg. kiadás. Budapest, Napvilág Kiadó, 1999. 181.