A Vidor Fesztivál 77 tirpák rémmese c. felolvasóestjén elhangzott szöveg – lapunk 2010/Ősz számából.

A Kerülő tanya. Valahol az Alsópázsiton is túl. A szokásos hosszúház, de mivel a bejárathoz nagy teraszt ragasztottak, inkább L-háznak lehetne nevezni. Vörös falak, világoskék ablakkeretek, a terasz fehér állványzata. Az udvar még pompázatosan zöld, olyan dús a fű, hogy birkákat lehetne tartani rajta. Kis kerítéssel van elválasztva a gazdasági épületek közötti, pőrén hagyott résztől. Ott nappal csirkék és kacsák mászkálnak, de azok ilyenkor már be vannak zárva. Csak néha hallatszik a góré melletti tyúkólból egy-egy kottyanás. Azért nem néptelen az udvar. Legyezőszerűen szétterített tollú, fantasztikus lények lépkednek méltóságteljesen. Páváknak hihetnénk őket, s valamikor szokás volt pávákat tartani a Nyárliget környéki tanyákon, ám ezek pulykák. Bronzpulykák. Kimért-előkelőek, ilyenkor napszállta idején tényleg nagyon hasonlítanak a pávákra. Könnyedén átlibbennek a belső kerítésen, s az udvart is elhagyhatnák, de vajon miért is tennék, itt vannak ők biztonságban, ez az ő váruk, mert egy tanya valóban oltalmazó vár. Az este pedig őt magát védelmezi. És most is egyre vastagszik rajta, mint egy nagy takaró…

A kéményből füst száll. Friss, tengericsutkás, pattogó tűz illatát hozza, és még valami fűszeres étekét. Ahogy az illat terjeszkedik, mocorogni kezdenek a környék lakói, tücskök ciripelnek, kaparászás, motozás hallatszik a földek felől.

A muskátlis ablakból kiszűrődő fény nem akarja felvenni a versenyt a világ jótékony elsötétedésével, megelégszik azzal, hogy a környező színeket életben tartja.

A szobában hárman. Apa, anya és lányuk. „Öcsi” – így hívja a felesége Liptovszki Antalt, bár az már ötven is elmúlt rég. És eléggé megviselt az arca. Öcsi most a pipáját tömi. Nagy műgonddal. Próbaszívásokat végez, pöccentgeti a nyelet. Felesége, Marika, a sparhelten kevergeti a vacsorát. Lányuk, Renáta, a violamintás műanyag abrosznál ül. A falon kakukkos óra, alatta hímzett falvédő. Csókolózó galambok között katonaruhás fiú integet szerelmének. A felírás: „Aki igazán szeret, mindennap küld levelet!”

Öcsi nagyot szusszan, lehajtja fejét, még egyet szusszan, és végre kimondja, amire egész nap készült.

– Aztán Reni, muszáj neked…., szóval, minden héten másnak, szóval…  széttenni a lábad…?!

Renáta feltartja ujját. Nem mérges és nincs is különösebben meglepve a kérdéstől, csak időt kér, míg befejezi fontos tennivalóját: számokat pötyög be mobiltelefonjába, aztán számokat töröl, majd néhányat megint bepötyög. Végül elrakja a készüléket és felnéz.

– Muszáj-e? Hah, van, mikor egy hónapig megvagyok pasi nélkül, de van, hogy éjjel-nappal csinálnám, és mindig mással! Változó, na…

Öcsi lehajtja fejét, bólint. Úgy tűnik, ilyen válaszra számított. Aztán megcsóválja. Talán mégsem teljesen ilyenre.

Mielőtt megszólalt volna Öcsi, hosszan töprengett. Mindenfélén. Azon is, milyen nyelven tegye fel a kérdést lányának. Felesége Zomborszki bokorból való, így vele természetesen a tanyabokriak nyelvén beszél megismerkedésük óta. Elhatározták, Renátát is megtanítják. Sikerült. Aztán ahogy a lány bekerült az iskolába, minden megváltozott. Többé már csak magyarul volt hajlandó megszólalni. Öcsi bement az igazgatóhoz, aki vállát vonogatta és elküldte a szlováktanárhoz. Öcsi már ezt furcsállotta. A tanyabokriak nem mondják magukra, hogy „szlovák”.

– Kész! Vége! Annyi! Semmi értelme az egésznek! Harminc tirpák gyerekből tízet íratnak be a szülők szlovákra, abból egy figyel az órán, de a feladott leckét ő sem tanulja meg! – hadarta zavartan a tanár. Magyarul.

– És miért? – kérdezte Öcsi.

– Mert nem sikk! Benne vagyunk a rendszerváltásban, mindenki angolul tanulna, a szlovákot olyan oroszfélének tartják…

– De Renit igazából nem is kell már megtanítani. Tud, elég jól.

– El fogja felejteni! A társai kigúnyolják, ha nem magyarul szólal meg!

– A városiak?

– Dehogy! Ide nem járnak ki Nyárligetről! Az itteniek gúnyolják. A tirpákok!

– Akiket nem írattak be, izé szlovákra?

– Azok is! Meg akiket beírattak azok is!

Ezt még jobban furcsállotta. Elment egy-két ismerőséhez, meghányták-vetették a dolgot, és elhatározták, hogy létrehoznak egy nyelvőrző egyesületet. Aztán egyre kevesebben tartottak ki, végül nem lett az egészből semmi. Az eset után vagy tíz évvel egyszer, esti sörével a kezében a Mónika showt nézte. A vita – szokás szerint – felugrálásba és káromkodásba csapott át. Ez még tetszett is neki, hanem a hepajkodók közül az egyik hirtelen „te rohadt tirpák”– ot vágott a másik fejéhez. Erre elkezdett repülni a sok „rohadt tirpák” meg „büdös tirpák”. –„Jesszusom, ezek olybá vesznek minket, mint a cigányokat!” – hasított belé a felismerés. Elhatározta, hogy felhajt Pestre, leráncigálja ezeket a huligánokat, vagy legalább a tévéseket, hogy megmutassa nekik rendezett portáját, kövér disznóit, teli góréját, parabolaantennáját. Ebből sem lett semmi. De Renátához csak azért is tirpákul szólt ezután is. A lány nem húzta a száját emiatt, de válaszolni mindig magyarul válaszolt. Ez így rossz volt. Változtatott. Megegyeztek: ha magyarul szól hozzá az apja, ő is válaszolhat magyarul, de ha valami komoly dologról akar vele beszélni, és tirpákul szólítja meg, akkor neki is így kell felelnie. Az egyezség rosszul sült el, Renátával ugyanis nem lehetett komoly dologról beszélni.

Öcsi érezte: a fiatalok és Reni nyelvelhagyása annak a jele, hogy kezd kibillenni normális menetéből a világ, érezte: még keserűbb dolgok előszele ez a vereség. És nem tévedett. Reni kezdett kimaradozni, hogy aztán reggel gyanús foltokkal teli bugyit dobjon a szennyesbe.

A harsány válasz fölötti indulatait pipájának piszkálásával igyekszik elnyomni Öcsi. Újabban a pipa sem ízlik annyira. Nem csoda: csempészett ukrán dohányt tölt bele, mert az, bár cigarettahüvelyekből kell kiszednie, még így is olcsóbbra jön ki, mint a bolti.

Behunyja szemét, szusszan, megint szusszan, és kénytelen beszélni.

– Nem mondhatod Reni, hogy állandóan prédikálunk, vagy nem tudnánk neked ezt-azt elnézni, de lassan te leszel a legfőbb beszédtéma a kocsmában, vigyorognak az emberek, ha elmennek mellettem … Na, azok is mit vigyorognak, azoknak se jobb firma a lányuk,… de ez mindegy … Szóval, vigyáznod kéne magadra, a fiúk…, ők már csak olyanok, biztos kedvelnek, amiért… Szóval kedvelnek… Viszont, ha majd feleségnek valót keresnek maguknak, nem hinném, hogy éppen a tefélédre…

Renáta hátradől, úgy kacag.

– Ó de jól ismered te a mai fiúkat! Feleségnek valót?! Eszük ágában sincs azoknak megházasodni! Röptében a legyet. Csak ez számít. És nekem sincs valami hajde nagy kedvem hozzáláncolni magam örökre egy pasihoz. Nem mondom, ha lenne annyi pénze, hogy otthagyhatnám a futószalagot, és szebb lenne egy fokkal, mint az ördög, belemennék, hogy ezentúl csak őt engedjem magamra mászni. Ezt elismerem! De ki tudja, fogok-e valaha egy ilyet felszedni?! És ha nem?! Epedezzek és unatkozzak itthon!? Valami szórakozás nekem is jár!!!

Öcsi arcán az irtózat és a sajnálat jelei hullámzanak.

– Nem mondtam, hogy ne szórakozz! De csak a diszkózás meg a hátsó ülésen való hetyegés a szórakozás?! Harminc évvel ezelőtt, a mi fiatalságunk idején is foglalkoztak a lányok a fiúkkal, és viszont… Csak …, csak valahogy normálisabban. Történt ez-az házasság előtt, akkor már történt, de azért mégis … megismerni egymást, megszeretni …, és csak aztán minden egyéb…, akkor azért így ment, és az jobb volt szerintem … Ahogy mi is anyáddal …

Renáta az asztalra csap.

– Csak ne példálózzál magatokkal légyszi’! Te a sánta Kántorovics lányába, a mostanra már bálnává hízott Bözsibe voltál szerelmes, aki hármótokat is szédített és végül azt az idétlen Dénes bácsit választotta, anya meg az akkor már házas és két gyerekes téeszelnöknek volt a szeretője, csak az felcsinálta az egyik tehenészlányt, akinek akkora balhét rendezett az apja, hogy az elnöknek szökni kellett… Mindketten hoppon maradtatok! Benne voltatok már nagyon a korban, hát összekommendáltak titeket! Épp úgy, mint nagyapámék idejében!

Az anya lök még egy csutkát a tűztérbe, hogy a ludaskása jól felpiruljon, úgy szeretik.

Egy éve már van gáz – és van villany, és derítővel fürdőszoba is –, de a gáztűzhelyt nem használja. Már az nem tetszett Liptovszkinénak, amikor az ösztönné vált szokás szerint a sarokban felhalmozott gyújtóssal nem tudott mit kezdeni. Kerülgette, tologatta. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a rengeteg hulladékot, giz-gazt, ami keletkezik a ház körül, ne használják valamire, hogy kidobják. Aztán mikor novemberben megkapták az első gázszámlát!!! „Rászedtek, rászedtek minket …!”– rebegte sápadtan napokig. Visszahozatta a régi sparheltet, és horribilis összegért áthelyeztette a külön füstelvezetőt igénylő kályhát. Akkor szíven szúrta volna a miniszterelnököt és a teljes „pesti pereputtyot”. S dühe azóta folyton nő és nő. Nincs az az év, amikor bosszúságot ne okozott volna neki az állam. Három éve alig tudta elintézni kettőjük lerokkantnyugdíjaztatását. Fejenként százezret kellett fizetni az orvosnak. Két éve késve fizették ki a dotációt a léalmára. A kiállhatatlan nővérétől kellett kölcsön kérni januárig. Tavaly vizsgálódni kezdtek, mire fordították az akáctelepítési támogatást. (Abból újíttatták fel a házat, de azok a gazemberek, ezt úgysem értenék meg.) Idén pedig odáig merészkedett az APEH, hogy informálisan közölték vele: baj lesz, ha megint veszteségesre hozzák ki a gazdasági évet, miközben földet és új kocsit vettek. Liptovszkiné kevés dologról volt meggyőződve jobban, mint hogy a létező legnagyobb bűn elvenni a szegény emberektől azt a pénzt, amire úgy számítanak, amit gondolatban már rég elköltöttek. Ráadásul itt ez az új kft! Mióta eszét tudja, úgy ment, hogy ha jöttek biciklivel – majd kocsival – Nyárligetről hazafelé, valamelyik téesz-parcellánál biztosan megálltak: egy kötés hagyma, egy kosár krumpli vagy takarmánykukorica biztos került a csomagtartóra. Ez így volt rendjén, mivel más is ezt csinálta. És különben is, valamit csak kellett az állatok elé vetni! Mezőőr volt, de azzal könnyen zöld ágra lehetett jutni, egy kis pálinka, s már félre is nézett. Hanem pár éve valami nyárligeti fejes felvásárolta az összes, sintértelep felé eső kárpótlási parcellát. Egybeszántotta mindet és bevetette lucernával. Ez még nem lett volna gond, hisz tarthatnak ők borjút is! Csakhogy az új tulajdonosnak kevés volt a mezőőr, egy kövér, bérgyilkos kinézetű embereket alkalmazó kft.-t fogadott föl. Nem hogy hordani, mellettük elhajtani is alig mertek mellette! És mindennek betetőzéseképp alávaló gazemberek rákaptak Liptovszkiék akácosára! Még karnyi vastagságúak sincsenek a fák, de a pokolfajzatokat ez aztán nem érdekli, minden héten kivágnak kettőt-hármat, nem a tövénél, derékmagasságban, hogy ne legyen nagy fáradság vele. Jajj, ha Liptovszkiné egyet is elkapna közülük, nem nézne sem istent, sem embert, belevágná baltáját a tolvaj derekába, tanulja meg örökre: nem szabad a máséhoz nyúlni. Van hát baj csőstül, és ha jól meggondola, azért csak Öcsi az oka mindennek. Elment az egyszer is támogatásért kuncsorogni? Szerzett az valamikor is számlát a bevallási határidő közeledtekor? Ment őrködni az akácosba? Ment éjjelente kukoricát törni a kemecsei határba, ahol még nem olyan szigorú az őrzés? Dehogyis! Minden az ő nyakába szakad, mert Öcsi egy tehetetlen, pipogya fráter, aki, ha ráijesztenek, behúzza a farkát…

Mikor férje felhozta azt az átkozott dolgot, a lánya mellé akart állni: szidják közösen Öcsit. Csakhogy Renáta pofátlanul felemlegette anyja viszonyát a téeszelnökkel, ami miatt iránta még nagyobb haragra gerjedt.

– Vigyázz te lány! Isten megbüntet, amiért így beszélsz velem, az anyáddal! És amiért ilyen feslett életmódot…

– Isten?! Miféle isten. Nincs is isten! Azt csak a papok találták ki, hogy tejeljen nekik a nép… Na, látom, ma különösen hibbantak vagytok! Megyek is…

*

És akkor a tücskök: Renáta után nem sokkal Öcsi is kilép az ajtón. Nem bír együtt maradni Marikával. „Ennyi? Ennyi az egész, és így?!” Megnézi az állatokat. Ciccentget a malacnak. Első indulata elmúlik. Kiül a kapu elé. A felszántott földet bámulja. Megdermedt tengerhez hasonlít. De valójában nincs is megdermedve: ha hosszasan nézi, hullámzik. Csodálatos látvány. És az is csoda, hogy október közepén, este kilenc körül még kabát nélkül lehet üldögélni a szabadban. És a legcsodálatosabbak a tücskök. A tücskök hiányoztak neki legjobban, mikor két évig a tatabányai ipartelepen katonáskodott egy csapatépítő zászlóaljban. Októberben még vígan ciripelnek a tücskök! Elhallgatná őket a végtelenségig. – Hát ennyit a tücskökről.