Csabai László: Szindbád, a detektív című kötetéről a Vidor Fesztiválon 2010. szeptember 4-én elhangzott kritikai beszélgetés szerkesztett szövege.

7mesterlovesz-001

A Hét Mesterlövész.
A SZIRT és A Vörös Postakocsi folyóirat kritikai beszélgetéssorozata.

Csabai László: Szindbád, a detektív című kötetéről (Magvető Kiadó, Budapest, 2010.) a Vidor Fesztiválon 2010. szeptember 4-én elhangzott kritikai beszélgetés szerkesztett szövege.

A beszélgetés résztvevői: Antal Balázs író, irodalomtörténész, kritikus, A Vörös Postakocsi szépirodalmi rovatának és a lap on-line kiadásának szerkesztője; Gerliczki András irodalomtörténész, A Vörös Postakocsi szerkesztője, a Nyíregyházi Főiskola oktatója; Kulin Borbála, irodalomtörténész, kritikus, A Vörös Postakocsi szerkesztője, a Debreceni Egyetem doktori ösztöndíjasa; Lapis József irodalomtörténész, kritikus, a Zempléni Múzsa és a Debreceni Disputa szerkesztője, a Debreceni Egyetem oktatója; Onder Csaba irodalomtörténész, kritikus, A Vörös Postakocsi főszerkesztője, a Nyíregyházi Főiskola oktatója; Szilágyi Zsófia, irodalomtörténész, kritikus, a Kalligram folyóirat szerkesztője;
A beszélgetés moderátora: Bódi Katalin, irodalomtörténész, kritikus, A Vörös Postakocsi szerkesztője, a Debreceni Egyetem oktatója.

Bódi Katalin: Jó estét kívánok! Szeretettel üdvözlünk minden barátot, ismerőst és érdeklődőt A Vörös Postakocsi és a SZIRT közös rendezvényén, amelynek keretében Csabai László kötetét, a Szindbád, a detektívet fogjuk górcső alá venni. 2008-ban került megrendezésre először a „Hét mesterlövész” Kürti László költő Alkalmi otthonok című verseskötete volt a tárgy; 2009-ben Nagy Zsuka Mégismarionett kötetéről tartottunk kritikai beszélgetést a megyei könyvtárban. Ma azonban a Vidor Fesztivál ad helyet ennek az eseménynek, ami számunkra is teljesen új helyzet, hiszen színházi környezetben, színpadon tárulkozunk fel a jelenlévőknek. Csabai Lászlt 1969-ben született Nyíregyházán. Első kötete 2006-ban jelent meg A hiéna reggelije címmel; második, most szóban forgó kötete pedig az idei könyvfesztiválra jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában, Szindbád, a detektív címmel. Írásai közölte többek között A Vörös Postakocsi, a Kalligram, a Helikon, az Élet és Irodalom, a Holmi, az Alföld, az Új Forrás és a Látó.
Amikor Laci kötetét olvastam, azon gondolkodtam, hogyan is lehetne logikusan felfűzni a könyvvel kapcsolatos kérdések sorát, mert azt érzékeltem nagyon hamar, hogy minden kérdésirány, vagy minden kis ösvény, ami ebbe a kötetbe vezet, nagyon erőteljesen összefügg egymással. Talán pontosan azért, mert nagyon kidolgozott a kötet, olyan témákat vet fel, amelyek persze nagyon is ismerősek, mégsem válnak sosem unalmassá vagy közhelyessé. Természetesen alapgondolatként adódott éppen ezért a szöveg szerkezetéből és témájából való kiindulás, a műfaji kódoknak a jelenléte, a szövegidézésnek a technikája, az elbeszélések egymásra helyezésének kérdése és így tovább, illetve az egész alapkoncepció, ami egybetartja ezt a kötetet. Éppen ezért voltam nagyon nehéz helyzetben az első kérdés megfogalmazásában, amit itt majd fel is dobok labdaként a beszélgetőtársaknak, miként látjátok a kötetnek azt az alapötletét, hogy Nyárliget, e köré a fiktív város köré épül maga az elbeszélésfüzér. Mit lehet kezdeni a „város” jelenlétével ebben a kötetben?

Kulin Borbála: Kicsit messzebbről futnék neki és megelőlegeznék egy kissé személyes vallomást a kötettel kapcsolatban. Az én személyemben a könyv egy sznob olvasóval találkozott, vagy, hogy a hozzám hasonló ízlésűeket ne sértsem meg, a klasszikus igényű olvasóval, aki nem nagyon szokott szórakoztató irodalmat olvasni. Science fiction-t sem és detektívregényeket sem, úgyhogy, őszintén szólva, mikor megláttam a kötet címét, úgy készültem neki az olvasásának, hogy valamiféle olyan irodalmat fogok olvasni, ami nekem nagyon idegen lesz, amihez az én „klasszikus igényeim” nincsenek hozzászokva. Hogy rákanyarodjak Kata kérdésére, éppen a város jelenléte a szövegben volt az egyik olyan elem számomra, ami miatt olvasásakor úgy éreztem, hogy ez a novellafüzér nem is igazán detektív sztori. Éppen ez a miliő, amiben játszódik, Nyárliget, s a második világháború előtti időszak, amely olyan iszonyatosan erős atmoszférát ad, nos, ez volt számomra elsősorban az átütő ereje a kötetnek, s nem igazán az, hogyan derülnek ki egyes bűntényekről, hogy kik az elkövetők, mik voltak a motivációk. A detektívtörténeteken keresztül igazából vakufényben látunk meg pillanatra fiktív, de ugyanakkor borzasztóan valóságos figurákat, akiknek a sorsa nagyon sok esetben igazán megérinti az olvasót. Tehát a történetek tér- és időbeli keretét adó város, Nyárliget térbeli és társadalmi viszonyainak megrajzolása teremt olyan atmoszférát, mely a legmeghatározóbb élmény számomra ebben a kötetben.

Szilágyi Zsófia: Borival ellentétben én szeretek krimit olvasni, és annyiban vitatkoznék vele, hogy szerintem jó krimi nincs jól kitalált és megalkotott atmoszféra nélkül. Így volt ez már az Agatha Christie-regényekben is, a Maigret-sztorikban, és az utóbbi időben a magyar irodalomban is egyre fontosabb, úgynevezett történelmi krimikben sincs másképp. Ha a legújabb magyar történelmi krimiről beszélünk, elsőként Kondor Vilmost szoktuk emlegetni, aki láthatólag legalább akkora energiát fektet az 1930-as, 1940-es évek budapesti miliőjének megteremtésébe, mint magának a krimi-szálnak a megírásába. Nagyon ígéretes kísérlet Baráth Katalinnak A fekete zongora című krimije, amely szintén idén jelent meg a könyvhéten. Ez a regény a tízes években, a Vajdaságban játszódik, Ókanizsán, és határozottan látszik, hogy a szerzője civilben történész, és ezt a tudását a krimiírásnál is használja, mozgósítja. Rátérve Csabai könyvére: bár biztos fogunk még a műfaji kódról beszélni, már most mondom, hogy úgy látom, nem egyféle műfaji kódba illeszkedik bele. De a helyszínre vonatkozott eredetileg a kérdésed: én jöttem talán a legmesszebbről, és én vagyok itt a legidegenebb, hiszen életemben másodszor vagyok Nyíregyházán, ráadásul mindkét látogatásom az elmúlt három hónapban esett meg. Ma sokat sétáltam, és sok mindent láttam Nyíregyházából, ezért a könyv is másképp él már bennem, mint, mondjuk, tegnap… Épp az az érdekes, hogy a könyv nem Nyíregyházáról szól, hanem Nyárligetről, ahogy a szerző minden megszólalásában hangsúlyozza, ugyanakkor mégis bejárható, megismerhető valamiképp a város Csabai Nyárligete alapján. Érdekes játék, hogy Nyárligetnek fiktív neve van, más városok viszont valóságos néven szerepelnek. De ha kinyitjuk a könyvet, azt látjuk a fülszövegben, hogy Csabai László 1969-ben született Nyíregyházán, vagyis Nyárligetet és Nyíregyházát már csak ezért is akaratlanul összekötjük. Ha pedig valaki egyáltalán nem ismeri Nyíregyházát, akkor az a mechanizmus lép életbe, hogy saját helyszíneket képzel a szöveg mögé. Hogy egy távoli, saját példát mondjak arra, milyen az, mikor az életünkkel töltjük ki egy irodalmi mű világát: Tar Sándornak A mi utcánk című könyvére azt szokás mondani, hogy egy debreceni utcában játszódik. A könyvet olvasva mindig láttam magam előtt egy utcát, pedig Debrecenben nem vagyok túlzottan ismerős. Időbe telt, míg rájöttem, hogy a tiszafüredi Petőfi Sándor utcát, a nagyszüleim utcáját látom magam előtt olvasás közben. A Szindbád, a detektívnél inkább nyíregyházi helyszíneket láttam, mint sajátokat, mivel nem voltam teljesen „érintetlen”, egy nyíregyházi látogatáson már túl voltam az első olvasás idején. Tehát érdekes kérdés, hogy az írónak milyen elképzelései vannak, mennyire akarja hozzákötni a szövegbeli helyszíneket valóságosakhoz vagy éppen elválasztani tőlük, de az olvasó a szerzői szándéktól függetlenül „ráépítheti” a könyvet egy benne élő városra. Akár arra, amelyik az író fejében volt megírás közben, akár egy másikra.

Onder Csaba: Irodalomtörténészként, kritikusként próbálom figyelmen kívül hagyni azt, hogy a szerző mit mond erről a helyről, végül is mondhat bármit. Azt is, ahogyan erre Zsófi is utalt, hogy Nyárliget nem Nyíregyháza. Világos az elkülönböztetés, a fikcionális térformálás célja. Nyárliget azonban mégsem egy kitalált város, hanem egy nagyon is valóságos történeti Nyíregyháza újraalkotása. Aki itt él, az pontosan érzékeli azokat a topográfiai objektumokat, utcákat, tereket, házakat, amelyek csak itt jellemzőek. Bujtos, Sóstó, a Széchenyi utca nem lehet másol, csak Nyíregyházán. Olvasóként tehát nem tudok eltekinteni attól a ténytől, hogy itt élek, és ez a pozíció, legalábbis bennem, egy bensőségesebb viszonyulást alakít ki a szövegekkel kapcsolatban. Gyakorlatilag a Szindbád, a detektív olvasása során, vagy az óta, inkább így fogalmaznék, egészen másképp közlekedek ebben a városban. Nagyon sok eddig általam korábban ismert utca, ami nem kötötte le a figyelmemet, megtelt élettel és történetekkel. Például a Honvéd utca a Honvéd utcai eset miatt, vagy a Luther ház és az evangélikus templom környéke is átalakult bennem, mióta olvastam az ott játszódó nagyon szép szerelmi történetet, az ide kapcsolódó nyomozást. Ugyanakkor nagyon érdekes hallani azt is, és ezt tényleg kíváncsian vártam, hogy azok a beszélgető- és olvasótársak, akik nem nagyon ismerik ezt a várost, nem jártak itt, azok hogyan viszonyulnak mindehhez. Mert az volt a benyomásom, amikor először olvastam el egyben ezeket a szövegeket, hogy a novellák összefűzésével olyan komplex világteremtés történik a két világháború közötti, Nyárliget nevezetű fiktív város apropóján, amely kedvet csinálhat a valóságos Nyíregyháza megismeréséhez is.

Antal Balázs: Számomra az olvasás folyamán végig kihívás volt, hogy úgy éreztem, provokál a könyv a krimi vonallal – ezt persze nyilván még egy külön témában fogjuk feldobni. Sok kortárs krimit olvasok, időnként, úgymond, filológusi érdeklődésképpen elolvasom régebbi idők vagy régi idők kedvelt krimijeit is, tehát valamelyes „zsáner”-ismerettel érkeztem a könyvhöz. De valamiért folyamatosan biztosra vettem, hogy ez nem krimi abban az értelemben, ahogyan én azt ismerem, hogy ez a kultúrtörténeti vetület – én nem is nagyon nevezném történelmi kriminek, hanem inkább a kultúrtörténetben működő szövegeknek mondanám –, tehát ez a kultúrtörténeti vetület például elemeli a hétköznapinak mondható – ha van olyan, ha nincs olyan –, tehát az alapértelemben értett szórakoztató irodalomtól. Ezen a téren komoly téteket tart szerintem a szöveg, és ha már „zsánerismeretemre” hivatkoztam, megkockáztatnék egy nagyon felületes tipizálást: az újabban fellendülő magyar krimiirodalomban erős a kultúrtörténeti szál, akár Baráth Katalinra, akár Kondorra gondolok, mind a kettőt meg akartam említeni én is. Gyakorlatilag a rendszerváltás óta Kondorig, Baráthig nem is nagyon lehet beszélni magyar krimiirodalomról. Krimiről biztos, hogy lehet, mert ugyan ontották a ponyvaköteteket, de krimiirodalomról igazában nem. Tehát a magyar kortárs kriminek valamiféle kultúrtörténeti vetülete, úgy látszik, mindig van, és ezzel valamennyire kapcsolódik a magyar irodalommal szembeni konzervatív elváráshoz, hogy így mondjam, a szórakoztatáson túl is legyen valamilyen tétje. Úgy érzem, hogy ezekben próbálunk megragadni. Például a skandináv krimik, amelyek közül szintén számosat nagyon kedvelek, úgy mint a norvég Jo Nesbø vagy az izlandi Arnaldur Indriðason, szívesen kötik az ország félmúltjához a kortárs világban játszódó krimijeiket. Jo Nesbø Vörösbegy című zseniális regénye például a második világháborús norvég náci vonalból indul ki, míg Indriðason többféle problémát is felvet, minden regényében valamilyen más történelmi vonalhoz kapcsolódik – például Izland szerepe a hidegháborúban, valahol félúton ugye a két nagyhatalom között, vagy a családon belüli erőszak témája, esetleg a közelmúltban az egész országot (mármint Izlandot) megárzó valóságos génbank-botrány. Az amerikai regények többnyire az aktuális jelenben játszódnak – hirtelen egyetlenegy olyan fontos amerikai szerzőt tudnék mondani, aki a kultúrhistória felé ugyancsak tart téteket a saját világában, ez a Caleb Carr nevű new yorki szerző, akivel egyébként én olyan szempontból éreztem némi rokonságot, hogy az ő regényeiben a kultúrtörténet tárgya és tétje kimondottan a nyomozás, a detektív státusz és a nyomozati munka története. Lacinál is van erre egy kísérlet, amikor Csonka hadnagy ír egy bűneset-tipizálási könyvet, és akkor előkerül a hazugságvizsgáló készülék is, mint még el nem fogadott eszköz – nem is használják. Carrnál épp az ilyen eszközök „első bevetése” zajlik. De ennél persze lényegesebb funkciója van Csabainál a kultúrtörténeti szálnak – például az, hogy provokál abban, hogy tényleg krimiről van-e szó, és egy kicsit ettől mintha eltávolítaná.

Gerliczki András: Számomra – s gondolom más számára is – a nyomozó neve és élettörténete volt kihívás és provokáció. Ha közhelyes nyomozófigurát képzel el az ember, akár sorozatfigurát, kell, hogy legyen valami felismerhető jele a nyomozónak. Columbo hadnagy ballonkabátban jár, soha nem látjuk a feleségét, de állandóan emlegeti, visszafordul az ajtóból; Kojak hadnagy állandóan nyalókát nyal, és így tovább. A nyomozó figurája gyakran semleges, éppen azért, hogy ez a semlegesség engedje át a hangsúlyt a helyszínnek, annak a környezetnek, annak az eseménynek, amelyet feltár. Nincs, vagy legalábbis nem ismerjük a magánéletét. Szindbád esetében bonyolultabb a helyzet: felmerülhet a kérdés, hogy miért kell a távol-keletről jönnie, miért kell ezt a nevet viselnie, miért kell ez az egzotikus háttér akkor, amikor Nyárligeten nyomozva éppen az ő nyomozói semlegessége az, ami – legalábbis kezdetben – az olvasó számára működni látszik. Később persze színesebbé válik Szindbád alakja, de mégiscsak azt látjuk, hogy kívülről hatol be egy világba, s kívülállóból egy idő után ott lévő lesz. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a bűnügyet feltárja, hiszen nemcsak egy sztorit derít fel, nemcsak egy bűnöst kap el, hanem rekonstruál egy világot. Nyárliget számomra az olvasás során így épül fel folyamatosan, s így lépünk be mi is ebbe a világba. Azért érzek csavart a történetben, mert Szindbád kívülállóként a saját világába jön vissza. Sajátja, de újra és újra eljátssza azt, hogy idegenként válik otthonossá. Ez a kettős, vagy nem tudom, hányszoros játék olyan finom részleteket mutat meg Nyárligetből, ami egy nyíregyházi számára is (én is az vagyok) újdonságként jelenik meg. Újra épülnek helyszínek, újra telítődnek jelentéssel bizonyos utcák. Nyárliget nem azonos a mai Nyíregyházával, bár a hasonlóság igen erős. Saját teóriám szerint Szindbád egy kicsit olyan, mint az író, Csabai László, akivel ha elmegyünk egy felolvasásra, akkor öt-tíz percen belül eltűnik, felfedezőútra indul. Megnézi a bokrokat, fákat, kíváncsi arra, hogy a házszámok pontosan követik-e egymást, észreveszi, ha a kilences után tizenhármas szám jön. Mi ennek az írói logikáját nem látjuk át azonnal. A nyomozó is sok mindenre kíváncsi. Talán többre, mint ami a nyomozás szempontjából fontos. Kérdés, hogy miért. Azért, hogy felépüljön Nyárliget, hogy működjön a narráció, működjön az epikus világteremtés? Ez túl szép lenne szakmailag. Úgy gondolom, hogy többről is és másról is szó lehet, de hát majd erre visszatérünk.

Bódi Katalin: Józsi, kapcsolódnál még ehhez a kérdéshez? Persze nem akarlak provokálni sem.

Lapis József: Bár a felvetett új szempontok is nagyon izgalmasak, Csaba kíváncsiságát még szeretném kielégíteni. Nem nyíregyháziként mit lehet kezdeni a nyárligeti szállal? Nagyon erős vonzereje van Nyárligetnek, olyannyira, hogy amikor most Debrecenben felszálltam a vonatra, tulajdonképpen meg is zavarodtam, az induló vonatok között kerestem a Nyárliget táblát a Nagyállomás kivetítőjén. De aztán nem találtam csak a Nyíregyházát…

Bódi Katalin: Ezt most csak a beszélgetés kedvéért találtad ki, ugye? De ha akarod, elhisszük.

Gerliczki András: Ne firtassuk!

Lapis József: Legalább annyira én találtam ki, mint a könyv is kitalálja Nyárligetet.

7mesterlovesz-007Onder Csaba: Most ugye, azért tudod, hogy hol vagy?

Lapis József: Nos, nem biztos, mert ezek a reflektorok nagyon szűkítik a teret… Nyíregyházát, azt hiszem, továbbra sem ismerem, míg Nyárligetet igen. Ugyanakkor valamit mégis megértetett a könyv Nyíregyházából is valószínűleg. De ha azt kérdezed, mit jelent a város ebben a könyvben, azt se felejtsük el, hogy nemcsak Nyárliget az egyetlen helyszín, hanem majdnem annyiszor felbukkan Bagdad, illetve egyéb színterek is vannak, az egyik fejezet teljes mértékben egy dobrudzsai városban játszódik. Azok a fikciós helyek, amelyekkel a könyvben találkozunk, legalább annyira részletesen kidolgozottak, mint Nyárliget. Kívülállóként én azt nem tudom megítélni, hogy Nyárliget bemutatása vagy a nyárligeti részekben a helyszínek megjelenítése mennyire lehet a megismerhető valóságnak megfelelő – a bagdadi vagy a konstancai helyszínekhez hasonlóan. Ugyanakkor az szerintem nagyon jó módszer ebben a könyvben is, és másoknál is, hogy nem az igazi nevén szerepeltet egy-egy helységet. Ahogyan Kosztolányinál nem Szabadka szerepel, hanem Sárszeg, avagy Grecsó Krisztiánnál Sáraság, és nem Szegvár. Ezzel el lehet kerülni bizonyos problémákat: nagyon jó módszer arra, hogy ne lehessen számon kérni azt, hogy például egy adott épület homlokzatán valósághű-e, hogy egy vízköpő van rajta, vagy hogy a Temető utca tényleg arra vezetett-e akkoriban. Nyárligeten ezt nem lehet számon kérni. Ugyanakkor a beazonosíthatóság, a szerkezeti hasonlóság miatt egy más típusú számonkérhetőség nagyon is jelen van, és ez sokkal inkább fölveti a hitelesség kérdését. A társadalmi helyzet, a történelmi vonatkozások, az adott helyszín szociális rétegzettsége, a problémák, melyekkel egy vidéki városnak meg kell küzdenie, a gasztronómiai kultúra stb. nagyon is fontos tényezői a világalkotás hitelének. Ha Csabai László ebben hibázott volna, ha e tekintetben észlelnénk valamilyen elégtelenséget, az komolyabb gondokat vetne fel, többek között a történelmi relevancia szempontjából is. Ez ugyanúgy igaz lehet Bagdadra vagy Konstancára is, melyeket még nehezebb volna ellenőrizni – így nagyon fontos, hogy e szempontból, a fikcióteremtés valószerűsége szempontjából megbízhassunk a szerzőben. El sem tudom képzelni, hogy például a bagdadi helyszíneknél hogyan végezted a forráskutatást, ám érezhető egy rendkívül komoly háttérmunka mögötte. Arra gondolok, hogy a könyv maximálisan elhiteti, hogy az a tér, amely ezeken a keleti helyszínen felbukkan előttünk, legalább annyira valószerű, mint valamelyik nyárligeti térmegjelenítés. És úgy érzem, én Bagdadból is legalább annyit megértettem, mint Nyárligetből.

Antal Balázs: Egy ponton még hadd csatlakozzak. Tehát itt gyakorlatilag Józsi is arról beszél, amit Csaba egyszer mondott, és ez nagyon fontos: a világszerűség. Ugyanakkor Józsi vetette föl azt is, hogy a nevek kicseréltek. Tulajdonképpen nagyon érdekes játék folyik a könyvben, mert csak egyetlenegy név van kicserélve, a Nyárliget. Az összes többi, például Oros, Bujtos – mind az eredeti maradt. Hát igen, van érintkezés, tehát ezek a helyek valamennyire lefedik a valóságos helyeket, de megvan az a szabadság, hogy ezeket meg lehet változtatni – például akár a helyek valóságos kinézetét is. A nevek ugyanazok, mint egy valóságos városban, azonban ez egy fiktív város.

Kulin Borbála: Nekem volna még egy gondolatom: a helyszínről beszélve nem érintettünk egy fontos dolgot: a könyv végén, a legutolsó novellában Nyárliget lerombolódik – persze nem teljesen. Ettől a novelláról novellára épülő és az olvasó számára egyre ismerősebbé váló várostól úgy kell elbúcsúznunk, hogy éppen lövik, ég.

Onder Csaba: Akkor ez a konkrét lerombolódás akár metaforikusan is érthető pusztulás?

Kulin Borbála: Nem tudom ennek a jelentését igazából megfejteni, ez nekem a bagdadi helyszínnel együtt nyitott kérdés marad. Kíváncsi volnék, ti mit gondoltok róla.

Bódi Katalin: Talán egy kicsit összefoglalva, amit elmondtatok: teljesen nyilvánvaló, hogy Nyárligetnek, ahogyan Bagdadnak és Constantának is metaforikus szövegszervező szerepe van a szövegben, ami nemcsak referenciálisan köti össze a történeteket, hanem nagyon erőteljes metaforaként szövi át az egyes szövegeket. Éppen az teszi izgalmassá, hogy ez a metaforikus szövegszervezés a térben egyúttal Szindbádnak is identitásképző terévé válik. Pontosan azért, mert Bagdad és Constanta is jelen van, számomra Nyárliget nagyon sokszor mediterrán hangulatú várossá válik. Ezt legfőképpen a (privát ügyek) című szövegben éreztem, amikor Eufrozina keresztüllibben a belvároson, belibben a patikába, átlibben a cukrászdába, onnan a kávéházba, aztán a Koronába, nagyon szép, varázslatos alak, megtisztul ebben a sétában. Az ő története, kettős élete, amit Szindbád is ismer korábbról (hiszen szerelmi szálak fűzték az asszonyhoz) ülteti el bennem azt a gondolatot, hogy ez a város úgy működik kicsit, mintha egy Márquez-regényben lennék. Megkísért az a gondolat, hogy valamifajta mágikus realista hangulata is van nagyon sokszor az elbeszéléseknek. Ezek a rejtett történetek, amik összekapcsolnak helyeket és embereket, ismeretlenül gomolyognak, összefonódnak és hatalmuk van az emberek felett. Akár mondjuk a városházán játszódó elbeszélés, a (mikor ér véget?) című történet, amely szintén a rejtett misztikummal játszik.
Azt hiszem, egyértelmű a következő ösvény, amire rálépünk, ez pedig a kriminek a műfaja, nyilván nincs értelme tovább halogatni és kerülgetni ezt a témát. Hogyan látjátok, mennyire tipikusan a krimi műfajával van dolgunk, a detektívtörténettel, a Zsófi és a Jóska által is megemlített történelmi krimivel, illetve beszélhetünk-e anti-detektívtörténetről?

Szilágyi Zsófia: A detektívtörténet már önmagában is többféle szinten meghatározható műfaj. Azon érdemes talán gondolkodni, hogy a klasszikus krimi hagyományába illeszkedne-e bele a könyv, vagy a kemény krimiébe, esetleg van-e valamiféle antidetektív-történet jellege. Ráadásul nem is krimivel van dolgunk, mert azon általában regényt értünk, hanem tulajdonképpen kriminovellákkal, illetve olyan szöveggel, amelyik a megidézett vagy kissé elmozdított műfajról is beszél, utalgat arra, mi is az a krimi. Van egyfajta kettőzöttség, ki is írtam egy ilyen idézetet például, hogy „az élet nem kriminovella…”

Lapis József: Ki szerint?

7mesterlovesz-009Szilágyi Zsófia: Azt már nem írtam ki…, de nem az elbeszélő mondja.

Onder Csaba: Szindbád főnöke mondja.

Szilágyi Zsófia: Valóban, Szindbádnak szegezik neki ezt a mondatot. Ahogy már arról itt szó esett, krimitipologizálás zajlik tulajdonképpen. Én, bevallom, jobban szeretem a krimi regénnyé kiteljesedő változatát, mint a kriminovellákat, de ez a mű azért sem regény, hanem inkább novellaciklus, hogy semmiképp ne illeszthessük bele egyféle hagyományba. Már a címben is ott van Szindbád, ez a név önmagában nagyon erősen előhívja a novellaciklus műfaját. Itt vissza kell térni a város témájához is (minden kérdés húzza magával a többit, a város-tematika nem választható el a krimitől), hiszen a városnak is van egy valóságos és egy fiktív jellege, Szindbád pedig a valósággal is kapcsolatba kerül, de van egy nagyon erős, irodalmi megelőzöttsége. Ő maga is mondja, hogy tízéves kora óta detektívtörténeteken él, emlegeti a Baker Street-i nyomozót, tehát nyomozómintákat képzel maga elé. Irodalomból vagy legalábbis szövegekből képzeli el, milyen egy nyomozó, és ezekhez képest határozza meg magát. Ezért is nagyon izgalmas műfaj a detektívtörténet, erőteljesen megmutatja nekünk, ha magunktól nem vennénk észre, hogy elmosódnak a határok népszerű irodalom és magas irodalom között. Nem gondolkodhatunk olyan szigorú kétpólusú rendszerben, mint, mondjuk, a klasszikus modernitásban – ebben a határtörlésben pedig a krimik történelmi szála nagyon komoly szerepet kap. Még egy párhuzamot mondanék, egy orosz krimiszerzőt, Borisz Akunyint, aki két énnel dolgozik, civilben japanológus: nála nagyon jól látszik, hogy azért is ír bele japán szálat, a nyomozó japán szolgáját a történeteibe, hogy tudja hasznosítani a Japánról szerzett tudását. Kicsit ezt éreztem a keleti szálnál, hogy Laci annyira el akarta mondani, amit erről a világról tud, hogy talált hozzá egy olyan szerkezetet és művilágot, ahol teljesen helyére kerül, miért kell ennyi mindent elmesélni Bagdadról. Lehet, hogy nem így van, de úgy éreztem, kicsit a szerző előzetes tudása és érdeklődése alakította a szöveget. Ezt csak megállapítom, nem gondolom, hogy ez baj lenne – Agatha Christie például régész férje mellett szerezte meg azt a tudást, amire ráépült a Gyilkosság Mezopotámiában és más, hasonló szövegek. Ez teljesen járható út és a műfajt sokszínűvé tevő megoldás.

Lapis József: Bár Agatha Christie-nél azért sokkal hangsúlyosabb a rejtély a bűnesettel kapcsolatban.

Szilágyi Zsófia: Persze, nem is úgy általában kapcsolódik az Agatha Christie-féle vonulathoz, a rejtély és főleg annak megoldása Csabainál sokkal kevésbé hangsúlyos, mint a klasszikus krimiben.

Lapis József: Szerintem sem, ezekben az írásokban a klasszikus krimi elvárásrendje nem érvényesül.

Szilágyi Zsófia: Az eltérés nagyon jól látszik már a szerkezetben is. Egy rendes kriminek az a vége, hogy a nyomozó összehívja azokat, akik még életben vannak, és elmeséli nekik (eközben, persze, az olvasóknak is), mi, hogyan, miért történt. Csabainál viszont nagyon sokszor elsikkad, légiessé válik maga a megoldás, az olvasónak még gondolkodni is kell azon, mi is a rejtély feloldása. Hiányzik az a teátrális jelenet, hogy Poirot leültet mindenkit, sétál, gesztikulál, magyaráz és lerántja a leplet. Fontos és határozott ez a hiány.

7mesterlovesz-012Kulin Borbála: Sokszor maga a bűntény – s újra hangsúlyozom, nem vagyok kompetens a krimiirodalomban –, nem olyan, amit az ember – vagy én legalábbis – egy krimitől elvárnék. Nem mindig gyilkosságokról van szó, hanem sokszor egészen móriczi élethelyzetekről. (a fehér város)-ban például – engem ez a darab érintett meg legjobban – egy szerencsétlenül járt lánynak a története bontakozik ki. Nem akarok poénokat lelőni, úgyhogy inkább tartózkodom tőle, hogy elmondjam, akár dióhéjban is, a történetet. Amit ki szeretnék emelni vele kapcsolatban, az az, hogy a lány eltűnése okának megfejtése nem szokásos nyomozói revelációban bontakozik ki az olvasó számára, nem Szindbád okos érvelésében, hanem az anya hirtelen, fájdalmas felkiáltásában értjük meg, milyen tragédia történt és hogyan. S abban az egy mondatban, az anya felkiáltásában, nem egy bűncselekmény világossá válásán örülünk, hanem mélységesen megdöbbenünk. Megértjük, hogy ez a bűncselekmény nem is igazi gyilkosság, hanem a sors kegyetlen játéka inkább, az elkövető és a felbujtó ugyanúgy áldozat. Vagy idézhetném Teodóra esetét is: ott sem olyan értelemben vett bűncselekmény történt, hogy valaki szándékosan valakit meggyilkolt, itt is a tragikus véletlen játszik szerepet. Ezért éreztem azt sokszor, hogy a legjobban sikerült darabok igazából nem is krimik. Ezekről a darabokról sokszor nekem a Barbárok olvasmányélménye ugrott be egyébként.

Gerliczki András: …egy mondat csak ehhez a különlegességhez: a történet sem felel meg sokszor az a szokványos detektívtörténet iránti elvárásoknak, de engem jobban izgat az, hogy Szindbádnak mi lehet a célja, mi lesz az eredménye a munkájának, mi történik a végére. Nem mondhatom azt, hogy elkapta a gyilkost, igazságot szolgáltatott, bosszút állt. Valami egészen különleges, és Csabai Laci részéről egyedi történik itt. Az én olvasatomban Szindbádnak annyi a szerepe, hogy egy-egy nyomozás során tisztává, átláthatóvá tesz egy helyzetet és felkínálja a választást, hogy ítélkezzünk vagy megbocsássunk, elemezzünk, és így tovább, és így tovább. Néha a helyzet kínál is konkrét megoldásokat. Szindbádot megbocsátónak is érezhetem olykor, de nem az a lényeg, hogy megbocsát, vagy sem. Fontos természetesen, szimpatikus, hogy lelke van, néha el is könnyezi magát, de inkább az az izgalmas minden nyomozásban, hogy megtisztítja és láthatóvá teszi a szituációt. Ha nem kell beavatkozni, ha úgy látja, hogy jobb, ha békén hagyjuk a gyanúsítottat, akkor nem engedi át az igazságszolgáltatásnak az ügyet. A lényeg az, hogy ő pusztán lehetőséget teremt arra, hogy egy átlátható és jogszerű világrend működjék.

Lapis József: Legalábbis próbálkozik.

Gerliczki András: Igen, próbálkozik ezzel.

Lapis József: Nagyon rokonszenves benne az, hogy sokszor ő is, ha nem is hibázik vagy téved, de nem feltétlenül vezet eredményre a döntése. Illetve utána sokszor nem tudjuk, csak sejtjük, hogy akit lecsukatott, azzal mit történt később – az egyik elkövető felakasztotta magát a börtönben, ez kiderül. A legtöbb bűnöző, akit elkap, maga is áldozat. Számomra nagyon szomorú az egészben, hogy ilyen értelemben gyakorta nincs megoldás. Egyébként teljesen egyetértek azzal, hogy tiszta helyzetet próbál teremteni, de mégis, ezek a helyzetek valahogy nagyon nem tiszták.

Gerliczki András: Mert nem az illetékességi körébe tartozik. A törvény számára nem tiszta, mert nem tud egyértelműen ítélni.

Onder Csaba: Ez az elvárás szerintem pontosan abból a pozícióból fogalmazódik meg, még akár ilyen rejtetten is, hogy mindig várunk valamit. A krimitől azt várjuk, hogy történék egy bűncselekmény, és az oldódjon meg. Ezek a történetek ezt nem kínálják föl ilyen egyértelműen. Számomra a világszerűség, a metaforizáció mellett leginkább az okozott örömet, hogy műfaji értelemben képtelen voltam néha hova rakni ezeket a szövegeket. Perverz örömről van persze szó, ami tehát abból ered, hogy hála istennek nem tudom tipologizálni, leegyszerűsíteni, megoldani. És ez az ellenállás, amelyet tehát a szövegek gerjesztenek, alapvetően izgalmas és érdekes dolog. A krimi kissé pejoratív megjelölésként van jelen az erről szóló szakirodalomban, hiszen a klasszikus, analitikus detektívtörténetek lebutított változatát jelenti. A krimiben tényleg tisztán csak a bűntény van és ennek a felderítése. Nagyon egyet értek azzal, amit szóba hoztatok, hogy sokszor úgymond megoldatlan a történet vagy bűncselekmény, hogy ez talán nem véletlen. Nyilván nem erre futnak ki ezek a történetek, hogy akkor most minden jól megoldódik majd a végére. A Szindbád-történetek egyszerre viselik magukon a klasszikus, analitikus detektívtörténeteknek az összes sajátosságát, kliséjét, de túl is lépnek ezen. Zsófi már utalt a detektív alakjára, bagdadi gyermekkorára, hogy minden nyomozónak van valami heppje, saját, csak rá jellemző eredeti, őt különccé tevő vonása. Szindbád bagdadi élményei folyamatosan beszüremkednek a nyárligeti létbe, illatok, hangulatok, analóg történetek, reflexiók, vagy igen sokszor gasztronómiai kulinaritások formájában. Az így működtetett lélekábrázolás, vagy a nagyon is hihetően megalkotott, már-már dokumentalistának tűnő városábrázolások (Nyárliget, Konstanza, Bagdad), környezetrajzok együttesen, ahogy Zsófi mondta, az úgynevezett kemény krimik irányába is eltolják ezt a szövegvilágot, pontosabban az analitikus detektívtörténetek és a kemény krimik valamiféle nagyon izgalmas és szerintem nagyon eredeti vegyülékét alkotva meg. A Szindbád, a detektív, és akkor tényleg ebbe tudnám definiálni a magam részéről mindezt, a metafizikus detektívtörténetek hagyományát folytatja, ahol nem a nyomozás az érdekes önmagában, hanem a nyomozás folyamata, amely a megismerés metaforájaként áll előttünk. Hogy pontosan mit is ismerünk majd meg, elolvasva egy-egy novellát, na, ez egy jó kérdés. Mert lehet, hogy megtudjuk, az adott bűntényt éppen ki követte el, de lehet, és ez a jellemző, hogy ez már nem is fontos abban a pillanatban, amikor ide eljutunk. És a legtöbb szövegben megtörténik ez az „átbillenés”. Egy iskolai kihágás hátterében egy durva apa áll; a polgármesteri hivatal padlásán fellelt tolvaj évek óta bujkáló, megtört katonaszökevény; a sekrestyét kifosztó bűntény felderítésének pillanatában zsidó deportáltak kígyóznak el a templom előtt. Mindez nem háttér, nem mesterien megalkotott történeti díszlet csupán. Szindbád figyelme, és így az olvasó figyelme is megváltozik, hirtelen egészen más dolgok lesznek fontosak, semmint holmi bűntények, hanem valami egészen más válik érdekessé, például Szindbád alakja. Hogy ki ez a magányos figura, aki, ahogy Bandi is mondta, és akkor ezzel befejezem, egyszerre otthonos és idegen Nyárligeten. Ez a kettősség izgalmas feszültségeket kelt, ettől válik számomra nagyon szimpatikussá és érdekessé ez a figura és ez a szövegvilág.

Antal Balázs: Számomra, ami nagyon megkülönbözteti a többi, vagy a hagyományos krimiről megőrzött vagy szerzett tapasztalatomtól, az magának az elbeszélés módozatainak a megválasztásából ered. Az elbeszélő pozíciójából, ahogyan az elbeszélő meg van teremtve. Amit ő tud, amit ő lát, ahogyan elbeszél. Egyrészt a klasszikus krimiben, a kemény (hard-boiled) krimiben, egyáltalán bármely krimiben borzalmasan mindentudó az elbeszélő. Mindent tud a detektívről, mindent tud az eseményekről és mindent állandóan elbeszél. Nem maradnak rések a történetben. Ha éppen át is ugrunk egy-két nap történést, azt hamarosan elbeszélik, akkor mi történt. A klasszikus krimiszerzők legtöbbje általában regényfolyamban gondolkodik. Egy nyomozó esetei öt, hat, hét, nyolc, tíz regényen keresztül sorjáznak, s a regények között vannak idő- és cselekménybeli rések. Ezeknek a kriminek sokszor megvan az a nagyon bosszantó vonásuk, hogy ha visszaemlékeznek egy-egy regényben egy korábbi esetre a detektívek, akkor biztos, hogy olyan esetre emlékeznek vissza, amelyeket nem írtak meg korábbi könyvekben. Tehát ezekbe a résekbe történnek visszaemlékezések. A Szindbád, a detektívben a novellák között, tehát a fejezetek között sorjáznak elméletileg ilyen rések. Hála Istennek nem emlékeznek vissza nagyon sűrűn résekben történt esetekre. Fel is jegyeztem, felütöttem egy helyen, hogy hol emlékeznek vissza: a nyolcadik fejezet (a szegény Teodóra) elején Szindbád kinéz, és akkor látja a városháza tetején röpködő galambokat, és egyből eszébe jut, hogy az ötödik fejezetben a volt az a katona, meg az az emberke… Tehát eszébe jut az ötödik fejezet története, de „résbe ugrás” nincsen. Ezeket a réseket aztán majd csak a legutolsó fejezetben tömi be valamennyire az elbeszélő. Sosem tudjuk, hogy két elbeszélés között mennyi idő telt el. Időrendi sorrendbe vannak állítva az elbeszélések. Tulajdonképpen ha együtt nézzük a könyvet, kiderül, hogy a legelső történet még 1920-as évek, a vége meg már ’40-es évek. Ha így nézem végig a történetet, felvetődik az a kérdés is, hogy van-e nevelődési regény jellege mindennek? Erre nem tudnék igazából kielégítő választ adni. Változik-e közben Szindbád? Persze változik, mert beledolgozza magát a nyárligeti viszonyokba, megismer embereket, de hogy ő maga mennyire változik közben, ezt ebből az elbeszélői pozícióból megítélni igen nehéz. Na most, amit még akartam mondani, kapcsolódva ahhoz is, amit Zsófi mondott, ez a rettenetes nyelvi ökonómia, ez a takarékosság helyenként, de csak nagyon helyenként már-már a minimalizmussal való érintkezés. Egyetlen egy kortárs krimit tudnék mondani, biztos, hogy jóval több is van, ami hasonlóan sokat bíz az olvasóra, ez a Cormac McCarthy Nem vénnek való vidéke, ami borzalmasan távol van természetesen a Szindbád világától, de nyelvileg talán egy icipicit emiatt a minimalizmus miatt, hogy sokat bíz az olvasóra, meg lehet említeni – noha azért az minimalistább könyv lényegesen. Biztos, hogy még akartam valamit, de most már nem fog eszembe jutni. Átadom a szót.

Szilágyi Zsófia: Balázs fontos szempontot vetett fel, a különálló történetek kérdését. Bármennyire novellákat olvasunk, nem szabad elfelejteni, hogy van egy íve a szövegnek. Nem egyszerűen a kronológia a rendezőelv: most kell visszatérni ahhoz, amit Bori emlegetett, hogy a könyv végén ott a pusztulás, a második világháború. A Szindbád, a detektív ezért is kezd nagyon érdekes párbeszédet a krimihagyománnyal, mert a krimikutatók azt mondják, az analitikus, klasszikus krimi valamiféle válaszként jelentkezett a huszadik századi felborult világra, a közösségi traumákra. Már Agatha Christie-nél ott van az elme diadala: az egyén az eszével le tudja győzni a nyers erőszakot. A klasszikus krimi virágkora nem véletlenül tehető éppen az első világháborút követő időszakra. A háborúban nem, de az analitikus, klasszikus krimiben helyreáll a rend. Kicsit olyan ez a műfaj, mint a népmese. A végén kimondatik, ki a bűnös, Agatha Christie-nél ráadásul az életben maradt szereplők párra találnak, elrendeződik a világ. A krimi ezért jelent választ a felborult, érthetetlen, kaotikus világra. Viszont Csabai Szindbádjának története éppen a pusztulásba és a háborúba ér bele. Mintha valamiféle fordított út lenne, nem kapjuk meg a megnyugtató véget, így hiába vannak megoldások az egyes történetek végén, az egész könyvnek is van egyfajta jelentése és íve, és az egészet nézve nem áll helyre a rend. Sőt. Szindbád egyre otthonosabban mozog Nyárligeten, de mégiscsak azzal zárul a könyv, hogy a főhős elveszti azt, ami köré épült. És nincs meg az az illúziója, ami a klasszikus krimi nyomozójának, hogy rendet tud csinálni egy világban és mindent a helyére tud tenni.

Onder Csaba: Balázs szerintem nagyon fontos dolgot mondott az üres helyekről. Miközben van egy íve a történetek együttesének, ahogyan erre Zsófi is utalt, leginkább a tér és az időkereteknek köszönhetően, aközben mégis nagyon kevés helyen teremtődik kapcsolat a szövegvilág eseményei között. Persze Szindbád alakja éppen elég kapocs lehetne, de valójában ő maga is rejtélyes marad. Róla és a vele történtekről se tudunk meg mindent, mondjuk az ötödik és a hatodik fejezet között még lehet írni három regényt, tíz novellát, merthogy ott annyi idő telik el, és annyi minden történhet, amiről fogalmunk sincs. A szövegeknek egy részét előzetesen már olvashattuk folyóiratokban. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mindez hogyan áll majd össze. Egyszerűen csak egymás mellé állítja őket, akár mondjuk időrendben, mert ez a legegyszerűbb, vagy tesz-e valami mást is a szerző. Elkezdi-e átírni a szövegeket és összekapcsolni azokat egymással, bizonyos értelemben fölszámolva az egyébként nagyon izgalmas üres helyeket? A Szindbád, a detektív ezt végül is nem teszi meg. Ahogy mondtam, nagyon kevés visszautalás van korábbi dolgokra, hihetetlenül sok történetszál marad elvarratlan. De nem azért, merthogy ezt nem sikerült volna megírni, hanem ez a világ, amely most kezdett létrejönni, éppen úgy működik, mint a többi: lassan, részleteiben tárul fel és válik belakhatóvá.

Lapis József: És mi az konkrétan, például, ami megoldatlan?

Onder Csaba: A klasszikus detektívtörténetben elvárható, hogy a nyomozónak legyen egy Watsonja. A Szindbádban Csonka hadnagy lenne ez a figura. Ő az, aki mindig learatja a szakmai babérokat, aki elméleteket gyárt, tudományos szempontok alapján tipologizál és rendszerez, és aki mellesleg föltalálja az Internetet és az Interpolt – Nyárligeten (!). Tehát van egy nagyon innovatív Watsonunk a két világháború közötti „Nyíregyházán”, aki alaposan eltűnik. Ez nem baj persze, meglepő ugyan, de alapvetően inkább várakozást kelt, hogy hol is van ez a figura, hogy akkor itt majd még lesz vele valami. Vagy akár a Teodóra története, ennek inverzeként: nekem ez az egyik kedvencem. Szindbád eszi valahol a rántott halfejet a városban, ha jól sejtem, a mostani Korzó helyén lévő bodegában, és elkezdi nézni a fiákerest, vagy nem is: a szénszállító kocsist, és akkor elkezd gondolkozni valamin, rágcsálva a halfejeket, amelyeket csak ő bír megenni az egész városban, és aztán neki lát megoldani egy régi ügyet, az apja első nagy szerelmének tragédiáját, hogyan halt meg valójában Teodóra. Szindbád tehát eszik, valami bekattan neki, és megoldja az ügyet, aminek egyébként már az égvilágon semmi jelentősége nincs. Csak helyre kerül valami ebben a világban, pontosabban ennek a világnak a múltjában. Itt zárójelben jegyzem meg, hogy engem elképesztett az, hogy Csabai Laci miket tud erről a városról, az egykori élet apróságairól. Például tudja, hogyan kötötték ki a szenes lovakat, hogyan kellett befarolni rakodáshoz, meg ilyesmi. Sem neki, sem Szindbádnak nem elhanyagolható részletek ezek. Mindezen apróságok hitelesítik ezt a fiktív várost és életvilágot, hogy igen, ennek azért van alapja. Bagdadról meg nem is beszélve. El fogom hinni, hogy ez lehetséges, hogy így volt. Nagyon röviden ilyenekre gondolnék.
Balázs felvetette a nevelődési regény kérdését is, amely kérdés bennem Szindbád alakjának statikusságával függ össze. Változik-e Szindbád vagy sem a nyárligeti évtizedek alatt? Ha kritikusan akarom olvasni ezt a szöveget, akkor azt érzem, hogy ebben viszont alig moccan valami. Nyilván a fiatal detektív a húszas évek Nyárligetén nem az, mint akit elhurcolnak az oroszok Malenkij robotra az utolsó novella végén; nyilván sok minden megváltozott benne, erre utal az is, ahogyan a fényképeit nézegeti, mindezt anélkül azonban, hogy bármi jelét is látnánk az öregedésnek, vagy az öregedés jelentette tapasztalat akár nyelvi, akár tematikus reflexiójának.

Antal Balázs: Bocsánat! Csak ide beszúrom, hogy nekem meg már az elején öregnek tűnt. Nem tűnt annyira fiatalosnak, inkább így mondanám, már az elején sem.

Onder Csaba: Persze, értem, de eszerint a statikusság mégis csak érzékelhető. Ezen túlmenően, Szindbádot például nem tudnám lerajzolni, nem tudom, hogyan néz ki. Lehet, hogy néhány apróságot össze lehetne szedni róla, de koránt sem úgy, mint mondjuk Sherlock Holmes-ról; ő Szindbádhoz képest határozott és felismerhető karakter, a megjelenése is önmaga, mi több: szinte a nyomozó allegóriájává vált kockás kalapjával, pipájával, hegyes orrával, lebernyegével…

Bódi Katalin: Én például azt nem tudom, hogy milyen a ruhája.

Onder Csaba: Ezt mondom, nem tudom, milyen a fizimiskája, milyen a ruhája. Talán ebből adódik ez a kvázi kortalanság is, hogy ki tudom számolni, az első novella idején hány éves, mert vissza lehet számolni, hogy az apjával mikor jöttek vissza Bagdadból, meg ilyesmi, de egyébként nem egy könnyen összerakható figura. Ebben az a meghökkentő, hogy elvileg az a figura, akinek stabilizálnia kellene a világrendet, hogy Zsófit idézzem, az önmaga is kicsit instabil módon mozog ebben a világban. De azt, hogy ez most hiba, vagy ez így van megcsinálva, azt még mindig nem tudom eldönteni. Inkább az a kérdés, van-e ehelyett valami más?

Lapis József: Van azért valami, ami stabil benne – nem annyira a jellemösszetettség, mint inkábba a nézőpont. Tehát ami állandó és nem is akar változni, mert Szindbád próbál e tekintetben ugyanolyan maradni, az a nézőpont: a végén meg is fogalmazza, hogy mindent a mű felől próbál megérteni. Ez egy a kor esetlegességén kicsit felülemelkedni kívánó, a törvényeket betartó, mindig a tisztességre tekintettel lévő, az elesettekkel, szenvedőkkel együttérző embernek a nézőpontja. Ez az, ami leginkább összetartja a figurát, és ami összefogja a jellemtényezőket is.

Onder Csaba: Összefogja, de ebben például van-e változás?

Lapis József: Nincs, de ez benne a lényeg szerintem, hogy nem is lehet ebben változás. Abban nem nagyon lehet, nem szabad lényegileg megváltoznia, hogy mindent a bűn felől tud csak nézni – nem feltétlenül a konkrét bűneset felől. A bűn morális kategóriának tűnik inkább, és ebből a perspektívából figyeli Szindbád a különböző sorseseteket. A legtöbb történet magjában nem is annyira bűneset, mint inkább sorsesemény áll. Emiatt nem is „figura”, nem is karakter olyan értelemben Szindbád, hogy neki volna valamilyen, a jellemfejlődésével szorosan összefüggésbe hozható elképzelése, ideája, elve a „bűn”-ről. Szindbád legfőképp egy perspektíva.

Kulin Borbála: Csak ehhez kapcsolódnék egy gondolat erejéig, amit Józsi legutóbb mondott. Érdeklődéssel hallgattam azt, hogy sokatok számára Szindbád karaktere érdekes volt, hogy felvetődött bennetek a kérdés, van-e fejlődés a jellemében, s ilyesmik. Én Szindbáddal kapcsolatban azt éreztem – ahogy Józsi már kitért rá –, hogy igazából ő nem is egy karakter, hanem egy nézőpont. Én üres karakternek éreztem sokáig, nem rossz értelemben üresnek, de teljesen semlegesnek azt, hogy ő kicsoda, micsoda. Tehát semmilyen személyes vonatkozásban nem lehetett hozzá közel jutni – kivétel ez alól talán a legutolsó darab. Egy-két fragmentált, rokonszenves leírás volt róla, ahogy például kávézik és „azt csinálja, ami az egyetlen értelmes dolog az életben: élvezi, hogy él” (nem idéztem pontosan.). Ezekből az apró dolgokból az ember összerakja, hogy valószínűleg szimpatikus figura, mégis, fogalmunk sincs, hogy ki ő. A novellafüzérnek csak a legeslegvégén kezd megtöltődni valóságos tartalommal, akkor, amikor megismerjük az anyjához, apjához való viszonyát. Egészen addig számomra egy teljesen áttetsző figura, akin keresztül láthatom Nyárligetet, s az ő miliőjét.

7mesterlovesz-006Gerliczki András: Az én problémám is ez, hogy hozzáférhetetlen. Lélektani eszközökkel nem tudok hozzáférni. Na, de miért? Kicsit humorosan fogalmazva: Szindbádot, a detektívet csak munkaidőben látjuk. Ha én belépek a regény terébe, és találkozni akarok vele, csak addig engedi az író, amíg Szindbád nyomoz. A valós életben is egy semleges szerepet látok, legfeljebb bizonyos lélektani hajlamokkal: van, aki szelídebb nyomozó, van, aki rámenősebb, van, aki részvétlen. Tehát elbeszélés technikailag ez meg van oldva és ki van dolgozva. Ez az egyik. Viszont továbbra is bujkál bennem a kérdés, hogy miért Szindbád a neve? [itt a jelen lévő szerző a fejét csóválja – a Szerk.] Hiába tagadod, Csabai Laci a Krúdy-hatásokat! Nézzünk meg egy tipikus Szindbád-történetet! Hol volt Szindbád, mielőtt elkezdődött az elbeszélés? Nem tudjuk. Hol van Szindbád, amikor véget ér az elbeszélés? Nem tudjuk. A következő elbeszélésben megint egy másik, hozzáférhetetlen Szindbád…

Onder Csaba: Ez most a Krúdy Szindbádja vagy Csabai Laci Szindbádja?

Gerliczki András: Most Krúdy Szindbádjára gondolok. De hát itt is így van. Hozzáférhetetlen egyébként, akkor tudok reagálni, akkor tudok vele bánni, ha éppen betölti a maga szerepét, és ez a szerep a nyomozás, a láttatás, a kérdés, kérdezés vagy éppen a megértés szándékával való odafordulás a dolgokhoz.

Onder Csaba: Te most nagyot rajzoltál egyébként, mert elkezdtem elhinni, amit mondtál. Na, most komolyan. Nyilván nagyon fontos a múlt, amely csak elvétve tárul fel, ahogyan arra Bori is utalt; nagyon fontos a nézőpont kérdése, amelyet Jóska hozott szóba, amely valamiféle stabilitást ad a megismerhetőséghez. De visszakérdezek: ahogyan Szindbád, tehát a Csabai-féle Szindbád mondjuk eszik, vagy ahogyan leírja a nyárligeti esőt, vagy ahogyan szétmorzsolódik mellényén, szíve fölött egy süti, egy negédes-keserű pillanatban, ezek sem teszik hozzáférhetővé, lélektanilag, munkahelyén kívül, ezek a nagyon lírai, a szerző által tagadott, de általunk bizonyítottnak vélt idézőjeles Krúdys hangulatok?

Gerliczki András: Világos.

Onder Csaba: …és mindez mindenféle utánérzés nélkül, nagyon izgalmas módon újraírva és elhitetve, legalábbis velem. Csak most gondoltam bele, hogy akkor mi más, hogyha nem ez, ami visszapótolja azt a hiányt, amiről beszélsz?

Gerliczki András: Csak egy kérdés vissza, hogy ennek vajon mi a funkciója? A jellemzés vagy az azonosítás? Én inkább azonosításnak érzem. Tehát ezekről látom, hogy ez az ember ilyen és ilyen gesztusokkal, szokásokkal rendelkezik, erről ismerem fel. Ez jellemet is rajzol…

Onder Csaba: Mind a kettő mellett tudnék érvelni. Szerintem mind a kettő mellett érvelhetünk.

Gerliczki András: Igen, én sem mondom azt, hogy nem lehetne jellemet rekonstruálni, de nekem nem megy. Tehát nem tudok lélektani jellemet Szindbád alakjáról rekonstruálni.

Kulin Borbála: És ha azt nézzük, amikorra lerakod a könyvet, Szindbád nem változik semmit, csak kicsit jobban megismertük.

Gerliczki András: Nyárliget változik…

Kulin Borbála: Nyárliget igen. De Szindbád maga nem.

Gerliczki András: A bűn, az esendőség, a szenvedés, az elesettség: ahhoz közelebb jutottam.

Bódi Katalin: Vagy legalábbis ilyen klasszikus jelzők mentén válik ismerőssé.

7mesterlovesz-009Lapis József: Lehet még egy funkciója mindennek, s ez szintén nem az azonosítás vagy jellemzés, hanem sajátos összevetése a bagdadi és a nyárligeti miliőnek. Amikor itt halfejet eszik, akkor azonnal megtudjuk azt is, hogy ott mit evett, s kirajzolódik a két világ különbsége.

Onder Csaba: Valóban.

Lapis József: Megteremtődnek a különbségek a két hely között például akkor is, amikor a bordélyház esete kapcsán az itteni és ottani nők helyzete merül föl. A tanulság, persze, nem feltétlenül az lesz, hogy a nyárligeti (mely itt talán az európaiság jelölője is?) minden tekintetben méltóbb volna. Mindez a személyes emlékein keresztül juthat csak el hozzánk.

Szilágyi Zsófia: Szerintem többet tudunk róla, mint egy klasszikus nyomozófiguráról. A tipikus nyomozót néhány attribútuma jelzi, Sherlock Holmesnál a pipa, Poirot bajsza, rendmániája… Attribútumaik vannak, de sokkal kevesebb személyeset tudunk róluk, mint erről a Szindbádról. Éppen azt teszik a krimiszerzők, hogy levagdossák a nyomozóikról a személyes vonatkozásokat, azt magyarázzák el, hogy miért magányosak, miért nem öregszenek. Például a már emlegetett Borisz Akunyin az első krimiben megcsinálta az előtörténetet, levágott, elég drasztikus módon, minden személyes vonatkozást a nyomozóról, eltüntette a feleségét, megajándékozta az örök magánnyal (amit azért egy-egy gyönyörű nő minden részben enyhít majd időlegesen) és onnantól kezdve működtet egy stabil figurát, mert arra van szüksége. A krimisorozatot az élteti, hogy néhány jelről megismerjük a főhősét. Szerintem Szindbádról egy-két jelnél többet tudunk, lehet, hogy ez a tudásunk nem jellemkategóriákkal ragadható meg, de az emlékekből, az előtörténetből, az apja előtörténetéből sok minden feltárul. Viszont kétségtelen, hogy az olvasó nem tudja látni maga előtt a figurát. Olyan, mintha Szindbád a kamera lenne: egy Chandler-krimit filmesítettek meg így, hihetetlenül idegesítő, de nagyon izgalmas operatőri megoldással. A nyomozó maga volt a kamera, a kamera szeme a nyomozó szeme. Én ezt nagyon szeretem így, lehet, hogy azért, mert túl sok Turgenyevet olvastam orosz szakosként, és ott mindig úgy van, hogy bejön Ivan Petrovics, és akkor másfél oldalon keresztül arról olvasunk, hogy szőke volt, száznyolcvan centiméter magas, pirospozsgás, a bal szemöldöke vastagabb volt, mint a jobb, és így tovább, hosszan. Én örültem, hogy nem kell Szindbádról ilyeneket olvasnom, de ez, lehet, az én személyes… megelőzöttségemből következett…

Bódi Katalin: A krimi műfaja felvetheti persze a következő izgalmas kérdésirányt, ami a kötet kompozícióját érinti. Számomra az első novella, a (három testvér háza) volt ilyen szempontból szerkezetileg és a krimi műfaja szempontjából is nagyon lényeges. Azt hiszem, hogy a kötetben ez talán az egyetlen nagyon klasszikus kriminovella, ahol megvan a bűneset, az áldozat és a tettes, s végigkövethetjük a nyomozási folyamatot, a nyomolvasásnak a hagyományos értelemben vett folyamatát. Vannak benne fordulatok, hiszen akiről azt hisszük, hogy bűnös, arról kiderül, hogy nem bűnös, aztán kiderül, hogy mégis bűnös. Kiderül az is, hogy annál a bűnesetnél, amiből kiindultunk, annál van egy sokkal nagyobb bűneset. Ami ráadásul számomra nagyon izgalmas, és ez is Szindbádnak az egyik jelölőjévé válik, hogy Szindbád, azt hiszem, egyedül itt van igazi akcióban, betöri az ablakot, beugrik és semlegesíti a gyilkosság lehetőségét. Ez kicsit filmszerűvé, illetve klasszikusabb krimivé változtatta ezt a szöveget. Mindemellett szerkezeti szempontból is van egy olyan lényeges szerepe az első novellának, hogy igazából itt tudunk meg mindent Szindbádról mint főhősről: hogyan került vissza Nyárligetre, hol volt eddig, hogyan vált detektívvé. Nagyon erőteljesen orientálja az olvasót a nyárligeti világba történő belépésre. A későbbi szövegek sokkal homályosabbak, mint ez az első, és lehet, hogy kevesebb fordulatot is tartalmaznak. Az első szövegnél ez a szó szerinti nyomolvasás változik át azzá a metafizikus nyomolvasássá, amit Csaba említett a klasszikus krimi kapcsán, hogy az olvasó a nyomolvasás által sokkal inkább a szövegvilág értelmét keresi, semmint mondjuk a gyilkost a történetben.
Már nagyon sok olyan kérdést érintettünk, ami a szövegnek a szerkezetét érinti. Bori vetette föl először a szöveg lezárását, én pedig most az első novella említésével vetettem föl az egész szövegvilágnak az indítását. Minek nevezhető tehát a kötet, elbeszélésfüzérnek, novelláskötetnek, esetleg regénynek? Illetve egyenletesnek tartjátok-e a kötetet? Van-e íve a könyvnek?

Onder Csaba: Én azt gondolom, hogy ennek van eleje meg vége, tehát nem véletlenül a (három testvér házá)-val kezdődik, bevezeti a figurát, pozicionál nagyon sok mindent, nem véletlen az sem, ahogyan lezárul, tehát nyilván volt egy rendezőelv, ami számomra logikusan és védhetően összetartja ezeket a szövegeket. Amit kérdezel, hogy mennyire egyenletesek, illetve említetted azt is, hogy az első elbeszélés a leginkább krimiszerű, a hagyományoknak leginkább megfelelő, hogy ebben minden van, még akció is. E tekintetben nyilván egyenetlen a kötet, nagyon különféle novellákat találhatunk benne, akár terjedelmileg is, amelyeket mégis összetart Szindbád alakja, Nyárliget és Bagdad, s nem utolsó sorban az alapvetően mégis egységes elbeszélésmód. Én is nagyon szeretem Borisz Akunyin regényeit, akit a Zsófi is emlegetett, az egyik legnépszerűbb krimi író ma Oroszországban. Mindegyik regénye más-másképpen van megírva, mondjuk narratológiailag, regénypoétikailag igen sok variációt alkalmaz. Mindig valami újat hoz be tehát, amitől nem válik unalmassá és kiszámíthatóvá, arról nem is szólva, hogy újjáépíti a tizenkilencedik századi Szentpétervárt, Moszkvát, hihetetlenül sok klasszikus orosz szöveg allúziójával, amelyet az értő olvasó különösen élvezhet. Most ezt azért mondtam el, mert lehet, hogy baj lenne, ha egy kaptafára működne ez az egész Csabai kötetében. Én kíváncsian várom a folytatást. Szerintem ott fognak eldőlni például ezek a kérdések is, hogy ez az esetlegességből tudatosan megcsinált valami, vagy valamiféle koncepciónak a része. Tehát a következő kötet felől tudnám majd a magam számára is ezt a kérdést újra feltenni, lehet, hogy onnét fog majd eldőlni az, hogy mindez jó-e így vagy sem. De az biztos, hogy ez számomra nem olyan novellaciklus, mint mondjuk Bodor Ádámnak a Sinistra körzete, ami most eszembe jutott hirtelen, tehát hogy itt is azért, amikor azt mondjuk, hogy novellaciklus, itt is azért óriási különbségek lehetségesek.

Bódi Katalin: Kapcsolódna-e más is ehhez a szerkezetkérdéshez?

Antal Balázs: Kapcsolódnék, persze. Hogyne.

Lapis József: Kérdezhetek valamit tőled?

Antal Balázs: Kérdezhetsz, hogyne.

Lapis József: Volt egy kötetbemutató, ahol azt mondtad, hogy szerinted a könyv első kétszáz oldala a kortárs próza élvonalába tartozik. Szerintem épp a második száznyolcvan oldal az, amelyre inkább ráillik a meghatározás, amely igazán izgalmas. Nekem sokkal több problémám van az elejével, több a nyelvi egyenetlenség elsősorban a párbeszédekben, vagy túl hosszúra nyúlik itt-ott a történettel nem feltétlenül szervesülő történelmi kitekintés. De azt akartam kérdezni, hogy te miért az első kétszáz oldalt tartod olyan erősnek?

7mesterlovesz-003Antal Balázs: Pont erről akartam beszélni, az egyenetlenségről, mely, nekem úgy tűnik, elsősorban a szerkesztettségből fakad. Azt gondolom, hogyha a könyv bármelyik novelláját – leszámítva az utolsót – elolvasom önmagában, akkor mindet nagyon jónak tartom. Visszaolvastam azt, amit Lacinak az első kötetéről írtam A Vörös Postakocsiban: akkor azt írtam, hogy szerintem a történetek megoldatlansága, kigondolatlansága űzi őt abban az első kötetében az egyre hosszabb prózaszerkezetek felé. Na, most ebben a kötetben talán hat-hét-nyolc oldalas a legrövidebb szöveg, és van egészen hosszú, majdnem száz oldalas (a fehér város) is – és mindegyik nagyon-nagyon ki van találva. Nincs benne egyetlenegy elhibázott szál se. Minden nagyon pontosan megy. Amiért én gondolnám egyenetlennek kicsit a kötetet, hogy noha van ugye egy teljesen nyilvánvaló íve, egy történelmi szál: azzal a szöveggel kell kezdeni, ami 1920-ban játszódik, befejezni meg a ’44-’45-ben játszódóval, s közben ugyanígy megvan a maga helye mindegyiknek az időben, mégis azt éreztem, hogy a telitalálatok az első kétszáz oldalon vannak, tehát az elejére kerültek az erősebb novellák, melyek aprólékosabb szórása talán szerencsés lehetett volna – de a történeti ív miatt ezt nem lehetett. De mondom, önállóan olvasva ez nem tűnik föl, csak egyben. A másikat pedig abból eredőnek gondolom, amiről korábban már volt szó: a nyelvi ökonómia, ez a nagyon szigorú takarékosság. Ez a nyelv egy darabig nagyon remekül működtethető, egyre többet ígér, rá tud ígérni saját magára, egyre többet tud nyújtani, viszont azt gondolom, hogy korlátozott teherbírása van, egy idő után már nem tud újat adni. Kétszáz oldal után már nem „duplázza meg magát”, mint ahogy addig tette. Ha leválasztom tényleg bármelyik szöveget, önmagában remekül viszi mindegyiket végig ez a nyelv. Lehet, hogy a regényként való olvasás az egy ilyen problémát hoz. Ez gyakorlatilag az is, amit Csaba mondott, de azt hiszem, hogy te a történetekre gondoltál itt főleg. Tehát én a nyelvi megoldására is mondanám ezt talán, hogy ez is egyfajta fejlődésnek a hiánya, mint amiről beszéltünk, tehát ahogy nem változik a főszereplő nézőpontja, úgy az elbeszélő nyelve sem, vagy az, ahonnan és ahogyan az olvasó látja a főszereplőt. Amikor pedig ez az utóbbi megváltozik, az utolsó szövegben, az számomra nagyon kérdéses megoldással történik. Hogy hogyan is íródnak be a szálak a kihagyott résekbe, mennyire simulnak bele a korábbi üres helyekbe azok a történetszálak, amelyek az utolsó fejezetben előkerülnek, nagyon megváltoztatja a Szindbádról meglevő képet. Annak az alaknak, aki végig tévedhetetlen, pontos, megbízható, ott a végén megjelennek az emberi esendőségei – s az meg ott sok lett egyszerre nekem. Ott éreztem azt, hogy ha regénnyé kellene alakítani ezeket a szövegeket, akkor lehet, hogy nem önálló novellaként, de egy-egy fél fejezetenként zökkenőmentesebb lehetne talán. Most tényleg nagyon szőrszálhasogató vagyok, mert azért ilyen novellákat manapság nem olvasok máshol. Tehát nagyon-nagyon erősek a novellák önállóan. Ez csak ilyen szőrszálhasogatás a részemről, és az első kétszáz oldalról tudom tartani, hogy ez igen – csak ennek a nyelvnek van egy korlátozott teherbíró képessége, lehet, hogy ezt 380 oldalon keresztül talán már nem tudja tökéletesen tartani. Ám a legtöbb mai próza meg 200 oldalon keresztül sem tudja.

Szilágyi Zsófia: Nagyon hosszan tudnék a regénynovella-ciklus kérdésről beszélni, de nem fogok. Annyit mégis, hogy azt gondolom, ez nem eldöntendő kérdés: valamiféle sávként lehet elgondolni a novellaciklus-regény műfajt, vannak a novellaciklus pólushoz, vannak a regényhez közelebb húzható művek, és sok kevert, átmeneti műfajú mű. Azok az igazán izgalmas művek, amelyek rákérdeznek a műfajra, vagyis minket arra kényszerítenek, hogy elgondolkozzunk ezen a kérdésen. Ezt a könyvet sem az egyik, sem a másik végpontra nem tudnám tenni. Azt nem mondom, hogy Csabai új műfajt teremt, bár nagyon érdekes, hogy nem ad műfaji megjelölést a könyv, nem illeszkedik bele műfaji klisébe, és ezzel kérdést tesz föl nekünk, rákényszerít, kezdjünk valamit a szerkezettel. Az pedig kritikusi közhely, inkább közhelyes gyakorlat, hogy ha novellaciklust kapunk a kezünkbe, akkor leírjuk róla, hogy nem egyenletes. Kérdezném halkan, a Háború és békében nincs gyenge öt oldal? Egy novellaciklusban vannak funkcionálisan fontos részek, ilyenek mindig a nyitó- és a zárószövegek. Nem biztos, hogy minden kihagyhatatlan, ami a kötetbe került, de Csabai sokszorosan izgalmas játékot folytat az üres helyekkel, amelyeket már emlegettünk. Danilo Kiš mondta, hogy azért jobbak a novellaciklusok, mint a nagyregények, mert az üresjáratokat ilyenkor nem írja meg az író, inkább valódi üres helyeket hagy. Ha Csabai krimiregényt írt volna Szindbádtól, sokkal jobban behatárolta volna, merre lehet folytatni. Így viszont sok lehetőséget látok, két novella közé még regények is beférnek, onnan is lehet folytatni, ahol befejeződik a könyv, de akár még az elejére is lehet írni egy újabb könyvet. Térszerűen tudom a folytatást elképzelni, annyiféle irányba lehet ebből az egy kötetből továbblépni.

7mesterlovesz-013Bódi Katalin: Balázs említette többször, most itt a legutóbbi hozzászólásában is a nyelvi minimalizmust, említve a nyelv terhelhetőségét vagy teherbíróságát. Nagyon sokszor az a kérdés járt a fejemben, és ezt tenném fel számotokra is utolsó kérdésként, hogy mit gondoltok arról, van-e a Szindbád, a detektív című kötetnek humora? Ha van, akkor miben éreztétek? Lacinak van humora szerintem, de hogy a szövegének van-e humora, az lehet, hogy nehezebben meghatározható.

Kulin Borbála: Például amin én határozottan felnevettem, ami nagyon tetszett, az pont (a fehér város)-ban volt, egy irodalmi kikacsintás: beszélget Szindbád egy hölggyel – a neve nem fog eszembe jutni most, – aki mondja, hogy Amerikába készül szerencsét próbálni, s hogy ott kinn van segítsége, mert kint él az unokatestvére, Ábel.

Gerliczki András: Az Elvira! Nem tudom, hogy a szerzői döntés-e, vagy a kiadó, de ilyen szempontból van jelentősége, hogy ezt miért és ki tette ide a könyv végére: „– Van egy ipse! Özvegy, jóképű, tehetős… a baj az vele, hogy… hát szóval közben állandóan a nyakam harapdálja. Zavar, mert ha mondjuk, egy megyebálon meglátnák a nyomokat, mit gondolnának rólam… Szindbád, a nyárligeti detektív tudja, Elvirát soha nem fogják megyebálba vinni.”

Onder Csaba: Mert Elvira egy prostituált, azért nem vihetik megyebálba.

Antal Balázs: Én is felírtam magamnak, nem tudnám megmagyarázni, hogy miért van ez az érzésem, nyilván mindenki, aki olvassa, hallja a mondatokat belülről, valami ilyesmi. Alapvetően a mondatok hangszerelését érzem vidámnak. Ez mondjuk a rövidségéből is fakad nekem. Előjött itt a világszerűség kapcsán Marquez neve, az ő mondatai is nagyon vidámak, Csaba ugye azt mondta, hogy ettől lehet, hogy távol esnek, nyilván szándékoltan, de vidám hangszerelésűek a szövegek valahogy. Különben itt nagyon komoly dolgok is történnek.

Kulin Borbála: Szerintem a (szegény Teodóra) a legmarquezesebb ilyen értelemben.

Antal Balázs: Már a cím is.

Kulin Borbála: Igen, s az is, ahogy leírja azokat a közhiedelmeket, amik azóta, mióta szegény Teodóra meghalt, közszájon forognak: itt lép be a szövegbe egy marquezes népi hiedelmi, misztikus szál. Többször látták Teodórát megjelenni itt-ott, stb. És mindenki úgy emlegeti, úgy halt meg, hogy a Biblia volt a kezében, holott valójában nem az volt, hanem a Háború és béke – és Szindbád hiába küzd két lábbal a földön állóként ez ellen a szóbeszéd ellen. Ezt is humorosnak éreztem.

Antal Balázs: A világnak is van egy alapvető derűje, amit ábrázol, abban, ahogy ezt a kultúrhistóriát tolmácsolja. Ugye a többször emlegetett ötödik fejezetből, ami a városházán játszódik, a város működése is már döbbenetesen viccesen beszélődik el. Csak a mából tudunk erre így rálátni – bár nyilván ugyanígy fogjuk mi is a hasunkat a mai politikusokon, mégis, ilyen fajta derűre nincs még lehetőségünk a mával kapcsolatban, mert valahol mégiscsak bosszant, hogy ebben, ezeknek az embereknek a függvényében élünk. De, birtokában az időbeli távolságnak, amely biztonságban tart ettől az abszurd berendezkedéstől, mindez ebben a szép elbeszélésben már nagyon vidáman fest.

Onder Csaba: Nekem is van egy kedvenc párbeszédem, a (mikor ér véget) című…

Antal Balázs: Igen én is erre gondoltam, csak a címe nem jutott eszembe.

Onder Csaba: …ahol a fiatal Szindbád Bagdadban egy német tábornokkal beszélget, és ugye mindez németül van leírva, de ott van mindig mellette a fordítás is. Szóval nagyon mókás a nyelvi szituáció egésze is, ahogy a derék német tábornok nem tudja sehová se tenni ezt a Schiffert, vagy kit, hogy akkor ő most német-e, s ha nem, akkor miért beszél jól németül, és hogy akkor osztrák-magyar-e, na és akkor Szindbád leállítja, hogy ő nyárligeti, és akkor ezzel be is fejeződik, és bizonyos értelemben el is dől az identitás kérdése. Ráadásul Szindbád itt kapja, Bagdadban, a nevét is, erre fordítják a német hajóst. A szövegek nyelvi humora alapvetően mégsem harsány, állandóan jelenlévő, hanem időnként váratlanul csak megvillan. És nekem ez tetszik, pontosan azért, mert kiszámíthatatlan.

Antal Balázs: És például pontosan ez is feszültséget teremt a krimiformától elvártakkal szerintem.

Bódi Katalin: Igen, merthogy nagyon sokszor ez a humor iróniába hajlik, ami nyelvi irónia is lehet, de műfaji iróniaként is működik. Azt hiszem, hogy nagyon sok minden bennünk maradt, amit még el szeretett volna mondani. Köszönöm mindenkinek, hogy eljött, és hogy Laci könyvét elolvasva ilyen remek beszélgetéssé formáltátok a gondolataitokat. Átadom a szót végre a szerzőnek.

Csabai László: Először is köszönöm, nagyon sok mindent megtudtam a könyvemről. Nem is gondoltam, hogy ilyen összetett. Én csak egyszerűen jó krimiket, jó elbeszéléseket akartam írni, és az emberben van egy természetes igény, hogy, hogy is mondjam, tartalmas, színvonalas írást adjon ki a kezéből. Nem bonyolítom én túl a dolgokat.

fényképek: Béres Tamás

A Vörös Postakocsi 2010/Ősz