Sopsits Árpád Psyché rendezéséről a Gyulai Várszínházban – 2010/Ősz számunkból.

Gáspár Tibor, Petrik Andrea és Kovács Krisztián (fotó: Gyulai Várszínház)

Sopsits Árpád Psychéje méltó zárása volt a Gyulai Várszínház 47. évadának. A fürdővárosi nyári teátrum – színvonalas programsorozatának, értő szervezőgárdájának köszönhetően – határainkon túl is komoly értékkel és hírnévvel bír, így aligha szorul bemutatásra, de talán nem szükségtelen megemlíteni, hogy a Gedeon József vezette csapat például hatodik alkalommal hozott tető alá nemzetközi Shakespeare-fesztivált. Ezúttal olyat, amelyen a Shakespeare iránti nyitottságát, érdeklődését meglepő módon hat éve változatlan intenzitással felmutató nézőközönség (nagyon-nagyon többek között) láthatta a Peter Brook rendezte Warum, warum-ot Miriam Goldschmidt megkapó játékával, a Szergej Maszlobojscsikov által színpadra vitt Makrancos hölgyet a debreceni Csokonai Színház művészeinek brutális állóképességről számot adó előadásában, vagy az Andrei Serban jegyezte, csak nőket játszató Leart. Mindemellett a gyulai nyári színházi fesztivál sokszínűségét, nyitottságát, műfaji gazdagságát bizonyítja a záró sajtótájékoztatón minden szempontból sikeresnek mondott szezon megannyi darabja, filmvetítése, táncelőadása és konferenciája, az ugyancsak a debreceniek nevéhez fűződő Erkel-operától, a Hunyadi Lászlótól a Patricia Barberrel és Diego Cortésszel megvadított blues- és jazzfesztiválon át a fél kultúrceleb-világot felvonultató Robin Hood musicalig. Hetvenhat produkció hat hét alatt – ennek az összkulturális dömpingnek az i-jére tette föl a pontot a Psyché.

Weöres Sándor Egy hajdani költőnő írásai alcímmel 1972-ben megjelent műve egyfelől pazar stílbravúr, szórakoztató nyelvzsonglőrködés, másfelől a női alakmás (?) alkalmazásával, verselési, formai és műfaji mutatványaival, irodalom- és művelődéstörténeti vonatkozásaival (Kazinczytól Beethovenig) valóságos hermeneutikai kincsesbányácska az ilyenfajta bányácskák kiaknázásában érdekeltek számára. Sopsits Árpád gyulai rendezésének egyik izgalmas jellemzője, hogy a Psyché-sztorit „hagyományos” történetként, lineárisan megalkotott eseménysorozatként mutatja fel. Weöres Sándor többszörösen fiktív antológiája számos szövegcsoportból áll. Tartalmazza az 1795-ben „született” Psyché föllelt verseit, kronologikusan, a Hegyaljai évektől az Asszony-évekig – 1808-tól halálának évéig, 1831-ig, voltaképpen 1830. március 3-áig, hiszen ekkor írta utolsó, gyanúsan létfilozófiai versét, Ég, víz, föld címmel. Ezt a több mint 150 oldalas vers- és prózagyűjteményt egy Ungvárnémeti Tóth László emlékezetére még 1820-ban írott memoár követi, s mintegy zárja a Psyché-életművet. Érdekes, hogy ez a lezárás kizökkenti Psyché szövegeinek addigi lineáris rendjét, tükrözve a könyv szerkezeti megalkotottságát, lévén, az Emlékezés után „Ungvár-Németi Tóth László” eredeti írásai következnek, a Psyché alkotta költeményeknél lényegesen összetettebb, komolyabb olvasói munkát igénylő versek, valamint Nárcisz című tragédiája, és két jegyzete. Ezt az ugyancsak fiktív alak, Achátz Márton emlékezése követi a költőnőről (Egy kortárs Psychéről. 1871.), hogy aztán a könyv Weöres Sándor éppen száz évvel későbbi utószavával záruljon, amely a Psyché talán legszórakoztatóbb részét is tartalmazza: Toldy Ferenc kritikai észrevételeit a „Kedves és tisztelve szeretett Báróné” szövegeiről. Ez a sokszínű struktúra afféle szöveglabirintust eredményez, amelyben ugyanakkor kedvére kószálhat és sose téved el az olvasó, hiszen bárhonnan nézi, bármit olvas, ismerős világban találhatja magát – a könyv végére jutván pedig tisztességesen összeáll a rendkívül szabados életet élő, de másképpen értve is nyitott, könyörületes, csupaszív romungro lány története. Sopsits Árpád úgy nyúl a szerkezethez, hogy az említett fejezeteket megbontja és kiemel belőlük szálakat, amelyeket a kronológiának megfelelően csomóz egybe. Így kerül egymás mellé „logikusan” Psyché megannyi versén, emlékezésrészletén és Ungvárnémeti Tóth László bizonyos töredékein kívül Toldy egy-egy karcosabb kritikarészlete, így bontakozik ki egymás mellett, de egymástól nem elválaszthatón a hitelesen felmutatott lelki tusákkal terhelt, a költőnőt egész életében Ungvárnémetihez kapcsoló szerelem (szeretet), valamint a Maximilian Freiherr von Zedlitz sziléziai nagybirtokossal kötött házasság története – voltaképpen Psyché élete. Mindez izgalmas, a Bódy Gábor rendezte filmből átemelt dialógusokkal együtt még gazdagabb szövegvilágot hoz létre. Sopsits Árpád rendezői ötlete pedig azáltal, hogy lineáris rendbe szervezi Weöres Sándor Psychéjének egyes rétegeit, voltaképp hasonlóan modern vagy épp modern utáni szerkezeti bravúrt hajt végre, mint amilyen az 1972-es művet is oly izgalmassá teszi.

A gyulai Psyché kimozdult a nyári szabadtéri színház alapvető közegének tekinthető vár környékéről – Sopsits Árpád darabjának helyszíne a hamisítatlan XIX. századi miliőt sugárzó Ladics-ház és udvara, az egykori nagy tekintélyű, polgári származású Ladics família portája. A lenyűgöző atmoszférájú környezet minden szempontból autentikus, korhű játékteret jelent az öt színésznek: ide, példának okáért, alig szükséges „egyéb” díszlet, hisz az udvar rekvizitumai, a középütt emelkedő óriás fa, a kiskerti sétányok és a nagykaputól a hátsó traktusig vezető téglabejáró, a targonca, az üvegezett tornác vagy a filagória, sőt, ami a nézőteret illeti, az udvarvégi szín előtti padozat kivétel nélkül használható – s rendesen játékba vonják is őket. A darab egyik fő eleme, helyszíne, egyben motívuma az említett gesztenyefa. Innen ugrik le a narrátor, innen ereszkedik le, majd idővel ide lesz „fölfeszítve” Psyché, és erről csüng alá a hinta, amely kilengéseivel, ide-oda hullámzásával nem csupán az idő múlását, végül a bekövetkező halált érzékelteti, a kezelhetetlenné vált lovak átgázolását a hősnőn, ezzel párhuzamosan nem is csak Psyché mozgását, ide-oda csapódását szimbolizálhatja, de egyes részjelenetek, zsánerképek eszközéül is szolgál. Olyan játéktér a Ladics-házé, amely a maga szűkösségével egyszerre biztosít kamaratermi körülményeket, kevés néző, kevés színész, már-már bizalmas légkör; és olyan, amely az udvari berendezés, a gazdag növényvilág hatására egyszerre tágasnak és a kreatív térkezelés nyomán folyamatosan tágíthatónak is bizonyul. Nem csupán Sopsits Árpád rendezése lelt rá a helyszínre – a várszínházas csapat évek óta kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket: játszottak itt korábban a gyulai költőről, Simonyi Imréről és művéről szóló kamaradarabot, láthatott a közönség XX. század eleji kabaréjeleneteket, de Márai-szövegek és egy erős Hamvas Béla-maraton is belefért már az elképzelésekbe. Korábban sem volt másként, most is így történik: a Psyché rendezője maximálisan kihasználja a rendelkezésre álló teret, művészei állandó dialógusban állnak a Ladics-ház tárgyi világával.

A Ladics-házba érkezőket a darabban például a megcsúfolt szerető, a Terek István szerepét is játszó Csányi Dávid csöndes gitárjátéka fogadja. Kovács Krisztián a színlap szerint Nárcisz alakítójaként hitelesen mutatja föl Ungvárnémeti Tóth László alakváltásait, a pálfordulást a hitben, az utat a református teológiától a katolikus elvekig, valamint az orvostudományi érdeklődést, mindenekelőtt azonban a költői szerep lemoshatatlanságát, a küzdelmet az elismerésért, vagy épp a meg nem értettséggel, ami Psychéhez fűződő viszonyát illeti: ideál és valóság feszültségét. A fiatal színész keményen, de egy pillanatra sem izzadságszagún birkózik ezzel az összetett karakterrel – Psyché a nagybeteg „Lackónál” tett látogatása az előadás egyik igazán megrázó jelenete: a mozdulatok koreográfiája itt a korábbi pajzánságokét idézi, de a más környezetbe helyezett intimitás, a kolerától szenvedő szerető átölelése hátulról már teljességgel nélkülözi a korábban megkerülhetetlen, mégis mindannyiszor visszafogottan kezelt erotikát. Petrik Andrea nagyon éli a szerepét: Psychéje erős arcélű, bonyolult személyiség, épp, mint akit a Weöres-műben megismerhettünk. Fölmutatott karaktereit ruházata is értelmezi, a mindenkori életkornak, családi állapotnak megfelelően: hol áttetsző leánykaruhában játszik, amelyhez pepitaharisnya dukál, hol kihívó vörösbe öltözve keringőzik ide vagy épp oda. Meztelensége, kiemelkedése a kádból nem meglepetés, és a szerep jellegéből fakadóan nem is „polgárpukkasztó” – természetesnek tetszik. Halála mindenesetre némiképp váratlan vágás, mintha nem föltétlenül következne a fölmutatott előzményekből. Oldalán a láthatóan nagyon szenvedő Gáspár Tibor Zedlitz báróként rezignált úr, vállaltan, céltudatosan szerelmes, s minden fájdalma dacára megengedő, türelmes. Nagynak tűnő, de kellemetlen jellem, nem igazán szerethető. Ha nevet is, érezhetően rosszkedvű, sokat mutatkozik földre szegezett szemmel – felesége halálában játszott szerepét egyértelművé tehetné a darab (talán teszi is), mégis marad a kétely, hibázott-e, vétkes-e. Trill Zsolt a narrátor szerepében erős hangú történetvezető: ízes beszéde jól illeszkedik a mű világához – nem csupán mesél, játszik is, Wesselényi Mikaként például minden szempontból igazi bika, s fizikai alkalmasságát is próbára teszi a rendezés. Ez a bizonyos méltó zárás. Pontos, erős művel lett gazdagabb a színház.