Szécsi Noémi írása a Vidor Fesztivál 77 tirpák rémmese c. felolvasóestjén hangzott el.

XCXI. fejezet

Majális: Mától kezdve Biokert

Látszólag azután sem változott semmi. A Vakond számára ugyanúgy teltek a hosszabbodó nappalok, ugyanúgy bontogatta a nyár lombjait a tavasz, mintha az élet attól sem állna meg, ha idea ölt undok valóság-testet.

Kicsit képlékeny, kicsit por alakú volt ez a valóság, de kétségkívül ante portas fenyegetett. Mígnem egy reggel a Vakond az állathősök szobaberendezéséhez tartozó szakítós naptárán azt olvasta, hogy „MÁJUS 1.”

Fiatalon maga is ott kocogott hunyorogva egy Marx-kép alatt, kicsit megdöntötte, hogy ne süssön a szemébe a nap. Vitte ő is a transzparenst, hogy „Friss zöldséget a proletariátusnak”, aztán miután elvonult a vérvörös retkekkel kidíszített tribün előtt, elhajította a táblát és rohant a prímőrágyásba zabálni. Ezen a napon kivételt tett, ő is a szájához emelte a harsogó zöldet. De ma az ő határozott fellépésén múlt kétszáz derék állat gondtalan szórakozása. Őt bízták meg, hogy vezényelje le a Majálist, amelyen rovar, bogár, madár, rágcsáló együtt ünnepelte, hogy ez a humuszban gazdag parcella mától kezdve minősített Biokert.

A Vakond idegesen figyelte a gyülekező tömeget. Selymes bundáján csíkokban folyt az izzadtság, a mancsa meg-megcsúszott a mikrofonon, a papírjai cafatokra szakadtak a gyűrögetéstől.

– Nem fog ártani egy tea – kínálgatta egy fiatal, fényes szőrű mezei pocoklány. De Vakond csak hidegen intett, hogy vigye innen. Bosszantotta, hogy a meghirdetett kezdésre nem mindenki foglalta el a helyét, de úgy döntött, belekezd mégis.

A Hörcsög a tribün díszhelyén ült mint az esemény fő szponzora. Amikor a Vakond útban a mikrofonhoz elhaladt előtte, a Hörcsög feltápászkodott, és mivel rengő hasa nekinyomódott a díszasztalnak, szuszogva súgta a Vakond fülébe.

– Beszédet akarok mondani.

A Vakondnak mintha százas szöget ütöttek volna az amúgy is legfeljebb egy centi sugarú koponyájába. Érezte a reccsenést. A Hörcsögről egész egyszerűen azt gondolta, hogy ha a hülyeség meggyulladna, ez a testes, koros rágcsáló lángokban állna. De hangosan csak ennyit mondott:

– Hát persze.

Odalépett a mikrofonhoz, és némi kocogtatás után belemondta:

– Figyelem, figyelem. Csendet kérek. A Hörcsög. Hallgassátok szeretettel.

A Hörcsög az asztal alatt bújt ki, mert nem fért át a transzparens és az asztal között nyíló szűk folyosón. Négykézláb tartott a mikrofon felé, közben a bundáját tisztogatta a ráhullott cseresznyevirág-szirmoktól. Egy Japánt megjárt dekoratőr-egér készítette a díszletet.

– Beszédet akarok mondani – mondta most olyan tétován de hangosan, amilyen határozottan, de halkan az előbb. Az állatokban szinte megfagyott a szó. Egy pisszenést sem lehetett hallani. A Hörcsög gyakorlatilag élet-halál uraként viselkedett a kertben, semmitől sem félt, bár azt beszélték róla, hogy permetezési szezonban egy szegényebb sorsú állatot előkóstolónak tart.

– Kedves bundás barátaim! Nektek nincs melegetek? – szólította meg a Hörcsög a hallgatóságát végtelen közvetlenül. – Üdvözöllek benneteket a Biokert Kisemlőseinek Majálisán. Érezzétek jól magatokat. Egyetek, igyatok. Én állom! – harsogta a Hörcsög és kicsit megdöngette a mellkasát. A Vakond fanyalgó pillantást váltott egy másik szervezővel, egy fiatal cickánnyal, akinek szintén derogált, hogy egy világtól elzárt, istentől elhagyott haszonkertben művelje a népet. Mindketten lenéztek a közönségre. Ami azt illeti, az állatok tényleg kaptak az alkalmon: mindegyik egy-egy zsenge répát, zöldborsóhüvelyt szorongatott, a Hörcsög harmatos lapulevelekre kiterített grandiózus traktáját alaposan megbontották. Csak néhány kistestű ragadozó állt üres, karba tett kézzel a hátsó sorokban. Ha csak egy lépést is tettek, az egércsaládok közelebb húzódtak a rendezvényt biztosító szekuritisokhoz.

– Persze én is hallottam – folytatta a Hörcsög – , hogy az elégedett zöldségropogtatásba olyan hangok vegyülnek, hogy az én nagyvonalúságomnak egyszerű kisemlősök vére és verejtéke az ára. Természetesen ha ez így lenne, engem viselne meg a legjobban. Nem aludnék nyugodtan. Nyomná az oldalam a búzazsák, ha tudnám, valahol egy nyúlveremben nyolc kicsi tapsi sír éhesen. Én is népes alomba születtem, ráadásul egy kiégett tsz-ugar közepén. Apám napi négy kilométert gyalogolt a majorsági magtárig. Szegények voltunk, de szerettük egymást. Anyámat csak akkor ettük meg, amikor az aszályos nyár után különösen kemény tél köszöntött be.

A hallgatóságban többen bólogattak, akik szintén arra kényszerültek, hogy valamelyik rokonukat megegyék. Kivétel nélkül idősebb, meglett állatoknak látszottak. A Vakond viszont mindig gyanakodva szemlélte a Hörcsög populáris kilengéseit. Italosan egyszer a szemébe is mondta: „Nem lehet, hogy demagógnak tetszik lenni?” A Hörcsög azt böfögte: „De.” A Vakond szeme megtelt arra a gondolatra, hogy neki se hatalom, se vagyon nem jutott, csak egy zegzugos földalatti járat, és egy kép a bársonybundás faterról, aki mindezt fúrta.

Zoológiai igényű ábrázolás volt ez egy lexikonillusztrátor tustollából. „Csak feketét használok” – mondta az – „meg egy kis rózsaszínt az orra végett.” A Vakondnak ezzel kellett szembenéznie nap mint nap. A mancsába temette az arcát.

– De túléltem az aszályos nyarakat, a zord teleket, nem szúrtak villára, nem fojtottak vízbe, nem mérgeztek meg – folytatta a Hörcsög a tribünről. – Szembeszálltam a nehézségekkel, és a saját erőmből lettem az, aki vagyok. De nem csak rólam van itt szó. A ti életetek is egy merő küzdelem, barátaim. De munkánk és türelmünk gyümölcse beérett. – A Hörcsög körülnézett, hogy az állatok zajos helyesléssel jutalmazhassák szellemes kerti metaforáját.

– A mai nappal elénk tárul a jövő határtalan lehetőségeinek perspektívája. A látvány olyan vérforraló, mint életünk egyetlen igazi szeretőjének a szőrös kis lába. – Arra a Patkánynőre gondolt, akit egykor úgy szeretett. Annyira imádta, hogy az sem zavarta, hogy három centivel hosszabb nála. Már három éve, hogy megbolygatta az életét az az eszelős viszony. A sok buta nyúl a közönségben akkor még a világon sem volt. Látszik rajtuk, hogy legfeljebb tavaly tavasziak, nem tudják még, mi a szerelem. A Hörcsög általánosabbra vette a beszédet:

– Miután hat nősténnyel tizenkét alomból háromszáznegyvenkilenc ivadékot nemzettem – az állatok elismerően feltapsoltak – némileg csillapult bennem a nemi ösztön dühöngése. Csak a gyűjtögetés éltet. Ti még fiatalok vagytok, táplálkoztok- párzotok, párzotok-táplálkoztak, amíg utolsót dobban a kicsi szívetek. De vajon tisztában vagytok-e vele, hogy mit hoz a jövő? Ez itt mától Biokert, itt mások a játékszabályok. Vége a gyilkos permetlének, büdöskét ültetnek a levéltetvek ellen. Nincs többé csigacsalétek és egérméreg. Barátságosabb a csapda, és nem is gondolnánk, hogy egy sün hány házatlan csigát képes egy éjszaka alatt megenni. Ez a rendszer a gyengéd szigorra és a toleranciára épül. Gondoljatok csak bele: a Vakond furkálódásaival tetemes károkat okoz, mégis védett állat.

Mindenki a Vakondra nézett. Ő meg elfordította a fejét. Az apja is védett állat volt, az anyja is védett állat volt, mi lehetne ő más, mint védett állat? Az ezzel járó előnyöket megszokta, de irritálta, ha az orra alá dörgölték, hogy félig-meddig ő is kártevő… Most intett két markos pocoknak, hogy hozhatják a hangfalakat. Pedig a Hörcsög még nem fejezte be.

– Nézzetek rám! Én vagyok az egyik legnagyobb mezőgazdasági kártevő, és lám, itt állok a tribünön. Ki bánthat engem, ki kaphat el? Ez egyszerű dolog. Ez szép dolog. Együtt él mind, ki árt és használ, nincs közöttük különbség.

És ti, gyepen átiramodó mókusok, úton poroszkáló sünök, répaföldön inaló nyulak, lyukból figyelő pockok, szántóföldön kocogó egerek ti is mind kis fogaskerekei vagytok ennek a gyönyörűséges szisztémának, amely értetek, általatok mozog!

– Ámen – kiabálta be egy hitgyülis sün. Többen tapsoltak és éljeneztek. A Hörcsög a szívére tette a kezét, és meghajtotta magát.

– Hát akkor sok szerencsét nektek, állatok, talán még van pár jó évetek az új rendszerben, én lehet, hogy már idén télen megdöglök – mondta a Hörcsög, aztán a tömeg hangos ovációja közepette visszadöcögött a helyére. A Vakond előlépett a takarásból és széthajtogatta a papírjait.

– Hát akkor jó szórakozást mindenkinek – susogta élettelenül, és a színpadon már erősítőt szereltek a zenészek.

A Vörös Postakocsi 2010/Ősz