Kritika Lengyel György könyvéről, lapunk 2010/Ősz számából.

Lengyel György: Színházi emberek, Budapest, Corvina, 2008, 298 oldal

Mi vagyunk azok a kevesek, akik csak segíteni akarunk a világ ezer baján (…) Ne akarjatok kosarat tenni a mi szájunkra, láncot a kezünkre, lábainkra. Adjátok meg minekünk a harsonás szabadságot, mert a Jóért trombitálunk.” (7.) – szólalt fel Somlay Artur az 1929-es esztendőben, a Színészújság hasábjain. A megjegyzés a XX. század rendszereinek szólt, leláncolt, fényhozó Prométheuszok, Thália papjainak gúzsba kötése ellen. Ezt a korszakot próbálja meg tolmácsolni nekünk Lengyel György Színházi emberek című kötetében.

Nehéz eldönteni, hova is sorolhatnánk a művet. Lengyel életének személyes eseményeit felelevenítő történetek talán inkább a memoárirodalom javára billentenék a mérleget, ám csupán ebbe a kategóriába is bűn lenne szigorúan betagolni a kötetet, mivel egyes elemei inkább a szakkönyvek stílusát idézhetnék emlékezetünkbe. Lengyel maga is vérbeli színházi ember, így méltán mondhatjuk, hogy avatott szemmel próbálja kalauzolni az olvasót a színfalak mögött. A debreceni Csokonai Színházban kezdte pályafutását, majd később több ízben és rangban tevékenykedett a cívis játékszín porondján, rendezőként, főrendezőként, továbbá művészi vezetőként és igazgatóként is. Szakmai pályafutását gazdagítja vendégrendezéseinek hosszú lajstroma, többek között a Nemzeti Színház deszkáin, a Katona József Színházban, a Pesti és a Vígszínházban, emellett pedig egyes miskolci és a veszprémi teátrum előadásait is jegyzi. 1966 és 1988 között a Madách Színház rendezői posztját töltötte be, ezt követően 1993-ig a Pécsi Nemzeti Színház, majd 2001-ig a Csokonai Színház igazgatójaként és művészi vezetőjeként dolgozott. Tapasztalatainak átadása végett 1966 óta napjainkig oktat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és tart előadásokat külföldi és hazai katedrákon.

Lengyel egy helyen kijelenti, Nádasdy Kálmánt érintve, „Az idő múlásával és a tanúk fájdalmas fogyatkozásával a mai színjátszás gyakorlói egyre kevesebbet tudnak róla.” (57.) –tehát jogosan sugalmazhatja az idézet, hogy talán a kötet nem csupán egy száraz szakkönyv szerepét szándékozik betölteni, hanem adózni akar a műben említett színházi emberek emlékének, már-már elveszőben lévő emlékképek, anekdoták felidézésével, szakmai múltjuk méltó megőrzésével, az embert bemutatva, nem csupán egy nevet hátrahagyva a történelemnek.

Ha boncolgatni próbáljuk a kötet szerkezeti felépítését, két nagyobb tartalmi egységre oszthatjuk. Az első fejezetei és a záró fejezet a korszak, Lengyel által jelentősnek vélt, három színházi emberét mutatják be részletesebben: a „leláncolt Prométheuszt”, Somlay Arturt, a Nemzeti Színháznak (a kritika által kíméletlenül bírált) egykori igazgatóját, Németh Antalt, továbbá Nádasdy Kálmánt, akinek a személyével Lengyel az operák világába kívánja kalauzolni az olvasót. Majd pedig a határon túlra tekintve felsorakoztatja az időszak mértékadó színházi reformereinek, Jacques Copeau, Michael Sain-Denis, John Gielgud és Peter Brook munkásságát. Így, úgymond a kötet első harmadában sorakozó tanulmányokban jelentős színházi emberek bemutatására törekszik.

A második egységben Lengyel konkrét színpadi rendezésekre, előadásokra koncentrál, egyrészt saját, másrészt kortárs rendezők munkáit elemezve. Személyes emléknek adózva említi meg az ötödik fejezetben a XX. században hányatatott sorsú Madách darabját, Az ember tragédiájának rendezéseit. Elmeséli, hogy az 1954/55-ös tanévben a Madách Imre Gimnázium tanulójaként, diáktársaival szándékukban állt színpadra alkalmazni az akkor már hat esztendeje mellőzött darabot. Felsőbb utasításokra, az engedélyezés érdekében, meg kellett látogatniuk a kor jelentősebb „Tragédia”-rendezőit. Lengyel a személyes találkozások emlékét is megosztja velünk, Both Bélával, Hont Ferenccel, Major Tamással, a Nemzeti Színház akkori főtitkárával, Magyar Bálinttal és többek között Oláh Gusztávval. A rendszer a kor színházi életének sajnos túlontúl gyakran előforduló sémáját alkalmazva a diákelőadást még a szigorú utasítások betartása mellett is csapán hét alkalommal engedte színpadra lépni, majd betiltotta. Lengyel továbbá későbbi három Tragédia-rendezés kontúrjait, értelmezési, színreviteli lehetőségeit is felvázolja az olvasó számára.

Ezt követően Félni kell a farkastól címszó alatt kerül terítékre Lengyelnek két, a Nemzetiben történt rendezési kísérlete. 1963-ban Meruk Vilmos igazgató ajánlotta fel a lehetőséget, Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabjának színpadra vitelére. Lengyel a kezdeti bizonytalanságok és a két színészóriástól, Olty Magdától és Major Tamástól való félelme ellenére elvállata a megbízást. Bár már csak négy hét volt hátra a bemutatóig és a próbák is ígéretesnek mutatkoztak, a darabot felsőbb utasításra betiltották.  Lengyel második rendezői „kalandjára” a Nemzetiben 1964-ben került sor, Both Béla Majakovszkij Gőzfürdő című szatírájának munkálatait bízta a Csokonai Színház akkori rendezőjére. Lengyel a korban vitatott megítélésű rendezőkolosszus, Majakovszkij színpadra vitelét kívánta alapul venni, ám elképzeléseit a színház vezetése nem támogatta, így visszautasította a felkérést.

A továbbiakban Molnár Ferenc színpadi műveivel való kapcsolatát, emlékeit idézi Lengyel elénk. 1962 telén az Olympia című vígjátékkal bízták meg, Kiss Manyi, Darvas Lili, Márkus László, Garas Dezső és Lőte Attila játékával. Majd tolmácsolja nekünk A hattyúhoz kötődő színházi élményeit, többek között Lehotay Árpád és Ruttkai Éva szereplésével. Felvázolja a Molnár-darabok 1900-as évekbeli párt fogadtatását, előadási lehetőségeit. Lengyel szerint „Molnár Ferenc műveinek előadástörténete egyike a magyar színháztörténet legjellemzőbb és elhallgatott politikai fejezeteinek.” (192.) A hattyút követően színpadra kerül a Játék a kastélyban a Madách Kamarában 1982-ben, melyben Márkus László utolsó nagy alakításának lehettek tanúi a nézők.  Majd Az ördög és a Liliom előadásaink rövid summája következik.

A Gogol és akik az ő köpenyegéből kibújtak: Bulgakov és Mejerhold, avagy holt lelkek-e a holt lelkek megnevezést viselő fejezetben Lengyel az orosz színházi nagyságok korszaki megítéléséről számol be. Középpontba az orosz avantgárd rendezője, Mejerhold, és Gogol Holt lelkek-regénye színpadi adaptációinak lehetősége kerül.

Az „Itt nem voltak színpadi események, színpadi forradalmak, nyitások?” – Rendezői utak és stílusok a magyar színjátszásban 1923–56 – alcímet viselő záró fejezet több, a korban méltatásra érdemelt színész, rendező munkásságának rövid, tömör elemzését kívánja adni. Többek között Lengyel beszámol Hevesi Sándor rendezői érdemeiről, egy ízben pedig a hazai Shakespeare-kultusz megteremtőjének nevezi (229.). Bemutatja példának okáért Bárdos Artúr, Horváth Árpád, Németh Antal, Ditrói Mór, Jób Dániel, Major Tamás, Gábor Miklós, Both Béla, Háy Gyula, Hont Ferenc, Bajor Gizi, Rátkai Márton, Jászai Mari munkásságát.

A fejezeteket záró kommentárok és jegyzetek listája rendkívül hasznosnak tűnhet a színi szakmába épphogy belekóstoló olvasók számára, mivel jószerint szelektív színházi „ki kicsoda” jegyzék szerepét is remekül betölthetné.

A „mire nézvést?” című fejezet első ízben Nádasdy Kálmán születésének századik évfordulójának adózva látott napvilágot a Színház folyóirat 2004 novemberi számban.   A Négy Tragédia rendezés története kitérőkkel megnevezést viselő fejezet pedig teljes terjedelmében, néhány képpel kiegészülve szintén a Színház folyóiratban, a 2003 decemberi és 2004 januári számában jelent meg. A zárófejezet, az „Itt nem voltak színpadi események, színpadi forradalmak, nyitások?” a 2005-ös augusztusi és szeptemberi példányban látott nyomdafestéket.

– Foglalj helyet, kérlek! Kényelmesen ülsz? Akkor akár el is kezdhetjük… Elmesélem neked, milyen is volt a honi színházi légkör a XX. század második felében. – akár így is szólíthatná meg Lengyel György olvasóit Színházi emberek című kötetében. Lengyel személyes hangvételben, egyes szám első személyben, anekdotázva, időben, térben, színpadok közt kalandozva eleveníti fel nekünk az általa személyesen is ismert honi színész- és rendezőóriásokat.

A személyesség hangvételét fokozza, hogy több ízben veszi kölcsön a bemutatott rendező, színész gondolatait, (meg)idézve őt. Gyakoriak a saját emlékek mellett az ismerősök beszámolói a bemutatott színészről, rendezőről. Többféle véleményt ismertet az elemezni kívánt portréalakról, így téve hitelesebbé a festeni kívánt képet. Tovább színesíti a kötet tartalmát a színészekről, rendezőkről készült portrék, a színi előadások, próbákat megörökítő jelenetfotók, így próbálva megragadni a színházi élmény illanó pillanatát.

Feltehetjük a kérdést, hogy vajon áldás vagy átok-e a meghatározóan erős személyes hangvétel? Ezáltal úgymond első kézből kaphatjuk az információkat: egyrészt hitelesen ábrázolhatja a rendszer csorbításai nélkül az akkor fennálló színházi világ megszorításait. Azonban a személyes hangvétel megkérdőjelezi az objektivitás hatalmát is, mivel nem lehetünk biztosak benne, hogy milyen mértékben gondolhatjuk fontosnak a Lengyel által felvázolt eseményeket, mivel azok a személyes tükrön keresztül felnagyításra kerülhettek. Hiszen ő maga számol be voltaképp, milyen szoros baráti kapcsolatot ápolt a portréfestés számos alanyával, vagy például személyesen tolmácsolja Somlay Artur felé irányuló őszinte megbecsülését. Így méltán kérdezhetnénk, hogy mennyiben állhat egyensúlyban a mérleg, ha egyfelől a kétségtelenül szakavatott színházi ember mutatja be szakmailag a színfalak világát, ám egyes részekben egy emlékeit felidéző szubjektív narrátor mesél? A könyv személyességének előnyére írható azonban, hogy az olvasó előtt feltárul a színpadi függöny. Maga is ott létezhet a színészekkel a színpadon, a próbák feszélyezett légkörében, megismerheti a színészt, mint embert, és nem csak mint irodalmi alakot. Betekinthet például Olty Magda és Major Tamás színházi próbáira, meglesheti Kis Manyi és Darvas Lili játékszíni vetélkedéseit, olyan szinten beavatást nyer a színházi légkör pezsdítő varázsába, amit csupán mint néző, a színpad deszkái előtt ülve, nem tapasztalhatna meg.

A Vörös Postakocsi 2010/Ősz