A nyíregyházi Megyeházán január 15-én, a Magyar Kultúra Napjának hivatalos megyei ünnepségen Kölcsey és az ifjúság címen elhangzott beszéd szerkesztett változata.

A nyíregyházi Megyeházán január 15-én, a Magyar Kultúra Napjának hivatalos megyei ünnepségen “Kölcsey és az ifjúság” címen elhangzott beszéd szerkesztett változata.

A kultúra munkásai időről időre szükségét érzik, hogy munkájukat, munkájuk tárgyát és azon keresztül saját magukat vizsgálva föltegyék a kérdést: mi a kultúra és mi a kultúraközvetítő a világ számára – azon része számára, amely nem munkása, de fogyasztója, működtetője, fenntartója a kultúrának. Hogy látja a világ azt, amit a kultúrmunkás láttat a kultúrából – nemritkán kultúraalakító, kultúraközvetítő eleit. Amikor a mai Kölcsey képet vizsgálom , hasonlóan cselekszem magam is – hasonló kérdésekre próbálok válaszolni. Milyen képe van a ma emberének nemzeti imádságunk költőjéről, a földesuraság kényszere okán röghöz kötött gondolkodóról, a szabadelvűségében jóformán magára maradt politikusról és művéről? És különösképpen milyen képe van a ma fiataljainak Kölcseyről – azoknak a fiataloknak, akik megöröklik az olyan kulturális intézményeket, mint amilyen a Magyar Kultúra Napja, akik megöröklik Kölcsey művét, s annak gondozását? Melyek a meghatározói e képnek: tettek, gondolatok, írások – vagy értelmezésnek álcázott tanítások, magyarázatok, virtuális képek? A válasz keresésekor azzal is számolni kell, hogy milyen volt akkor, mennyire és mitől volt vonzó a mű s a személy, s kiknek – hogy jobban ráláthassunk: mennyire az ma, lehet-e még az egyáltalán, azzá tehető-e? Azzá tehető-e a fiatal, felnövekvő generációk számára ­– figyelembe véve azt is, hogy a kultúraközvetítő keze ráadásul kötve van: a Kölcseyről s kortársairól sugallt képpel szemben a társadalomnak elvárásai vannak – olyannyira, hogy maga a társadalom sugallja a közismert képet Kölcseyről – sokszor fittyet hányva a kutatók és tudósok felhívásaira, ha az nem passzol az általa teremtett és elvárt képhez.

A felvetés maga azonnal igazolni látszik a klisét, hogy nehezen összebékíthető dolgokat próbálgatunk: hogyan is férnének mégiscsak együtt a nemzeti ébredés hőskorának bölcsei, a modern Magyarország alapító atyái, kiknek műve kész, nagyobb részt feldolgozott, megnyugtatóan tanítanivaló és tanított, velük szemben meg sorra olyan nemzedékek, melyek nem kérnek a tanításból, nem kérnek a bölcsességből, nem kérnek a kész értelmezésből, a világot nem ideák, hanem egzisztenciális reáliák alapján szemlélik, s evégett feladnak akár nyelvet és hazát is, amelyért azok nem egy esetben az életüket adták. Nyugalom, megfontoltság, bölcsesség, tapasztaltság szemben a majdhogynem éretlenséggel.

És hogy is lehetne ez összebékíthető: hiszen könnyen belátható, hogy lezárt értelmezés áll a nyitott személyiség előtt – nem szembe néznek egymással, hanem az egyik, a mai fiatal nézi az előtte járók által beállított nagyítólencsén át a másikat, ahonnan az nem láthat vissza rá. És e lencse bár sokat felfed, sok mindent megmutat a ma fiataljának abból, ami a túlfelén van, de igazában csak azt, amit a lencsét beállító idősebb generáció jónak lát megmutatni belőle. Magyarán legalább ugyannyit elmond a közvetítőről, mint arról, amit az közvetíteni próbál.

A kultúratudományoknak ez persze kiküszöbölhetetlen részük. Azt azonban igenis ki kell küszöbölni – még akkor is, ha a társadalom, a politika, a világ azt mondja, jól van így –, hogy a szemlélőnek olyan érzése legyen: ennyit lehet és kell látnia, tisztelnie és becsülnie, mi már elvégeztük a munkát, lezártuk. Neki csak elfogadnia kell.

Mégpedig azért kell kiküszöbölni, mert a generációváltás elsősorban szemléletváltást jelent: egy új generáció mindig máshonnan jön, mint az előző, akárki akárhogy nevelte is​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​​. Ha ugyanazt nézi is, mást lát, ha ugyanazt is látja, másképpen mondja el. Ha ugyanazt kérdezi, mást válaszol rá, ha ugyanaz a válasz, akkor más a kérdés. Hősei mások, vagy ha ugyanazok, egészen másért. Nem gondolkodhat ugyanúgy világról, kultúráról, magyarságról, mint akik előtte járnak. Igénye nem a közvetített kép megismerése, melyről tudható, hogy a mindenkori társadalom és eseteként a hatalom által manipulált, hanem a saját tapasztalat megszerzése, nem a levont tanulságok tanulmányozása, hanem maga a nyitott tanulmányozás, amelyből ő szeretne levonni a saját maga számára tanulságot.

És nem éppen ezt tette-e a maga korában Kölcsey s megannyi kortársa? Nem éppen az volt-e a vágyuk, hogy a maguk számára saját szavaikkal fogalmazzák újra a világot? És benne az emberiséget, s aztán Magyarországot, s benne önmagukat?

Pedig ha Kölcseyre, vagy egyáltalán, a nemzeti ébredés, a romantika és a reformkor nagyjaira gondolunk, egy olyan érinthetetlen szoborcsoportot látunk magunk előtt, melyhez, úgy véljük, napról napra kevesebb közünk van, már a feltétlen mély tisztelet megadásán túl. Egyénenként idegenkedünk a képtől, melyet közösségként, társadalomként magunk hoztunk létre és tartunk fenn, ha másként nem, hát hallgatólagosan. És a távolság egyre nő: már szent hevületük, tisztaságuk is érthetetlen és elérhetetlen számunkra, jelszavaik egészen mást jelentettek, mint amit ma értünk alattuk, ha nagy ritkán kimondjuk is őket. A legkiválóbbjaik által követett eszmény, a nemzeti liberalizmus, ma, kettéválva, kinek-kinek ízlése szerint mindkét oldal felől szitokszó, egymás lenézésének és megvetésének kifejezése, és mindenképp összebékíthetetlen ellentétek. Mondataik csak annyiban érdekesek, hogy pillanatnyi, holnapra felejtendő politikai játszmákban lehet-e visszaélni velük. Ha még csak azt sem lehet, marad a szaktudósoknak.

A ma irodalma minden korábbi korénál konkrétabban nyúl az irodalmi hagyományhoz. Irodalmi művek megidéznek más irodalmi műveket, sorokat, mondatokat, versszakokat, bekezdéseket vesznek át egy-az-egyben korábbi munkákból, tisztelgésüket ilyen módon is jelezve – jelezve, elismerve a kapcsolatot, a hatást, azt, hogy az az irodalmi mű, az az időben réges rég lezárult korszak nem halott, nagyon is él, mondatai, gondolatai érvényesek a mában, továbbgondolhatók, újrafogalmazhatók, elismételhetők, és egyáltalán: újra meg újra aktualizálhatók minden jelen korban. De ebből a folyamatból Kölcsey nagyobb részt kimarad. Hogy csak pár példát mondjak, míg a Szózat szerzőjének, Vörösmartynak művei, címei ma is forognak, körbejárnak, megtelnek újabb meg újabb tartalommal és értelemmel, Petőfi, Arany egyszerre tisztelgések és tisztelegve szemtelenkedő parodisztikus játékok céltáblái, Csokonai formai játékai mai költők tolláról vissza-visszaköszönnek, addig Kölcsey érinthetetlennek tűnik.

De vajon jót tesz-e, jó szolgálat-e az, ha egy életművet érinthetetlenné teszünk? Biztosan jó úton járunk, ha így gondoljuk megvédhetőnek?

Egy életmű addig él, amíg kérdéseket lehet feltenni neki, amíg a szemlélőnek szabadságában áll a nézőpont megválasztása és nincs meghatározva számára előre, hogy mit kell vagy mit szabad látnia. A kérdésektől s az értelmezés, a hozzáérés szabadságától csak akkor kell félnünk, ha az életművet, a hagyományt kikezdhetőnek tartjuk. A jó művek sajátja, hogy lepereg róluk az elhibázott próbálkozás, támadójukat nevetségessé téve megvédik magukat. Hogyan is szorulhatnának óriások parányok védelmére parányok ellen? Rövid távon talán megsínylik a támadást – sokszor nem tesz jót műveknek adott pillanatokra való alkalmazásuk, idézésük – hosszú távon azonban mindez még csak említésre sem igen méltó.

Mindenképp közel kell engedni az új meg új értelmezőket a szabad értelmezéshez, nem szabad félni attól, hogy fiatalabb generációk félreértenek, félremagyaráznak, eltorzítanak jelenségeket, jelentéseket a műben – bár természetesen ez fog történni – hiszen minden megértés félreértés, minden generációnak és minden embernek megvan a maga félreértése, minden értelmezés szükségszerűen torzít, nem biztos, hogy az újabb generációké, a fiataloké jobban, mint az előttük járóké. Márcsak azért sem, mert Kölcsey fölöttébb közel állt az ifjúsághoz – felfogásban, de még korban is, hiszen ő maga sem számíthatott soha idős embernek. Nem öregedhetett meg. Mai szemmel nézve fiatalember volt egész életében, legfeljebb középkorú – s eszméi a maga korában a legmodernebbek.

Hivatalos nagykorúságának kezdetén, amikor Csekére került, egy művelt és tehetséges fiatalember álmaival, perlekedő rokonok, értetlen parasztok és borvirágos arcú szatmári uraságok társaságával szembesült. Elszakadt barátaitól, mesterétől. Eltemetkezett fiatalon, nem is egészen önként. Sorsa föl-fölvetette rendre kultúra, irodalom és politika országos színtereire, de csak hogy aztán még fájdalmasabban húzhassa vissza onnan. Cseke abban az időben még messzebb esett a kulturális élet fő színtereitől, mint manapság, pedig most sincs közel. Az éltető postától Beregszászon, mely íróbarátaival kötötte össze, volt, hogy az ár egy évre is elzárta. Ha meg nem zárta el, hát maga zárta be magát: megírta, hogy volt olyan év, amikor udvaráról sem tette ki a lábát. Még csak az írás sem ment a csekei első hat-hét évben, melyről pedig úgy hiszi a világ, hogy a magány s a kies tájék éltető feltétele. 1823 szinte az újrakezdés éve a számára. Ő is így tekintett rá.

Még nem töltötte be a krisztusi kort, nincsen 33 éves, amikor megírja a Hymnust. Ugyanúgy fiatalember nagy szellemi teljesítményének megalkotásakor, mint csaknem földije, Bessenyei a maga korában, vagy, kinek már temetését látta, Csokonai, s aztán később a többiek. Megannyi vérmes fiatalember, egy sem amolyan hazabölcse-karakterű alkat. Forró fejűek, lázongóak, ábrándképeket űzők, gyakran meggondolatlanok, megannyi fiatalkori emberi esendőségtől üldözöttek.

S Kölcsey a későbbiekben, pontosan, mert megélte a maga teljes intezitásában a fiatalság teremtőerejét, s így értette, tudta, hogy az mennyit ér, szenvedélyesen fordult a fiatalok felé – s azok viszonozták rokonszenvét. Megyei feliratai, országgyűlési naplójának lapjai tudósítanak róla, mennyit aggódott, tépelődött, tett, mennyit szeretett és mennyi baráti szeretetet kapott a fiatalabb eszme- és pályatársaktól. Az országgyűlési ifjaknak példaképük lett. Kossuth tudósításai gyászkeretben adták hírül, mikor megyei követi megbízásának vége szakadt. Miért? Miért éppen az otthonülő, a fényes fogadásokat és vacsorákat, a társasági alkalmakat többnyire kerülő, zárkózott, még a kortársai szemében is ijesztően művelt vidéki birtokos uraság lett a központban ilyen népszerű?

Talán mert más volt, mint az apák generációja. Merte máshogy szemlélni ember, ország és világ dolgait, mint ahogy azt a korabeli társadalmi közmegegyezés diktálta, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy nem csak Béccsel állt szemben ő, de még Nagykárollyal is – mert másképpen gondolkodni és szavai fölött nem fogadott el korlátozást. Odahaza lázongó, emberkerülő remetének láthatták, már csak azért is, mert senki sem lehet próféta saját hazájában, szavait nem értették, még Debrecenre is csak panaszkodott, hogy az egész városban nem akad liberális eszmetársa. Az ifjabbakkal érzett egyet, s azok ővele. Értették azt is, hogy súlyos felelősséget vállalt magára, testvére megárvult családja s a birtok gondja nyomta vállát, igyekezett megfelelni e kötelességnek, de ezzel összeegyeztetve mert és tudott másképpen beszélni, mint a kortársai zöme. Odahaza éppen annyija volt, amennyinek az elvesztése tragédia lett volna számára: nem nincstelen, akinek minden mindegy, s nem is dúsgazdag, akit úgysem érhetnek el. És mégsem hunyászkodott meg. Az ifjak látták ezt és nagyra becsülték.

„[É]n inkább óhajtom, hogy a megyéken s országgyűléseinken előítéletlen, szabadelmű, merész lelkű s nem ingó férfiak támadjanak […] E hitben szoktam az ifjúság lelkesebbjeit magam körébe vonni…”– írta barátjának, Szemere Pálnak. E pár sorban benne foglaltatik hite, meggyőződése és bizalmának alapja. Ennek jegyében fogalmazza meg unokaöccse számára intelmeit a Parainesisben, mellyel etikai tanítást adott az egész magyar ifjúság kezébe, s mely fiatal barátainak köszönhetően nagy visszhangot kapott még Kölcsey életében. Halála után, mikor Vörösmarty köre gyűjtésbe kezdett egy Kölcsey-szobor felállításának céljára, a csekei úr fiatal hívei ki akarták adatni az intelmeket, s a bevétellel támogatni a kezdeményezést. De ez már csak terv maradt, szép terv.

Ahogyan Kölcsey a másképpen látás, a másképp gondolkodás erejével vonzotta maga köré az ifjakat, új meg új olvasók csakis úgy támadhatnak körülötte, ha nem kapnak zárt, befejezett, kikezdhetetlen koordinátákat a hozzá való közeledés kiindulási pontjához és végcéljához. Nem lehet megmondani senkinek, honnan induljon és hová kell megérkeznie egy művel való találkozásakor. Idézzük megint csak Kölcseyt: „Szeretem, ha minden fej a maga saját világa után indúl inkább, mint a másé után vakon.”

Kultúránk egészére is jellemző ez: a Magyar Kultúra soha sincs készen és sosem érhet véget, amíg a földön lesz olyan, ki legalább ezredrészben magyarnak tartja magát, de talán még azután sem. Tartománya felmérhetetlen, beláthatatlan. Sokfélesége erő, még csak az is számbavehetetlen, egy-egy év alatt, mondjuk két Magyar Kultúra Napja közt mennyivel gazdagodott – mindannak dacára, amit gyakran hajlamosak vagyunk ellene való támadásnak felfogni. Irodalom, képzőművészet, komolyzene s a magas kultúra akármely más területének eredményei nem folynak a csapból manapság – s ahogyan régen sem folyt, példa erre éppen Kölcsey vagy akár Bessenyei élete is, azokban a korokban és időkben, mikor az ember szabadon választhat, nem is lesz ez sose másképp. Mégis, ahogy a múltról való gondolkodásunkat a kultúra határozza meg, ez a domináns a saját magunkról alkotott képünkben, s a talmi, amely az adott pillanatokban győzedelmeskedett, elfelejtődött, porrá vált, vagy még annál is kevesebbé – ugyanígy lesz ez mindig a jövőben is, mert erős önvédelmi mechanizmusa van a kultúrának. Egyetlen igazán nagy ellenfelét, az érdektelenséget is legyőzi. Ugyanakkor az sem mérhető fel, senki sem tudja megmondani előre, mikor mi minősül majd át, s kerül a múlandó hívságok közül a maradandó értékek közé. Hadd emlékeztessem Önöket arra, a színház, a színészkedés micsoda rosszallást váltott ki kezdetekben – ma a magaskultúra elválaszthatatlan része; hány meg hány megvetett, kiközösített művész nevét tudjuk felsorolni, akiket élősködőnek, semmirekellőnek vagy egyenesen ellenségnek nyilvánítottak ebben a hazában, melynek ma halhatatlanjai – s szinte senkiét azok közül, akik megvetették és lenézték őket.

Amikor a Magyar Kultúra Napját ünnepeljük, nem kőbe vésett képét, emlékművét ünnepeljük, hanem az élő entitást. S ahogyan a kultúra él és lezárhatatlan, ugyanúgy kell tekintenünk minden értékére, minden elemére, így természetesen az elsők között Kölcsey művére is. E mű él, nyitott. E műhöz mindenki hozzáérhet – mindenki hozzáteheti saját magát a Hymnushoz annak olvasásakor, hallgatásakor – anélkül, hogy szentségtörést követhetne el vele. Hiszen ahogy Kölcsey írta a Parainesisben: „Sok szépet írának a bölcsek […]; de […] csak úgy hatnak reánk, ha érzés és gondolkodás által sajátunkká tevők, ha saját magunkban kiforrva lényünkhöz kapcsolódtak, mint esti szélhez a virágillat, melyben megfürdött.”

E művet, ahogyan a Magyar Kultúrát, együtt alakítjuk, együtt éljük.

E mű, ahogyan a Magyar Kultúra egésze, mi magunk vagyunk. Öregek és fiatalok ­– és minden felnövő fiatal ennek részesévé válik, ha hagyjuk, hogy a maga módján tegye.


A Megyeházán elhangzott beszéd jelen publikálásának előkészítésében fontos segítséget kaptam Onder Csabától, melyért ezúton mondok köszönetet.
AB