Simone de Beauvoir Nelson Aglrennek írt levelei gyűjtemé-nyéről, az Amerikai szerelemről.

Simone de Beauvoir, Amerikai szerelem. Levelek Nelson Algrennek, 1947–1964. szerk. és előszó: Sylvie Le Bon Beauvoir, ford. Szécsi Noémi, Budapest, Jaffa Kiadó, 2009

A Nouvel Observateur egyik 2008-as címlapján meztelen nő szerepel, ami viszonylag ritka választás az egyik legnevesebb francia közéleti hetilaptól. A fürdőszobai tükör előtt álló alak nem más, mint Simone de Beauvoir, aki az 1949-ben megjelent Második nem című értekezésében az európai civilizáció férfiközpontúságát kritizálva többek között a nő biológiai és társadalmi meghatározottságának izgalmas részletekbe menő sajátosságait elemzi, illetve a férfitól való alapvető különbözőségre figyelmeztet. François Mauriac, az örök ellenség nem véletlenül írja a Temps Modernes szerkesztőségének címzett levelében gúnyosan, hogy „végre mindent tudunk főnöknőjük vaginájáról.” Beauvoir születésének századik évfordulóját mindenesetre hatásos ezzel a gyönyörű mezítelenséggel ünnepelni. Bizonyos, hogy a fotósnak háttal álló alak varázslatosan jeleníti meg a nőiséget: a magas sarkú szandálban álló érett asszony jobb csípőjét enyhén kitolva támaszkodik meg, látni engedve balra hajtott feje vonalán követve nyakát, sima hátát, vékony derekát, kerek fenekét, miközben karjait felemelve kontyát tűzi, amelynek csak a teteje látható némileg a tükörben, az arca tükörképét a karja takarja. A fotó (félig?) spontán, egy profi fényképész, Art Shay készíti titokban az ő fürdőszobáját (véletlenül?) nyitva hagyott ajtóval használó Beauvoirról. A férfit az a Nelson Algren bízza meg a feladattal, akinek nincs rendes fürdőszobája chicagói lakásában, ahol éveken keresztül látja vendégül hosszabb-rövidebb időszakokban szerelmét, francia szeretőjét. A fotós arca, ha jól megnézzük a képet, a tükör felső részén látszik középtájon, ez a férfitekintet irányítja pillantásunkat a női test paradox módon exhibicionista rejtőzködésére.

Simone de Beauvoir 1947-ben ismerkedik meg Chicagóban Nelson Algren amerikai prózaíróval, s egészen 1964-ig tartják egymással a kapcsolatot, amelyben meghatározó szerepe van levelezésüknek, hiszen viszonylag hamar döntenek arról, hogy mindkettejük oly mértékben kötődik saját kulturális közegéhez, Franciaországhoz és az Egyesült Államokhoz, hogy országuk elhagyása a szerelemért az önfeladással lenne egyenlő. 1951-ig évente találkoznak hosszabb időszakokra, amikor is intenzíven próbálják megélni szerelmüket. A földrajzi távolságot a köztes periódusokban levelezésükkel próbálják leküzdeni, de Beauvoir már 1948-ban szomorúan kijelenti ennek alapvető következményeit: „Megnyugodtam, de néha rám tört a lesújtó felismerés, hogy kapcsolatunk halálra van ítélve, mégpedig hamarosan.” (254.) Ez az idézet a kötet szerkesztésére nézvést sem mellékes, hiszen nem a levelezésből származik, hanem Beauvoir egyik önéletrajzi írásából, A körülmények hatalmából. A kiadás célja elsősorban a francia írónő Algrenhez írt leveleinek közlése, azonban jól látható a történet regényesítésének szándéka, az olvasó segítése különféle szövegekkel, amelyek egyértelműen a fikciós szövegformákhoz, mindenek előtt a levélregényhez közelítik a kötetet. A levelezést kötetté szerkesztő Sylvie Le Bon Beauvoir (Simone de Beauvoir fogadott lánya) az előszóban ismerteti a közreadás folyamatát, amelyben lényegében a levélregény poétikai keretéhez nyúl az érthetőség kimunkálási folyamatában. A szerkesztői munka ismertetésében felismerhető a levélregény fiktív előszavainak eljárása, miszerint a közreadó célja, hogy a kiadott szövegek történetként olvashatóvá formálódjanak, vagyis ismerteti röviden Beauvoir és Algren szerelmét, sőt, tőle tudjuk meg a befejezést is, hiszen az 1964-ben lezáruló levelezésből nyilvánvalóan nem derül ki, mi történt még a levélírók haláláig. Az előszó bizonyos pontjain ráadásul rendkívül erős a szöveg szépirodalmi megalkotottsága, ami szintén preformálja a levelek tragikus szerelmi történetként való olvasását: „Amikor semmi sem magától értetődő, amikor a világ megnyugtató ismerőssége is odavész, akkor semmi más nem marad, mint a puszta jelenlét. Két ember, egy férfi és egy nő, akik nem ismerik, mégis szeretik egymást. Megisszák a bájitalt, aztán egymásra néznek és megkérdezik: ki áll előttem? Magával ragadó, felkavaró, nyugtalanító élmény. […] Viszonyuk során végig hallható a Comet-repülőgépek zúgása, amelyek akkoriban az óceán felett repültek, izgalmas, veszélyes kalandot sugallva azokban a távolba vesző időkben. A halálos szerencsétlenségtől való félelem, a kínzó szerelmi bánat – lehetetlen az egyiket a másiktól elválasztani.” (6.) A levelezés közreadása természetesen kronologikus sorrendben zajlik, a kötetet az évszámokkal jelölt fejezetek tagolják. Algren leveleit csak Beauvoir reflexióiból ismerjük meg, de a „történet” bizonyos pontjain ismét beavatkozik a szerkesztő, ahol szükségét érzi, hogy ismertesse a férfi reakcióit, hogy ezzel is világosabbá tegye, sőt, dramatizálja a szomorú befejezést: „19-én Algren ezekre a levelekre csupán egy keserű és gúnyos hangvételű, rövid, pár soros levéllel válaszolt. Valami megváltozott.” (380.) „Simone de Beauvoir júliustól szeptember végéig tartózkodott Algrennál. Valóságos katasztrófa volt. […] Bár nagyon is tudatában volt annak, hogy Algren leveleinek hangja a legutóbbi hónapokban megváltozott, hogy rövidebbek és rendszertelenebbek lettek, a férfi köszöntése is megrendülést okozott számára: Algren durván közölte, hogy már nem szereti Beauvoirt. Simone de Beauvoir egy elviselhetetlen nyarat töltött [1950-ben] a Michigan-tó partján, abban a házban, amelyet Algren Millertől bérelt. Beauvoir alig tudott úszni; az egyik nap majdnem megfulladt. […] Amikor Beauvoir elhagyta Chicagót, úgy gondolta, soha többé nem látja viszont Algrent.” (390.) A szerkesztői összefoglalók mellett a fent idézett Körülmények hatalma című önéletírás az a forrás, amely segít a levelezés elbeszéléssé alakításában.

Eleve halálra ítéltként kezelt szerelmük kezdetén, amely tehát elválaszthatatlanul összefonódik levelezésükkel, Beauvoir harminckilenc éves (Algren eggyel fiatalabb), érett nőként éli meg élete szerelmét, több alkalommal is számot vetve addigi kapcsolataival, a férfiakhoz való viszonyával, saját nemiségének, szépségének, testének milyenségével. Ebben az időszakban kezdi el írni egyik legismertebb értekezését, A második nemet, amelynek hatása megkerülhetetlen a feminizmus 20. századi történetében. A levelezés párhuzamosan fut a kötet megírásával, így az írónő szükségképpen reflektál leveleiben is készülő munkájára, az anyaggyűjtésre, a különböző női sorsokkal való megismerkedésének eseményeire, a nő biológiai-társadalmi szerepeinek összetettségére, számot vetve akár saját sorsának alakulásával is. Éppen ezért a szerelmes levél sajátos műfaját képes megteremteni, hiszen amellett, hogy nem meglepő módon a távol lévő kedveshez eljutó médium az együtt megélt érzelmeket tematizálja az elválasztottság gyötrelmeinek kontextusában, jelenvalóvá téve, megtestesítve akár a jelen nem lehető levélírót, Beauvoir képes az írásban egy rendkívül plasztikus portrét adni magáról a szerelmes nő képén felül. Mivel Algrennel nagyon ritkán találkozik, arra törekszik, hogy a férfi számára valamiféleképpen jelenvalóvá tegye hétköznapjait, időnként megmosolyogtató, időnként érdekfeszítő részletességgel. A köznapi eseményekről jellemzően naplószerű részletességgel beszámoló hang élvezetes lendületességgel szól a második világháború utáni francia politikai-irodalmi-művészeti közéletről, az európai és a gyarmati közhangulatról, kéznyújtásnyi közelségbe hozva többek között Jean-Paul Sartre, Boris Vian, Arthur Koestler, Albert Camus, Jean Cocteau vagy Colette figuráját, hétköznapi emberi arcukat megmutatva.

A tér és az idő, mint valami abszurd fizikapéldában, nyilván Beauvoir és Algren szerelme ellen dolgozik, s a kezdeti sűrű levélváltás lelassul, az elválasztottság ráadásul félreértéseket is okoz, s mindannak ellenére, hogy belátják, életük szerelmét élték meg a másikkal, az ötvenes évektől megritkul levelezésük. A nyelvi különbség is megnehezíti kezdetben kapcsolattartásukat, ráadásul Algren nem hajlandó franciául tanulni, így Simone de Beauvoir lassan csiszolódó angolsága teszi lehetővé a kommunikációt, nem kis leleményességre késztetve a levelek fordítóját, Szécsi Noémit, akinek érzékeltetnie kellett a nem az anyanyelvén megszólaló írónő sajátos küzdelmét az angollal. A levelek sora a regényként olvasás lehetősége mellett észrevétlenül levelezési kézikönyvvé is alakul, érzékletes mintát nyújtva az intimitás szöveggé alakíthatóságának, a szerelem elbeszélésének. Egyik érzékletes példája lehet ennek a megszólítások megfigyelése, amely a totális szerelem megélésétől (Imádott férjem! Legdrágább! Szerelmem!) elvezet a se veled-se nélküled kapcsolatig (Szívem felforgatója, távoli szerelmem! Legdrágább dög! Kedves majomember!).

A kötet a Jaffa kiadónál jelent meg, amely számos olyan kötet gondozója volt az utóbbi években, amely a nő testi és lelki sajátosságaival (pl. terhesség, szexualitás, párkapcsolatok), különleges, olykor tabunak számító problémáival foglalkozott (pl. csecsemőhalál, vetélés, rendellenes magzatfejlődés), nagyrészt komoly szakmai beágyazottsággal. A kötet borítója a hátoldalon a femina.hu (Ízig-vérig nőknek!) női internetes portál diszkrét reklámját is hordozza, ami számomra, belepillantva a honlap tartalmába (horoszkóp, sztárhírek, fogyókúra, ezotéria, gyereknevelés, ismerkedés), azt a kérdést veti fel, hogy miként is formálódik a nőről való kortárs gondolkodás. Ha a femina.hu horizontjából olvasom Beauvoir leveleit, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy hát így járt, megérdemli szőrös lábú feministaként, hogy szerelme boldogtalan véget ért, ha viszont Beauvoir miatt olvasom ezt a vaskos kötetet, akkor sokkal többet nyerek, többek között azt a felismerést, hogy a feminizmus nem férfiellenes, s hogy a feminista nő szerelme mindennél bonyolultabb feladvány.

A Vörös Postakocsi 2010/Ősz