A XXII. Magyar Színházak Kisvárdai Találkozójáról.

Idén, immáron XXII. alkalommal rendezték meg a magyar színházak kisvárdai fesztiválját június 18. és 26. között. A kilenc napig tartó eseményen a szomszédos országokból (Szerbia, Szlovákia, Románia, Ukrajna) huszonnégy magyar társulat vett részt. A több száz színész, színházi szakember és néző mellett egy szakmai, illetve egy közönségzsűri értékelte a produkciókat. A színházi seregszemle három helyszínen zajlott, a teatrológia valamennyi szakemberével, a zsűri ítészeivel és természetesen a közönség részvételével. A fesztivál verseny- és off-programjait Szűcs Katalin Ágnes (művészeti tanácsadó, kritikus) gondos válogatás után állította össze.

Egy magyar dráma klasszikus adaptációjával indult a színes programsorozat. Az ember tragédiáját Kokan Mladenovic rendezésével az Újvidéki Magyar Színház adta elő. A szerb teátrum előadása Madách művét kvázi televíziós show-műsorként mutatta be, melyben a Lucifert alakító Elor Emina volt a műsorvezető; a (fő) játékos Ádám; de a show-jelleget mutatta a közönség- és a taps-kártyák levegőbe emelése is. Ezzel a megoldással azt mutathatja a rendező, hogy a 21. században miként lehet értelmezi Ádám evolúcióját, s személyén keresztül nyomon követni az egész emberiség fejlődését. A modern világban egyre inkább nincs jelentősége (sajnos) Istennek, a darabban is csak Lucifer és Ádám dialógusában „jelenik meg” (Ádám:Ki vagy? – Lucifer: vagyok, aki vagyok.). Sokkal inkább a pénz keríti hatalmába az embereket és az információs forradalom következményei: a színpadon laptopokkal és számítógép-egerekkel „játszanak” a szereplők így beszélgetnek egymással; az emberi kapcsolatok folyamatos elhidegülését, leépülését mutatja, amit a gonosz megtestesítőjének, Lucifer figurájának centerbe állításával fokoz  a szerb direktor.

A dög című előadás igazán izgalmasnak ígérkezett, ugyanis a közönség a  kulisszák mögül, a díszletelemekből kilépve foglalhatta el a  helyét. A kivetítővásznon át  nyomon is lehetett követni a marosvásárhelyi társulat produkciójára siető publikumot. A napjainkat is jellemző jelenség: egy jól működő, tíz évet kibíró házasság megromlása, melynek hátterében valaki, a dög áll. Az előadás tulajdonképpen egy gyorsított szappanopera leforgása két és fél óra alatt. Veszekedések és meghitt beszélgetések, szakítások és kibékülések, illetve az a bizonyos harmadik személyként szemtelenkedő dög. Amint a lottószelvényen is, tippelni lehet, hogy megmenthető-e a házasság.  A szünetben feltett kérdés eredménye a produkció végén derült ki: 29 piros és 34 fehér golyó arányában a házasság nyert aznap. Nos, az  előadás egyáltalán nem volt dög-unalmas.

Vérbeli színészi profizmus, hihetetlen összhang, szinte láthatóvá vált szavak „vizes elemmel” kiegészülve. Ez jellemezte tömören és röviden  a sepsiszentgyörgyiek és a Budapesti Égtájak Iroda közös előadását, a Mizantrópot. A kooprodukció forgatókönyvében az időjárás is nyomot hagyott, az aznapi óriási égszakadás-földindulás következtében keletkezett áramkimaradás miatt 2 óra 20 perc elteltével álltak ismét (megkésve, de törve nem) színpadra a színészek.  Az „özönvíz” után szivárvány következett, amit a fesztiválon elnyert díjak sokasága is mutat: legjobb női- és férfi főszereplőnek járó elismerés mellett a Nemzeti Erőforrás Minisztérium díját is magának tudhatja a  Molière-darab. Az aktorok intenzív arcmimikája, koreografált tánclépései folyamatos figyelmet követeltek. A színpadra való ki-bejárások, a kellékekkel (szék) való játszás akár mozgásszínházi produkcióként is megállta volna helyét; a darab hosszas szünet utáni folytatásához és egyúttal a közönség szórakoztatáshoz szükség volt nagyobb volumenü színészi játékra; az energiák egyesítésére.  A 17. századi Franciaországot idéző színpadi miliőben foglal helyet az igazság és az ész bajnokaként a Pálffy Tibor alakította Alceste mizantropikus voltát az emberek elől (a rousseau-i természetbe) való menekülése mutatja. Személyében a természeti és a társadalmi ember ötvöződik, szociálisan sérült ember a mizantróp, hiszen embergyűlöletéhez szüksége van emberekre. Az egyes szereplők között passióként és passzióként működő szerelem diskurzusa mellett, a  színházi előadás XIV. Lajos Franciaországának hiteles korrajza is. A fényűzés és a pompa világát, látványát a színpad közepén elhelyezett hatalmas tükör sokszorozza, mutatja, erősíti. A vattacukrot majszoló dámák és hivatalnokok tevékenysége pedig a jólétre, a dolce vitára utalhat, a cukorfalatkák nézőtérbe való dobálásával a XXI. századot is megédesítik.

A seregszemlén két, Matei Visniec román szerző által írt kortárs dráma is versenyszerepelt. Az egyik akár egy rendhagyó történelemóra is lehet: a Lovak az ablakban az Aradi Kamaraszínház és a Pécsi Harmadik Színház együttműködésével.  A háromszereplős előadás fejezeteit három békediktátum szervezi, a háború groteszk módon, a tragikum és a humor ötvözésével, az emberi kapcsolatok tükrében történő ábrázolásával.  A harctérről a családi otthonban hazatért tébolyult Férfi (apa, férj, fiú) militáns viselkedése az őt váró Nővel (anya, feleség, leány) alapvetően határozza meg az előadás hangulatát.  A halálhíreket hozó kül(d)önc  önkéntelenül is megmosolyogtat. A fia haláláról érdeklődő édesanya kérdésére (hogyan halt meg a fiam?) adott válasza is ezt mutatja: (Egyenruhában.). Az antonimákból építkező produkció már a darab elején, a háború metonímiájaként a  „verbálisan” megjelenő  fekete foltokkal pirosló piros ló képében, a vitalitás-mortalitás képzetére utalnak a szimbolikus elemek (víz–fekete víz, háború–béke, piros–fekete, csupasz láb–koszos bakancs). A háború abszurditását mutató, s egyúttal elgondolkodtató mondat: „A háború, az nem öl, embereket szül.” Valóban így volna?  Litterális értelemben a Harc nem más, mint a katonákat is szülő Nő. Metaforikus szálon az ellenségeskedésnek, a  konfliktusnak nem pusztító, hanem éltető ereje van, s azt is bizonyítja, hogy az emberiség negatív irányba változik.  Az előadás végén az (életet adni képes) Nőt koporsóként befedő koszos bakancsok záróképe a mondat abszurditását verifikálja, hiszen meghalt egy ember, egy Nő, aki már nem tud új életet adni.

A fesztiválon szereplő másik Vișniec-darab a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Társulat előadásában És a csellóval mi legyen?, mely tulajdonképpen egy  alkalmi filharmónia szokatlan környezetben. A több, mint egy órás hangverseny-produkció egy váróteremben zajlik, Hadnagy László művész úr ugyanazt a dallamot ismétlő, monoton muzsikálását a  nézők mellett  három színésznek kell elviselnie. A Zakariás Zalán rendezte darab a  becketti effektus továbbhagyományozása, a színészek várakoznak egy váróteremben, s várakozásukat kulturális kikapcsolódás kíséri. Az (egyszemélyes) „koncert” csellósa, mintha az élet egyhangúságát muzsikálná. A többi szereplő (egy fátyolos hölgy, egy botos öregember és egy újságos férfi) viselkedése pedig a zenéhez és általában a művészethez való viszonyt tükrözheti. Az idő múlására egy digitális óra figyelmezteti a várakozókat, az esernyők pedig esős időjárásra utalnak, ami időközben viharrá fokozódik. A kinti idő vihara forradalmi hangulatot gerjeszt a benti, zárt térben. A szünet nélkül játszó csellós elleni, vagyis a (zene) művészet elleni támadás eredménye egy tárgyemlék, a cselló lesz, a művész meg nem értése, és a művészet hanyatlása a világban.

A Szabadkai Népszínház Safe House című előadása a sport diskurzusában performálja  a fiatalokat érintő problémákat (drog-alkohol-dohány-szexualitás-munkanélküliség-bűnözés). Egy angol focidrukker-csapat bőrébe bújó szerb színészek huligán magatartásán, életmódján keresztül szemlélteti a munkakerülő, garázda, a cél- és jövőkép-nélküli (perspektívátlan) ifjakat a  darab  direktora Mezei Zoltán. A kedvenc labdarúgócsapatnak olykor őrült viselkedésben is megmutatkozó drukkolás nemcsak Angliában vagy Szerbiában, hanem az egész világon jelen lévő nemzet- független jelenség. A „biztonság házban” a labdarúgás nézésének egyfajta rítusa van: a behűtött sör intenzív fogyasztása, a falon függő bekeretezett meccs-jegy mellett nem kell csodálkozni a tizenegy halból álló nappalit díszítő akváriumon sem. ( Az már csak hab a tortán, hogy az alkoholista Mamitól sem áll távol a sport, igaz, ő teniszt néz.) A „csináljunk valamit” imperatívuszára adott ötletelések a fiatalok mentalitásáról árulkodnak, a rosszat akaró, értelmetlen, léha, bűnözésre hajlamos életszemléletről tanúskodnak: Nézzünk pornót! Pisáljunk bele a polgármester medencéjébe! Szökőkútba tegyünk sampont! Gyújtsunk fel kocsit!  Igazán mulatságos, hogy az autó-felgyújtó huligánok  a We didn’t start the fire zenére végzik tevékenységüket. A tettről készült videofelvétellel rendelkező rejtélyes zsaroló, Thomas Campbell választásra kényszeríti a srácokat: raktárgyújtás vagy börtön. A nem kispályás srácok a raktárt választották, alkalmi edzőjük örömére. A darab akciója, „a srácok meccse” egy gumiabroncs kiszúrása, amit – Thomas Campbell nevű rejtélyes zsarolónak köszönhetően – tehát egy raktárfelgyújtás is követ, mert ugye senki sem akar börtönbe menni, a bemelegítés után ez a mérkőzés is meg lesz a nem kispályás skacoknak. A züllött, léha élet csak újabb akadályokat gerjeszt ezt a drukkerek is belátják, így lesz az előadás happy ending mondata: Válaszd a sportot, ne a drogot!

A színházfesztivál programján Csehov klasszikusa duplán, két társulat előadásában is szerepelt. A Három nővért a Komáromi Jókai Színház és a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának feldolgozásában is megtekinthette a publikum.  A komáromiak „színházi próbaként” performálták a Prozorov-leányok drámáját, a felvonások előtt  forgatókönyvből olvasták fel az eljátszandó jeleneteket az asztal köré csoportosult színészek. Míg a szatmárnémeti teátrum előadása mintha az eltűnt idő nyomába eredt volna,  amire egy mutató nélküli óra erőteljes kattogása és szinte a „sírból visszatért”, halottfehérre maszkírozott aktorok is figyelmeztettek.

A Moszkváról ábrándozó három nővér reménytelenséget sugárzó feketében vannak, a szatmárnémetiek nővér-triójában a Mása  által viselt gyászöltözetet Olga szürke és Irina fehér ruhája „színesíti meg”. Noha mindkét darab abszolút papagája a ciklámenes-zöld övvel díszített jelmezben tündöklő Natalja, szürke táskája  jól hangsúlyozza vagy mutatja a színpadi miliő polgári életformára utaló kopott-foszladozott bútoraival és berendezési tárgyaival az élet sivárságát. Az egymás mellett elbeszélő színészi replikák filozofálgatásokról szólnak. A hatalmas térben beszélik el a magán(y)problémáikat. Mása folyton azt mondogatja, hogy az embernek hinni és keresni kell a hitét. Irina szerint dolgozni kell, hogy ne legyünk szomorúak. Andrej a vegetatív élet-körforgásról prédikál: alig kezdünk el élni, máris szürkék leszünk,  mindnyájan esznek-alszanak-meghalnak, ez a légkör megmérgezi a gyermekeket is. Egy katonai városban fegyelmezett rendben zajlanak az események, mindennek megvan az üteme, ez a fajta megkötöttség szabhat gátat az álmok, vágyak realizálásában. A három nővér tekintete jobbra, kelet felé, Moszkva irányában néz ugyan, de a hit, az isteni szikra hiányzik az utazásukhoz, így tovább folytatják régi életüket.

A művészeti fesztivál nagy lehetőség a fiatal színészek bemutatkozására, debütálására; a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház három színészifja Jevgenyij Griskovec (kortárs orosz szerző) Tél című alkotásából/drámájából készült előadásban bizonyíthatta tehetségét. A Béres László rendezte egyszerű, minimalizált díszletű, kevés kellékből építkező színdarab témája két katona fagyhalála. A nézők intellektuális képességére van bízva, hogy mit olvas ki, mit fejt meg a “fehér dobozban” lévő két sorstárs katona és a mesevilágát idéző Hópelyhecske szemantikailag gazdag performanszából. Az előadás nyitóképe akár a teremtéstörténet is lehetne, ahol a “rejtőzködő” Isten is jelen van, a porban ujjaival (univerzumot) rajzoló Vajda Gyöngyvér (Hópelyhecske) révén „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából.” Szakrális síkon maradva a hófehér mezőn lévő kvázi Pásztor nélküli katonák „nyájáról” az angyal szerepében is jelenlevő Hópelyhecske a Teremtő szeretetével gondoskodik, betakarva őket. A halál közeledtével előtörnek azok a boldog szép napok, a szerelmi érzés diskurzusát kibontott copfjával a bájos Hópelyhecske jeleníti meg a hideg környezetben melegséget sugárzó bájos lényével, majd a fenyőünnep idejét idéző záróképben a gyermekeinek örömet szerző, álmait teljesíteni akaró édesanyai szeretet érzését. Azonban a katonák (Kőmíves Csongor és Kolozsi Borsos Gábor) vágyait nem tudja teljesíteni Hóanya. A felmerülő miért kérdésére a  választ egy Vörösmarty idézet is adhat, mert: „Most tél van és csend és hó és halál.” Fagyhalál.

A színházi seregszemlének több, mint húsz éve otthona Kelet-Magyarország kisvárosa, Kisvárda, mely a fesztivál ideje alatt igazi kulturális metropolisszá alakul. Klasszikus és kortárs drámák, zenés előadások, vígjátékok színes palettájáról választhat a színházszerető közönség és térhet be Thália templomába. Kisvárda mellett a magyar nyelv a másik „híd”, mely ápol, véd és összeköti  a szomszédos nemzetiségek magyar társulatait, legyen így  jövőre is ugyanitt, de már a XXIII. Magyar színházak kisvárdai fesztiválján.

A Vörös Postakocsi 2010/Ősz