Kései sirató – Bertók Lajosra emlékezve.

Az alábbi lapokon Bertók Lajosról lesz szó. Hogy miért is? Hát, ez az… Ezt azért valahogy meg kellene indokolni. Lássuk csak… Négy éve hunyt el, illetve dehogy hunyt el, hagyjuk az ilyen szépelgő eufémizmusokat, halt meg – ha mondhatom így, ezzel a csúnya, de bevett publicisztikai fordulattal: a pályája csúnyán. (Négy éve, hogy kinyújtóztál a halál oldalán.) A pályája csúcsán, és valószínűsíthetően még nagyobb sikerek vártak volna rá, ha tovább él. Ám ezt a szálat hagyjuk is, a művészt – mert ő valóban, a szó szoros értelmében az volt, egy régi „típusú”, nagybetűs Színművész – nem a siker igazolja. Jó, persze, a siker is, de nem feltétlenül és elsősorban az. Tehát miért is írok Bertókról, amikor nincs se születési-, se halálozási évfordulója? Erre csak banális válaszokat tudnék adni, jó színész volt, fontos, meghatározó színész, generációja egyik legjobbja, ilyesmiket – hagyjuk is, mert önmagában ezek a kijelentések üresnek, semmitmondónak is tűnhetnek. Kell-e még róla írni? Avagy: lehet-e még róla újdonságot írni? Nem foglalkozott vele éppen eleget a sajtó szerepei és \ vagy halála kapcsán? És azóta? Nem célom teoretikus válaszokkal szolgálni ezekre a felvetésekre – feleljen ezekre maga a szöveg –, csupán remélem, valami parányi kis értelme csak van legalább néhány ember számára ezeknek a soroknak.

És akkor máris benne vagyunk a bertóki jellem sűrűjében, van ennek értelme így, jó ez, amit csinálunk, kérdezte színésztársaitól oly gyakran a próbákon – némelykor igazándiból elbizonytalanodva, abban a bizonyos sötétlő erdőben eltévelyedve, végtelen önbizalom- és szeretethiánnyal; máskor meg, és még talán ez a jobb eset, mindössze a pozitív visszaigazolásra, a külső megerősítésre várva. De máris nagyon előre rohantam…

Mi alapján ítéljük meg a színészeket? A díjak számítanának? Nos, a Súgó Csiga-díjat, Jászai Mari-díjat, Színikritikusok Díját megkapta. De ezekkel mit lehet elmondani egy színészről? Semmi érdemlegeset.

Ha mondjuk mégis írnunk kellene egy szócikket egy lexikonba, ki is volt ő? Bertók Lajos (1966. május 1., Debrecen – 2006. július 10., Budapest): színművész. A debreceni Csokonai Színházban kezdte, ahol máris olyan főszerepeket, általában vívódó alakokat formálhatott meg, mint Miskin herceg A félkegyelműből, Trepljov a Sirályból vagy Ádám Az ember tragédiájából. Pályája a Budapesti Kamaraszínházban teljesedett ki, ahol eljátszotta az Egy őrült naplóját, a Bűn és bűnhődés a rácsok mögött Raszkolnyikovját (és Amperét), valamint Hamletet. Nagy intenzitással, erőteljes színészi jelenléttel, emlékezetesen formált meg tragikus hősöket.

Azon mindig mosolyognom kellett, hogy Lali május elsején, a munka ünnepén született. Még hogy nincs sorsszerűség! Ennek a munkamániás embernek éppen ekkor kellett világra jönnie. Jó, ez így patetikus, valami homályos értelmű és célzatosságú eleve elrendelésre játszik rá ez az állítás, vonjuk vissza. Akkor inkább csak a jelenség humora felől nézzük: a színész, aki imádott dolgozni, és aki harminchat fokos lázban is ezer fokon égett a munka során, május elsején született.

Megint az eleve elrendeltség felől – nem is lehetett más ezzel a névvel, tudniillik, ezzel a családnévvel, mint színész, hiszen már Shakespeare beleírta a színháztörténetbe, konkrétabban a Lear királyba: „S többet nyersz e gazdagságon, \ Mint Bertók a csíkvásáron” – mondja a Bolond Learnek. És akkor a mondat jelentésén még nem is időztünk el: a Bertók, aki nem nyer semmit. És persze az is feltűnő, hogy Vörösmarty szövegében nagy kezdőbetűvel szerepel a bertók szó.

De lassan ideje volna jobban ráközelíteni Bertók Lajosra, ki is volt ő. Egy lehetséges verzió: amolyan nagyszínházi színész, szélesebb publikumnak való. Minden kornak megvannak a maga kő- és alternatív színházi „sztárjai”, nincs is ezzel semmi gond. Teljesen természetes, hogy míg egykor a nagyközönség Latinovitsnak tapsolt, mindeközben a vájt fülűek Halász Péter lakásszínházát látogatták. Mindkét esetben minőségről, magas színvonalról van szó, csak a helyén, szerepének megfelelően kell kezelni a két kategóriát. Ha a 2000-es évek színházára gondolok, úgy számomra három meghatározó csapat létezik: a Pintér Béla Társulat, az egykori Krétakör, valamint a TÁP Színház. Ezek ugye mind alternatívok. A kőszínházak közül legszívesebben az Örkénybe megyek. (Sajnos, jobban csak a pesti társulatokat ismerem, így most a vidékieket és határon túliakat, ha úgy tetszik, diszkrimináltam. De hogyan mondhatnék véleményt olyan színházról, melynek évente maximum egy előadását látom. Nyíregyházán éltem öt évig, a Verebes-időszak végén, a Tasnádi-féle elején, ott is láttam néhány remek előadást a Kamarában – de a mostani Móricz Zsigmond Színházat nem ismerem eléggé.) Na, most Bertók Lajos se a Pintér Béla, se a Krétakör, se a TÁP, se az Örkény tagja nem volt soha. De ha arra gondolok, illetve gondoltam, hogy ki az a színész, aki miatt akár darabtól, rendezőtől függetlenül is érdemes színházba menni, akkor elsőként az ő neve jutott eszembe. Véleményem szerint tipikusan nagyszínpadra termett művészről van szó – ami eleve nagy szó, mert Magyarországon hozzá vagyunk szokva, hogy szinte minden minőségi alakítás és \ vagy előadás a stúdiókból származik. Jó, erre kapásból rá lehet vágni, hogy de hiszen ő is egy kis kuckóban, a Budapesti Kamaraszínházban játszott – még ha előtte a debreceni nagyszínpadot is „meghódította”. Igyekszem megmagyarázni, hogyan gondolom ezt… Bertók nem volt elitista, úgy is mondhatnám: nem volt sznob. Nem akart, teszem azt, csak kortársakat játszani (és nem akart csak klasszikusokat sem), kizárólag az okos közönséghez szólni, sokkal inkább a nagyközönség tűnt a céltáblájának. A – szélesebb közönséghez szóló – hagyományosabb színjátszást „képviselte”, azért is illett (volna) inkább a nagyszínpadokra. A trendek nem nagyon érdekelték, vagy ahogy ő mondta, én időtálló szeretnék lenni, nem korszerű – és nem, nem volt ez nagyképű kijelentés, inkább mély megfontolás alapján született meg. Persze a színház a művészetek közül a leginkább aktualizáló, ide csurran-cseppen be a korszerűnek vélt divatokból a legtöbb, egy nem mai szellemiségű előadásra hajlamosak vagyunk kapásból rávágni, hogy elavult, poros. Mai világunk nem arról szól, hogy szeretnénk megérteni más korok gondolkodásmódját – inkább azokét igazítjuk a sajátunkéhoz, a színpadon, más művészetekben és a társadalomtudományokban is. Mostanában, a posztdramatikus korban ráadásul, mindenki láthatja, az elvonatkoztatottabb, karikírozott szerepformálás a jellemzőbb. Lajos főként klasszikusokat játszott, „viszonylag” realista, beleélős (?) módon, így a mai viszonyokat tekintve mindenképp valamiféle régiesebb, archaikusabb színjátszás az övé. És természetesen nem szánom sértésnek se a régiesebb, se az archaikusabb jelzőt. Jómagam sosem hittem abban, hogy egyféle korszellem létezik, és minden művésznek ezt kellene követnie. Azért még, mert az irónia tombol a hétköznapi életünkben és a művészetekben is, miért kellene minden egyes fellépő művésznek az iróniát fő eszközének tekintenie? (Bár lehet, ezzel a kijelentéssel elkéstem, sokan már posztironikusságról beszélnek.) Az ilyesfajta gondolkodás roppant egysíkú világot szülne. Minél több beszédmód létezik, annál gazdagabbnak érezhetjük magunkat – csupáncsak az örökké skatulyákban gondolkodókat zavarhatja a sokszínűség. Azt hiszem, jobb, ha nem hiszünk a kizárólagosságra építő elméletekben. Bertók még el tudott játszani egy hőst irónia és \ vagy nézőkkel való összekacsintás nélkül. Valahogy nem legyintette meg őt a(z irónia) korszellem(e), tiszta maradt, érzelmes, ennek minden nyűgével, bajával, nehézségével. A mindent átható irónia korában ilyennek lenni… Gyakorlatilag koridegen volt. Ami persze, megint csak hangsúlyozom, nem baj, bár az ember a saját életét nem könnyíti meg az ilyesmivel. Mikor őt néztem, előadás után mindig jött a kérdés: lehet-e még tragédiát játszani? hiteles-e a mai színpadon egy hagyományos értelemben vett hős? Buzgó egyetemistaként, a színházelméleti szövegek hatására, úgy tudtam, hogy nem. De amikor meg Lali bejött a színpadra, elhittem, hogy igen, lehet. Mert miért is ne lehetne? És egyáltalán, milyen kirekesztő az ilyen teoretikus felvetés? Az a világ nem létezhet, hogy jön valaki, és en bloc azt állítja, a tragédia, mint olyan, mostantól halott, nem létező műfaj. Egyébként persze akadt némi konzervativizmus is Lajos gondolkodásában. Csak egy példa: mikor a drámák drámáját, a Hamletet próbálták a Kamaraszínházban, ő ragaszkodott az Arany János-fordításhoz a Nádasdy Ádáméval szemben – merthogy előbbit szebbnek, emelkedettebbnek érezte. Mondom, kissé régimódi volt. De jól állt neki.

A színházak a tragikus szerepekben használták (el) őt, aki viszont szerette volna minél több műfajban kipróbálni magát. Velem mindig egyes szám első személyű szerepeket játszattak. Karakterszerepre, ahol kicsit kívül lehet helyezkedni, nem nagyon volt lehetőségem, pedig az azért jó tud lenni, gyógyítja a lelket. Az Éjszakában, a Magyar Rádió éjfél utáni műsorában, a Bertók-emlékesten mesélte a Harold és Maude-ban a partnerét alakító Vári Éva, hogy az volt a nagy vágya Lalinak, hogy ők ketten, közösen énekelnék majd el valahol valamikor a Cintányéros cudar világot a Mágnás Miskából. Bármilyen műfaj érdekelte volna, így tehát az igényesen megcsinált énekes darabok is, mert úgy gondolom: egy emberben minden benne van. Az alfától az omegáig az összes szerep. Persze nem csak a színészben, minden emberben. Csak a színésznek az a dolga, hogy lemenjen érte, megkeresse, fölhozza és megmutassa. Aztán ez hol sikerül, hol nem. A III. Richárdtól kezdve a Luxemburg grófjáig minden benne van az emberben.

Realista, beleélős színész – tényleg az volt? Olyan könnyen, meggondolatlanul dobálózunk a fogalmakkal… Sopsits Árpád – aki az Egy őrült naplója, valamint a Bűn és bűnhődés a rácsok mögött darabokat rendezte – mondta róla: nem igaz, hogy ne kontrollálta, tolta volna el magától, ha kellett, a szerepet. Példaként az Őrültet hozta fel, ahol a kamerával, amivel szinte az egész előadás alatt veszi magát, végig kontroll alatt tartotta az őrületet, a figurája őrületét. Alapvetően persze pszichologizáló színész volt; de hát ki nem az? Számomra legalábbis kérdéses, lehet-e ezt a szempontot nélkülözve játszani. Elméletileg igen. De gyakorlatilag? Jó néhány éve, a Krétakör Kasimir és Karoline-bemutatója után, az előadást követő beszélgetésen az egyik színész felvetett egy véleményem szerint nagyon fontos kérdést: jó, jó, hogy ők, a krétakörösök karikírozzák, torzítva skiccelik fel a szerepeket az Ödön von Horváth-darabban, de valójában mit is jelent ez? Gondolatmenetének, ha teljesen pontosan sikerült rekonstruálni és jól emlékszem ennyi év távlatából, az a lényege, hogy ha egy színész önmagától eltartva, vagy ironizálva is hozza figuráját, végeredményében azt is csak pszichologizálással és beleéléssel teszi. Hogy tehát ábrázolhatsz te egy végletesen szélsőséges karaktert, de azt is csak olyan módon leszel képes, hogy beleéled magad, te vagy az a torz alak. Szóval meglehet, hogy megint egy álvitánál vagyunk, s egy méretes általánosításnál, ott, hogy az ember természetéből fakadóan – sajnos – folyton kategorizál, olyankor is, amikor azok a kategóriák (bizonyos szempontból legalábbis) meglehetősen önkényesnek tűnnek. Csak úgy mellékesen, bár lehet, más is leírta már, nem tudom: ezt a naaagy beleélős, realista színészt, aki a világirodalom legnagyobb tragikus alakjainak jelentős részét eljátszotta, s ha megéri, biztosan lett volna belőle Lear király is (és még csak véletlenül sem Bolond), nagyon jó humorral áldotta meg a – kicsoda is?: a sors? a Teremtő? a vakvéletlen? Hiába szeretnénk őt beskatulyázni melankolikus, depressziós, beteg embernek, nehéz esetnek, tragikus karakternek színpadon és magánéletben egyaránt, ennél azért jóval bonyolultabb lélek volt. Mint tulajdonképpen mindenki, nincsenek – vagy csupán elvétve akadnak – csak és kizárólag tragikus, vagy csak és kizárólag sikeres sorsok. Az persze igaz, hogy érzékeny, érzelmes színész és ember volt. Én nem vagyok egy ilyen technikai színész. Inkább érzelmesnek tartom magam, mintsem agyasnak, mondta magáról. No, de az érzelmességbe nem csak a melankólia, a tragédiák, hanem a pozitív dolgok is beletartoznak.

Még ha folyton problémák is akadtak vele, elég nagyok. A nehezen kezelhető színészek közé tartozott (tessék, én is ugyanúgy kategorizálok!). Kilépett a Csirkefej, a Woyzeck és a Titus Andronicus próbafolyamából, maradt el miatta Az ember tragédiája, valamint Bűn és bűnhődés. De nem szeretnék én itt mítoszt gyártani, különben is, hány ilyen történetet hallottunk már meg nem értett színészekről, tragikus sorsokról, elmaradt előadásokról, italról. Nem azért szerettük ugyebár Lajost, és nem azért tartjuk nagyra, mert olykor nem ment be az előadásokra, és cserbenhagyott embereket… Hanem például azért is, hiszen összekapta magát, több alkalommal, és több kitérő után. Hihetetlen hálával tartozom Szűcs Miklósnak, aki engem tulajdonképpen visszarángatott a pályára – és nem egyszer, nem kétszer. De nem a Kamaraszínház igazgatója az első, aki pátyolgatta, korábban, Debrecenben Lengyel György is ugyanezt tette. Ezt sem szeretném misztifikálni, de tény, Lali pszichológiai értelemben beteg volt. Borderline személyiségzavar. Teljesen ellentétes érzelmek: az egyik pillanatban rendkívüli színésznek érzi magát, mert azért olykor ennek is a tudatában volt, a másikban azon tűnődik, nem lenne-e ildomos otthagynia a szakmát, hiszen úgymond ő értéktelen dolgokat csinál, és egyébként sem képes az állandó, kiegyensúlyozott színészi munkára. Túlérzékenység. Nem ismertem személyesen azelőtt, hogy interjút készítettem vele a Kritikába. Nem tudtam ezekről a dolgairól, úgy meséltem neki (ekkor próbálták a Hamletet a Kamaraszínházban) arról, hogy éppen a Bárka Színházban is készül egy teljesen más, a nézőtér és a színpad határait elmosó, interaktív Hamlet. Mintha tőrt döftem volna a szívébe… Rögtön értéktelennek kezdte érezni a saját produkciójukat. Főpróba után telefonon beszéltünk, teljesen kiakadt, úgy kellett megnyugtatni, félő volt, hogy nem lesz premier.

Az a Hamlet, ne szégyelljük kimondani, csapnivaló volt. Nem Hamlet, hanem „a” Hamlet. Szedett-vedett koncepció, szörnyű jelmezek, motiválatlannak tűnő színészek, egynémely teljesen hiteltelen, s köztük egy csillogó-villogó Hamlet. Nagyon sajnáltam, sajnáltuk Lajost. A drámairodalom gyöngyszemének főszerepét egy ilyen rossz előadásban kellett alakítania. Ő maga persze brillírozott, minden mondatát zseniálisan, értő módon tolmácsolta az Arany János-i, egyébként helyenként egészen homályos értelműnek tetsző szövegnek – de mit ér egy kiváló színész egy kudarcos bemutatóban. A dán királyfi a színpadon maradt a szünetben, ott feküdt moccanatlan, egyedül ő, a többiek kint – ez jól illusztrálta a produkciót… Vannak színészek, akiknek, érzed, valóban a színpad az otthonuk, ott lesznek igazán önmaguk. Az előadás alatt, héttől tízig tökéletesen tudom, ki vagyok.

Az alkotó ember olyan természettel van megáldva, hogy csak úgy tobzódik az energiákban. Igen ám, de ezek az energiák veszélyesek, nehéz mesterség lekötni őket. És ha nem sikerül, pusztítani is képesek. A kihasználatlan alkotói energiák, ahogy átváltanak rombolásba – senkinek sem kívánjuk, hogy meg kelljen akár csak egyszer is tapasztalnia. Senkinek sem, hogy lemerüljön az italozás mocsarába, az önleértékelés, az önsajnálat bugyraiba; nehéz ezekből felszínre vergődni. Van, akinek sikerül. Nem találós vagy költői kérdés, kiről van szó, megmondom: Bertók Lajosnak hívják, aki többször is lemerült, de ezekből az alábukásokból megmagyarázhatatlan módon mindig csak még erősebben, harcedzettebben érkezett vissza. Végtelenül egyszerűen mondva: az energia nem vész el, csak átalakul; s ő a negatív energiákat átalakította teremtő, alkotó erővé. Az már más kérdés, hogy Kit anya szült, az mind csalódik végül (…) Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, \ ebbe fog belehalni.

De térjünk még vissza Lengyel Györgyhöz és Szűcs Miklóshoz! Hiszen nem a teátrumok általános gyakorlatát folytatták. Szeretjük a „színészkirályokat”, de ha sok velük a probléma, előbb-utóbb kirakjuk őket a társulatból. Így járt – hogy csak két nagy nevet említsek – Balkay Géza és Ternyák Zoltán is. Persze nem akarom én a színházukat, a Katonát vádolni semmivel. Még ha egy-két pletyka el is jut hozzánk, outsiderekhez, kívülről nézve honnan is tudhatnánk, milyen mértékű gondokat okoz egy-egy zűrös színész a társulatának. Inkább ez a mostani bevett színházi létezésmód a szörnyű – bármilyen állapotban vagy, a bemutatóknak le kell mennie, fusson a havi 20-25 előadás, szóval, hogy ez éppen a legjobbakat – és ami ezzel nyilván szoros összefüggésben áll: – a legérzékenyebbeket marja el a pályáról. Ternyák menthetetlen volt. Balkaynak még adódott egy hattyúdal az RS9-ben. De említhetném Bodó Viktort, mint a „rendszer áldozatát” – mekkora színészi karriert futhatott volna be, ha nem lesz elege az üzemszerű működésmódból, a futószalagból. (Az ebből a szempontból lényegtelen kérdés, hogy Bodó rátalált a saját útjára rendezőként, és valószínűleg jobban is járt így.) Vagy szólhatnék a szakmát ideig-óráig elhagyó, szintén kiváló Szandtner Annáról. Ő visszatért, az Örkényben láthatjuk, szerencsénkre. (De az ő szerencséjére is? Csak remélni tudom.) Ternyák, Balkay, Bertók – micsoda hármas. Micsoda istentelenül jó színész volt mindegyik. Mondjuk Bertók nem teljesen illik ebbe a sorba – ő már kikecmergett a problémáiból, mondhatni, sínen volt az élete, plusz filmszerepek, színházi elismertség, mikor jött a halál. Mintha így büntetne a sors, nem szinkronban, a tetteinkért, hanem saját kénye-kedve szerint. (Nem mintha, hanem egyszerűen így; és nem is büntet, csak véget vet az életnek; gondolom.) Mint a lenge, könnyű lány, Ophélia, vízbe fulladt. Bár ez a hasonlat – ez a skatulya – sem helytálló. Lám-lám, úgy tűnik, én is azon tüsténkedem, mintegy önkéntelenül, hogy nagy-nagy tragikus héroszt faragjak Lajosból. De Ophélia öngyilkos lett. Ő meg vízbe fulladt. Ez azért nem ugyanaz. Nagyon nem. Hogy sorsszerű-e ez a halál (nem, nem Ophéliáéra gondolok, az momentán nem érdekel), azon mindenki gondolkozzon el maga, ha van hozzá kedve, és ha van egyáltalán egy ilyen felvetésnek bármi értelme. (Hiszen ha sorsszerű, ha nem, ő halott.) Nem hiszek a véletlenben. Olyan, hogy véletlen, nincsen, mondta ő, és mennyire idepasszolna ez, mennyire hatásos volna, de nem, nem és nem, nem valami nagy létfilozófiai fejtegetés közben hangzott ez el, csupán a zsámbéki Hamlet kapcsán, azon tűnődve, mi minden hátráltatta az előadás létrehozóit a próbákon és a bemutatón.

Azért Lajos sok ember szívében él tovább, ez jó. Ismerek mániákus színházjárókat, akik összegyűjtötték az összes fellelhető videót róla, meg az előadásairól írott kritikákat. Az iwiwen is „fent van” még mindig, de ez inkább bizarr. Mindenesetre vagyunk páran (sokan? nem tudom, hányan lehetünk), akik – és itt hadd legyek patetikus! – soha nem felejtjük őt. Sokszor tűnődtem, kikből is állt az ő „igazi” közönsége. Úgy képzelem, mindenféle emberekből, tehát nem csak értelmiségiekből, vagy nem csak „mezei” nézőkből, nem ilyenekből, nem olyanokból, hanem az összes emberből, akiben legalább egy csöpp érzékenység lapul.

Valljuk be azt is, hogy szerettük őt valamiféle szent őrültnek látni. Szomorú, de ez a valóság. A már említett, egyébként kiváló rádiós emlékesten is mi alkotta a négy órás műsor keretét? Bejátszás A félkegyelműből. Ugyanaz a felvétel kétszer (!) a debreceni előadásból. Abszolút tévedésben voltunk, nem volt ő se őrült, se szent. A tisztasága, a túlérzékenysége miatt lett volna az? Vagy azért, mert olykor az italba menekült? Ki nem teszi ezt? És kinek nincsenek pszichológiai problémái? (A lakosság 2-3% szenved borderline szindrómában.) Ne legyünk álszentek… Ráadásul leszokott már példának okáért az italozásról. Hívtam egyszer, az utolsó hónapok egyikén, innánk meg egy sört. Nono, válaszolt, ő legfeljebb kávézna. És az az apró-cseprő figyelmesség, mesélte valaki, hogy beült vele valahová, Lajos meg rászólt, önts tejet is a kávéba, különben kilyukad a gyomrod. És közben olyan arc, de tisztára olyan, mint aki valóban aggódik az egészségedért. Figyelmes, finom ember volt.

És érdeklődő, én úgy ismertem. Lehetett vele vitázni, elfogadta a véleményed, ha logikusan érveltél. Bajcsy-Andrássy-sarok, jön szembe feléd, nyilván előadásról, szervusz, Feri bá’ (így hívott), honnan jössz?, mit láttál?, tényleg?, és milyen?, érdemes megnézni?, azzal fokról fokra kikérdezett a – ha jól emlékszem – Kripliről, amit épp aznap este láttam a Radnótiban.

Lalit mondok, de nekem ő igazából sosem volt Lali. Nem szólítottam így, nem szólítottam sehogy, zavaromban. Mert ki vagyok hozzá képest – ez a gondolat határozta meg a hozzáállásomat. Felnéztem rá, nincs erre jobb kifejezés, még ha ez így elég bárgyún hangzik is. Egy interjú miatt találkoztam vele, aztán még néhányszor (olykor csak merő véletlenségből, az utcán) összefutottunk, e-maileztünk. Valószínűleg soha nem lettünk volna igazi barátok, ahhoz eleve mind a ketten zárkózottak voltunk. Az interjúra nem „felülről” lettem kijelölve, én magam akartam beszélgetést készíteni vele, felkeltette a figyelmemet az Őrültben és a Bűnben. Nem éreztem akkor sem és azóta sem gondolom magam professzionális színháznézőnek (randa szóval: kritikusnak), írtam és írok ugyan héba-hóba előadásokról, mégsem. És ez nem álszerénység, pusztán tény. Szóval nem agyasan tekintettem a színházra, csupáncsak elvarázsolt, magával ragadott, ahogy Lajos játszott, és emiatt akartam interjút készíteni vele, valójában: megismerni. A színházi létezésmód, a tömeg, mint gyakorló szociofóbiást, eleve irritál. Még színházas rémálmom is van: fent állok a színpadon, megy a jelenet, és sajnos, úgy tűnik, én is szerepelek benne, sőt, mi több, lassan jön az a rész, amikor meg kell majd szólalnom, de fogalmam sincs, mi a társ végszava, és ami rosszabb, arról se, mi a szövegem, súgó sehol, és tényleg ott a pillanat, hogy ideje lenne megszólalni, amikor is felriadok; klasszikus, visszatérő rémálom. Lajos rémálma meg (gondolom, az lehetett), hogy nem elég jó színész. Vagy, hogy leáll a kamera az Őrültben – egyszer láttam így, legalább az előadás fele felvételek nélkül ment, bedöglött a technika, ő meg teljesen elkedvetlenedett a dologtól. Nem tudta magának megbocsátani, ha, amit a színpadon csinál, nem tökéletes.

Hogy nem lett nagyon széles körben ismert, az tény. Éppen jöttek a színházi sikerek, amikor. A filmes felkérések, amikor. A Kontroll főszerepe is az övé lett volna eredetileg. Aztán a Deltáét valóban megkapta, de tudjuk, nem forgatták még végig a filmet, amikor. Nem sikerült igazán áttörnie, ez az igazság. Nem játszott valóban jó színházban, ez a másik. A Kamaraszínház – elnézést, de – nem emelkedik ki a társulatok közül; amitől persze a Bűn és az Őrült kivételes munkák. Bertók nem futotta ki azt a sorsot, amire lehetősége lett volna. Nem mutatkozhatott meg teljes vértezetében. (Hajnóczy színészben? Nem, inkább Talamon Alfonzhoz hasonlítanám: remek írások, korai halál, és viszonylag kevesen ismerik. Hajnóczyról azért szinte mindenki tudja, kicsoda. Bertókról és Talamonról nem.) Persze mindezek megint csak nem érdekes kérdések már – bizonyos szempontból. Jó színész volt, de meghalt. Slussz. Olyan, mintha a színésznek, az alapvetően színházi színésznek (mert ő annak számított) csak jelene lenne, s ő maga csak addig számítana, amíg él. Persze vannak videofelvételek. De felvételről előadást nézni, az nem a színház halála? Meg el lehet menni a bocskaikerti emlékházba is, a szülőkhöz.

Sosem tudtam a halálról beszélni. A halálhoz normális módon viszonyulni. (Miért? Lehet?) Ez nem ment nekem soha. Azt a szép, régi asszonyt, őt sem tudtam feldolgozni, még mindig nem, az anyámat, amint a fényben elmegy. Mikor Bertók meghalt, azzal sem kezdtem semmit. Nem mentem el a gyertyagyújtás(ok)ra a Nagymező utcába. Nem mentem el a temetésre. Mi az a halál? Mi az, hogy valaki, aki tegnap még köztünk volt, az egyszer csak nincs? Tényleg nincs? Tényleg volt? Fel nem foghatom. Hiányzik majd? Hiányzik majd, de úgy tényleg, istenigazából? Esetünkben: lesz egy Bertók Lajos nevű űr, egy Bertók Lajos alakú hiány a világegyetemben, vagy szerényebben: az életben, a színpadon? Négy év eltelt, ebből a távlatból már válaszolhatunk. Van, számomra legalábbis létezik ez az űr. Hiányzik Lali „színpadi józansága”, tisztasága, érzelmessége, nagyformátuma, ésésés úgy egészében mindaz, amit Bertók Lajos jelentett.

„A legjobbak egyike, kemény és izgalmas alkat a trehányok és puhányok között, nincs rajta az alibiszínészet divatmajmainak sikerlistáján” – Koltai Tamásnak ezt jelentette Lajos.

Eldugott zsebszínház. Maximum, ha száz néző. Alig díszlet. Ágy, asztal, fogas. Egyetlen színész. Egyetlen, fiatal kora ellenére teljesen kiforrott színész. Beesett, elgyötört arc. Kidudorodó, pattanásig feszült erek halántéktájt. Ráncok, vágások az arcon. Vesébe látó szemek. Szikár, aszketikus alkat. Afféle természetességgel mozog ez a színész az úgynevezett színpadon, azon a körülbelül háromszor öt méteren, mint akinél olyan, hogy valóság és szerep, külön nem is létezik. Mindenféle deklamálás nélkül beszél. Nem játszik, ez egyből látszik, ennél kicsit nagyobb tétre megy nála a dolog. Néha már annyira pőrén áll előttünk, hogy elfordítjuk szégyellősen az arcunkat. Ennek a lenyűgöző és félelmetes, energikus és önemésztő, egyszóval felkavaró tekintetnek a súlyát nem lehet elviselni másképp. Négykézláb mászva beszélget az agyrémeivel ez a csaknem tarkopasz ember, ez a Latinovits-utód, ahogy a közönség soraiból a bennfentesebbek nevezik, akik már negyedszer, ötödször jöttek el a bagószagú terembe, nem annyira a darabot, mintsem a színészt újranézni. Rozoga kis színház, semmi jel nem utal rá, hogy egy zsenit fogunk bent látni. Aki úgy beszélget egy elképzelt kutyával, a szinte végig a kezében hurcolászott, az eredeti szövegből kihagyott naplót helyettesítő kamerával, mintha annál semmi nem lenne szokványosabb. Az egyik néző, láttam, mert nem lehetett nem észrevenni, már akkor sírt, amikor ez a szent őrült, mert szerepe, karaktere szerint az volt, a szerelméhez – aki persze reménytelenül távolinak, elérhetetlennek látszott –, az igazgató lányához intézett egy monológot, egyedül a lakásban, ha jól emlékszem, a tükörbe, a tükörnek szónokolva. És nem feltétlenül azért eredtek meg azok a könnyek, ami ennek a Latinovits-utódnak, ennek a tagadhatatlanul régi vágású hősnek a száját elhagyta, hanem, mert sírunk olyankor is, amikor valamitől hirtelen, metszően éles boldogság tör ránk, ha valami rendkívül szépet látunk, ami egyszersmind elviselhetetlen, mint például ez az utánozhatatlan színész, aki olyan tájak felé kalandozott el, ahonnan bajos a visszatérés.

Dehogy bajos. És dehogy szent őrült. Vége az előadásnak, kijön meghajolni ugyanez a színész – elénk, akik kis híján tapsolni is elfelejtünk, hisz hatás alatt álló nők és férfiak gyülekezete vagyunk –, a szája szegletében, és ez a pillanat örökre beégett, a szája szegletében angyali mosoly.

A Vörös Postakocsi 2010/Ősz