Rezeda Kázmér szerkesztőségünk egy tagja, aki vállalta, hogy előszót ír aktuális számunkhoz. Alább a 2010/Tél számunk szerkesztői előszavát olvashatják.

Rezeda Kázmér szerkesztőségünk egy tagja, aki vállalta, hogy előszót ír aktuális számunkhoz. Alább a 2010/Tél számunk szerkesztői előszavát olvashatják

Kétségtelen, hogy a technikai civilizáció által biztosított használati tárgyak nemcsak arra jók, hogy kényelmesebbé és szórakoztatóbbá tegyék életünket, hanem testünk protéziseiként is szolgálnak. Segítségükkel összemegy a tér és lerövidül az idő, testünk határai virtuálisan módosulnak: gyaloglás vagy postakocsizás helyett már autóba vagy repülőre ülünk, levélírás helyett telefonálunk, e-mailezünk vagy csetelünk, könyvtárba és moziba járás helyett letöltünk, újságolvasás és híradónézés helyett netezünk, kirakózás helyett World of Warcraftozunk. A fogmosás mellett a napi rutin része, hogy lájkolunk a facebookon, családtagjainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel ott vagy ott is tartjuk a kapcsolatot. A vészharang már régóta szól, számos disztópia (illetve egyáltalán a közbeszéd) foglalkozik a virtuális világok által generált illúziók veszélyeiről, amelyeket a technicizálódás okoz, s amelyek mindenhol leselkednek ránk: interneten, számítógépes játékokban, közösségi oldalakon, televízióban, moziban, de a könyvekben is. Varázslótanoncok, vámpírok között járunk-kelünk, ráadásul a mátrixban, sőt, avatar testben.

A mindenhol körénk fonódó lehetséges világok pedig nagyon is izgalmasak, valóság és fikció határaira, felcserélhetőségére és elkülönítésének lehetőségére kérdeznek rá. Neo a piros kapszulát választja, válaszd Te is azt, hogy járhass-kelhess közöttük, mindig tudd világosan, hol a határ, hol lehet és hol kell átlépni, s mindig szemléld ironikusan helyedet és jelentőségedet ezekben a világokban. Így elfogadod azt is, hogy csak egyetlen anyagi tested van, virtuális tested csak képzeletedben és szövegeidben létezik, de ne félj, ez nem baj és nem kevés.