Minitárca Nyíregyháza művészeti életéről.

Gullivert a pipafüst eregetés komótossága némi önvizsgálatra serkentette. Félig matt velencei tükrében követte billegő mozdulatait, s csak minden előredőlő periódusban látta meg magát a hintaszékben, de azok a rövid látványfoszlányok újabb és újabb fájdalmas észrevételt rejtettek. Egykor dús, sötét haja sem tónusában, sem mennyiségében nem emlékeztette már a kredencfiókban őrzött, vándorfényképészeti produktumon látható ábrázatra. Bajusza, mely egykor a világba döfő büszke vektorként meredt előre, most ázott komondort idéző szánalommal csüggedt szája két sarkára. Szeme körül számtalan ráncocska járt ritmikus táncot, ahogy a pipafüstön keresztül próbálta korrigálni a tükör homályát. Legaggasztóbb észrevétele pocakjának megereszkedése volt. Egykori szikár alakját ugyan még őrzi, vállainak vonala, kiállása méltóságot kölcsönöz, de ebbe a képbe sehogy sem illik a megereszkedett hasfal. Groteszk rajzfilmhőssé deformálódni nem lehet elfogadható perspektíva! Hiszen ő volna szimbóluma mindannak az elvágyódó önigazolásnak, mely az emberek lelkébe plántáltatott. Így vizslatva magát, s efféle gondolatokkal cikáztatva agypályáit, eszébe jutott egykori cimborája és sorstársa, Szindbád, kit a híres Magyarhon nyíri vidékin tán ugyanilyen melankóliával tölt el a napfénytelenség és a szállópor-koncentrátum. A nyugalmazott fogászdoktor nem afféle fából faragtatott, hogy nyugodni hagyja e vízió. Sebes levélváltásban rögzíttetett a vizitáció időpontja, s Gulliver emitt egy gint, Szindbád amott egy kupica pálinkát hajtott fel a viszontlátás kebelmelengető izgalmát csillapítandó. Hét tenger szelétől cserzetten, interkontinentális vasútvonalak koszával kabátján Gulliver végül befutott Nyíregyháza állomására. Barátja szívélyes karmozdulattal ölelésre invitálta, mely az ilyesforma utazóembereknél fölöttébb bensőséges és ritka gesztus, legyen számukra a találkozás bármily örvendetes esemény. Nem követhette más a nagy összetalálkozást, mint kocsmai beszélgetés és ínyenc vacsorálás, hol megannyi szaftos kaland története cserélt gazdát s úgy röpködtek a bölcsebbnél bölcsebb közhelyek, mint télidőben a garázda varjak Sóstó megritkult erdőségei fölött.

Immár teli gyomorral, várost nézve szőtték tovább társalgásuk szövetét, s így esett, hogy a messziről érkezett vendég a hely művészeti életét kezdte firtatni. Erre biz’ a házigazda nemes arcvonásaira aggódó árnyék telepedett. Hiába, no, e területen csehül volna az eleresztettség. Okát kezdi találgatni a két jó barát, miért pang az alkotókedv a nyírségi járás központjában. Hisz’ alkotók még csak lennének, s dicső múlt is, mesterek szelleme, mi megidézhető múzeumok falain, de hányadán áll ez mostanság?

– Múltból való reménykedés hiába való – szól Gulliver –, ha nem talál új mestereket, kik tovább adhatnák e szellemet. Tanuld meg barátom, a szaktudás olyan teher, mely minél kifinomultabb, annál inkább vezeti ismerőjét a restaurátori tevékenységhez, mint a haladó gondolatok felé.

– Van itt iskola, mester is akad nem kevés – így Szindbád –, ifjúság is forog kezök alatt, fél emberöltő óta számuk már igen jelentős.

– Van-e hát formajegy, mi jellemzi, mi megkülönbözteti e képzést egyéb iskoláktól e szép honban? – kérdi Gulliver kísérőjét. – Jómagam nem sokat tudok országod művészeti világáról, de eljutott hozzám némely jelentős bázisának híre, ahol nemzedékek örökítik a maguk tudását növendékeik által, s jóféle közönségük haszonélvezője mindennek.

– Mely városok volnának ezek, barátom? Mert ha Budapestet hoznád szóba, nehéz lenne az összehasonlítás! – mondja Szindbád elkomoruló arccal.

– Pécs s Szentendre városát mindenekelőtt említeném, vidéki lévén magam is. De hogy a nemes anyagok s eljárások ily patinája köti gúzsba művészeitek kezét s szellemét, meglep engem. S mond csak, barátom – fűzi tovább a szót Gulliver –, a progresszív művészet képviselői hol mutatkoznak meg?

– Alternatív lehetőségre gondolsz, a Városi Galéria, s Pál Gyula terme mellett?

– Úgy bizony, barátom!

– E helyek nem halmoznak el minket adottságaik által mással, mint hagyományos befogadás lehetőségével…

– … ez által is inkább rögzítve a mozdulatlanságot, a kiszámítható egyhelyben állást! – állapítja meg éles szemmel Gulliver.

– Jól beszélsz barátom, keservem táplálják szavaid. Igaz még, hogy a lajstrom nem teljes, hisz büszkeségünk, szép könyvtárunk is rejt kiállító teret, bár annak programjáról vajmi keveset hallok.  Akad még néhány művelődési ház is, melyeknek vezetői teret adnak paravánokon kiteljesedő alkotói gondolatoknak, de valljuk be, barátom, a jó szándék önmagában még nem feledteti ezek rossz emlékeit! – válik egyre komorabbá Szindbád saját szavaitól.

– Vajon régiótok adottságai határoznák meg mindezt? Mit találni e téren a környező járások székhelyein? – érdeklődik tovább Gulliver.

– Ne is kérdezd, barátom! – válaszol csüggedten Szindbád. – Miskolc városában komoly grafikai gyűjteményeket tárolnak, s a Miskolci Galéria zegzugos tereiben jól megfér együtt a hagyomány s haladás gondolata. A cívis Debrecenben pedig a Modem míves tevékenysége mellett elfér néhány impozáns, bár méreteiben jóval szerényebb kiállítótér is, melyek programjai színesek s élénkek.

– Ha így van, s miért vonnám kétségbe szavaid, értetlenségem annál nagyobb. Tán a közönségetek igénye nem kíván mást? – teszi fel félve a kérdést Gulliver.

– Ah, a látogató, ha csekély számú is, becsülendő kincs, megérdemli a törődést. Mutathatnánk számukra új, haladó dolgokat, s kipróbált, klasszikus műveket, s idővel duzzadna táboruk is – kezd lelkesebb lenni Szindbád. – Mert egyébként az új főtéri szökőkút, vagy a főiskolai kapuzat esetén oly hevesek, indulattól fűtöttek, ha véleményük meghallgattatik, vagy kinyilvánítattatik. Van tehát itt spiritus, szunnyadó vélemény, mozgósítható szellemi erőforrás, mely talán nevelhető, formálható, finomítható!

– Kedves világlátott barátom – neveti el magát Gulliver, barátja megereszkedett pocakjára csapva –, örök idealista maradsz itt e nyíri vidéken! De szükségünk van ily idealizmusra, hogy egykor háborgó lelkünk a tanultság zablájába s a változatlanság unalmába végképp bele ne törődjön!

Így beszélgetett hát gallérja mögött a két világutazó, végső sommázatként állapítván meg az időről, hogy az vagy múlik, vagy egyáltalán nincs is…