Étteremkritika lapunk 2010/Tél számából.

A mi szép új világunkban, amikor az éttermeket teremtették, éppen a nyíregyházi Törpe utca és Kosbor utca sarkán fogytak el a magyar nevek. Modern időket élünk. Miért is használnánk mindenre a mi makacs, szívós, konok, nehézkes, ódon finnugor nyelvünket? Beleértve a toldalékokat is… Beck’s. Ez áll a tipikus alsóközéposztálybeli lakótömb földszintjébe nyíló ajtó mellett, az étlapkeret homlokán. A Kosbor utca felől – az „újbeszél” jegyében – a „Pub Beck’s Söröző” felirat olvasható. Belépve, a fokozódó műfaji keveredés ellenére (vagy éppen annak köszönhetően) megszelídülök. Üdítően szellősnek hat az egyébként takarékosan kihasznált belső tér. A bútorzat, a tárgyak, s a velük jelölt tér-szigetek amerikai diner-re, japán szusibárra, szakszervezeti üdülő klubjára, magyar sörözőre, angol pubra, szolíd borozóra utalnak és emlékeztetnek. Ha már egy sörmárka köré álmodnak éttermet, célszerű lenne annak kultuszát is határozottabban megjeleníteni. Komolyan például úgy, hogy az itallapon a sörgyár teljes termékskálája, netán története is szerepeljen az 1873-ban alapított Kaiserbrauerei Beck & May o. H. G. cégtől az 1875-ös Kaiserbrauerei Beck & Co korszakán át a nyíregyházi cégérig. Viccesen például úgy, hogy a Beck’s „hivatalos” oldaláról idézzük a leggyakoribb kérdéseket: Lehet-e az időgépet plutónium helyett Beck’s sörrel üzemeltetni? Igaz-e, hogy aki elegendő Beck’s-et iszik, a megtévesztésig hasonlítani fog Batman-re? Superman kérdése sem elhanyagolható: tartalmaz-e a Beck’s kryptonitot? (Nos, az ízén nem érzem, legfeljebb azt, hogy hűs, könnyű és vizes, mint az ablakon túl a szétfolyó magyar január.) A palackozott változat ízesebb, teltebb, komlósabb. Köze sincsen, természetesen, a német őshazához, licenc alapján gyártják a Borsodi Sörgyárban. Az itallap gazdag, magyar borok és pálinkák kellő arányban szerepelnek. Amikor ebédelni jöttem, alkoholmentes üdítőre vágytam. Klasszikus limonádét kértem, gondolván, hogy az frissen facsart citromból készül, cukorsziruppal édesítve. Rosszul gondoltam. Néhány kanál olcsó flakonos citromlé, ásványvíz. A pohár alján heverő feloldatlan kristálycukrot óvatlanul az orrüregembe szippantom a szívószállal. Miközben egyszerre köhögök és tüsszentek, megenyhülve nyugtázom, hogy a kötelező citromkarika mellé narancs- és lime-szelet is került, sőt a zöldmenta négyleveles hajtáscsúcsa is ékesíti az italt. (Későbbi limonádékban már sem a zöldmentával, sem a lime-szelettel nem találkoztam.) Lehetnék elnézőbb. Hiszen mit is kínáltak limonádé címén a londoni utcákon a klasszikus időkben, a tizenkilencedik század közepén? Henry Mayhew könyve (London Labour and the London Poor, 1851.) szerint szódabikarbóna, borkősav, cukor vegyülékét, jobb esetben némi citromesszenciával. Alpesi sajtkrémlevessel nyugtatom magam. Selymes, kissé fűszeres ízű. Talán tojássárgájától kapta kellemes színét, krémes állagát. Tömött tésztájú kenyérből metszett, frissen reszelt sajttal meghintett pirítósérmék úsznak rajta. Nem csalódom a csípős sült flekkenben sem. A rákent paprikakrém láthatatlan ropogós burkot képez, itt-ott árulkodó Erős Pista–nyomokkal. A köret burgonyapüré (számomra rokonszenves szegényességgel elkészítve: pürésített főtt krumpli, gombócokká formálva, szárított-morzsolt petrezselyemmel meghintve; semmi tejes-vajas-tejszínes feljavítás). Fizetek, majd a visszatérés érlelődő szándékával távozom. Egy hét múlva vacsorázni érkezem. Tárkonyos csirkeragulevest kérek. Várakozás közben újból szemügyre veszem a berendezést. A szürke és a piros visszafogott árnyalatai uralkodnak. Nyugodt ritmusú térformálást biztosítanak a csoportonként más-más stílust képviselő székek-asztalok. Hatalmas zenegép töri meg a harmóniát. Kínai rizsescsészére (vagy kisebb müzlistálkára?) emlékeztető edényben kapom a levest. Gomba, borsó, leveszöldség (mirelitből), tejszínes habarás, csirkemelldarabkák tükörsima metszéslapokkal, fáradt ízű szárított tárkony. Jó ez (a maga nemében). A falra szerelt hatalmas plazmatévén a Való Világ képsorai futnak. Törtető Éva most nyúl a melltartójához, de hogy mit tesz vele, sohasem fogom megtudni, mert eltakarja a pincér, miközben elveszi előlem az üres tányért. A ma estére járó izgalmas látvány mégsem marad el: aszaltszilvával töltött csirkemelltekercs érkezik, áfonyaszósszal, burgonyapürével. A csirkemelltekercsen gondolatnyi panír, éppen csak összefogja. Az aszaltszilva belseje ruganyos krém, az áfonydarabkákkal szövetkezve karakteresebbé teszi a csirkemell semleges ízét. A limonádét feledjük. Harmadjára az olasz szénégetők ételét ettem. Spagetti ala carbonara – legalábbis az étlap szerint. (Szakácskönyvekben Pasta Carbonara néven találkozni vele. És sonkát tartalmaz gépsonka helyett, parmezánt trappista helyett.) Ehető így is, bár a félig nyers hagyma nehézzé teszi a szószt. Negyedjére egyszerűbb étellel próbálkozom, a konyhafőnök heti ajánlatai között szereplő hagymás csirkemájjal. Ikrásra szétesett, a benne maradt epétől kissé kesernyés csirkemájat kapok. Állaga, fűszerezése jó, kis odafigyeléssel remek házi étel lehetne. Futó Rózsa téli álmát alussza, pedig most lenne jó nyergébe pattanni, s körbepedálozni az új évezred lakótelepét a Törpe utcától a Négyes huszárok útján át a Pazonyi útig és vissza a Kosbor utcán. Lakótelep szoláriummal, tocsogós préri lehangolt fűzfapárral, egykedvű varjakkal, csúnyácska szupermarkettel. Ez a való világ. A Nyuszi csemegében vásárolok egy csomag kesudiót, s gyalog vágok neki az útnak.