Novella lapunk 2010/Tél számának Úti füzetek rovatából.

A háború után volt. A szülei nem szerettek – tán tudhatták előre. Én pedig nem tehettem róla. Szép lány volt a Julcsi. Tetszett nekem nagyon. Rövidke lett a mi házasságunk, az már igaz.

Ide jártam fel, segítettem, ahol lehetett, sofőr voltam akkoriban, folytattam, amit bent. Ide fel én hoztam a tűzifát. Csak dideregtek, vacogtak a nyomorult nagykendőkben, rongy ruháikban. Miért nem fűtötök, kérdeztem, nincs fánk, azt mondta. Na, több se kellett. Fuvaroztam akkortájt az erdőgazdaságba, a közelbe, láttam befelé a fát, kérdeztem az erdészt, vihetnék-e belőle. Végül belement. Kellett hozzá ez-az, de megoldottam. Hoztam a fát, én voltam itt a messiás. Mindenki boldogabb lett egy időre.

Olyan helyre mentem aztán, hogy nem lakhattunk együtt. Rendeltek. Messze innen, falura, egy öregasszonynál szállásoltak el, nem voltunk fél éves házasok. Nagy távolság volt az akkoriban, nem lehetett csak úgy felugrani a vonatra, s menni. A telet valahogy kihúztam. A tavasz is eltelt. Nehezen. Utána jött csak. Akkora eső volt, jött pántos nyári szandálban, virágos organza ruhában, a legjobbja lehetett, épp a térde alá ért, gyönyörű volt, olyan szép! Meg nem engedhettem, hogy eláztassa azt a szandált! Az utcán már a karjaimba kaptam, s vittem volna befelé – bokáig ért a sáros víz az udvaron. Volt ott egy rossz kapu – mindig meg kellett támogatni, ha kinyitottad, mert majdhogy le nem esett. Nem figyeltem rá. Kezemben az asszony, első látogatás, elég az hozzá, ki figyelt volna rá? Fel se tűnt, hogy nem találom ott. Kiesett a kapu, kilazult a zsanér – ott feküdt a bokáig érő sárban, látszatja se volt. Akkorát estem – dobtam is el rögtön. Bent mosta-szárítgatta aztán a csupa sár ruháját.

Nem szívelhetett az anyja. Nem voltam elég jó neki. Mer én csak egy koszos fuvaros vagyok, tán azér. Nem tudom.

Munkára voltam osztva minden másnap, menni kellett, ha tetszett, ha nem. Nem tetszett. Most nem. A váltóm, az is ott volt a feleségével, azt is épp látogatta, még akkor ott egy művezető is. Vittek egy fuvart nem messze a városba, fel volt pakolva az autó rendesen, dinnyéket vittek a piacra, hatalmas dinnyékkel telve a plató. Azt mondta, ő is menni akar, de nem fért volna már be előre. Nem akart egyedül a háznál maradni. Kitalálta, hogy hátul utazik. Mondtam, hogy azt nem engedem. Útközben rázuhan valami, kanyarodnak, ez-az elgurul, megüti, nem kell. Meleg is van – a ponyva alatt megőrül odáig. De ő csak ment volna. Mondta akkor az Erzsi, a váltóm neje, nem baj, középütt a főmókus, s majd ő ül széltől, akkor az ölébe beülhet a Juli, s elférnek. Ott legalább letekerhetik az ablakot, jár a fülkében a levegő, s majd óvatosan mennek. Józsi jó sofőr volt. Jobban éreztem magam, biztonságosabban. El is indultak így.

Kellemesen telhetett a délelőtt. Nem voltak akkor valami jók az utak. Gidres-gödrös, aszfaltozatlan, összetöredezett, elvásott útszakaszokon vezettünk mi mindig. A Józsi óvatosan ment. Egy kanyar előtt aztán a szembe jövők majdnem kicsúsztak, végül a Józsi mentette, ahogy tudta, eléggé szélre ment, s megtörtént, ami történt. Ahogy kanyarodott, megcsúszott a salakon, amivel a gödröt temették, s majdnem oldalára dőlt az egész miskulancia – éppen vissza tudta imádkozni egyenesbe. Juli közbe kirepült az ablakon, s úgy esett, hogy egy kővel a koponyára – ott maradt. Feküdt vagy öt órán át az úton, mire kiérkezett oda a mentő. Feleslegesen. Egy évet sem voltunk együtt. Én szállíttattam haza. Már szaglott.

Azóta is itt lakik a családja. Egy utcával arrébb költöztek közbe. Nem szívelhetnek – köszönni is alig. Vettem aztán másik asszonyt, harminc évig éltünk együtt. Így lett a fiam.