Képes Gábor esszéje lapunk 2010/Tél számának Útirány: Lehetséges világok rovatából.

1.

2010: Arthur C. Clarke éve. A kijelentés talán túlzónak tűnhet: az is. A tudományos-fantasztikus tematika még mindig csak a „magas irodalom“ nevű, saját egyensúlyi rendszerrel és légkörrel rendelkező planéta körül keringő szatelit az irodalomtudomány számára, az irodalmi gondolkodást így egy felvállaltan és szinte kizárólag tudományos-fantasztikus műveket alkotó író életműve nem befolyásolja lényegesen. Az irodalmi diskurzusnál tágabb közgondolkodásban Clarke kedvelt témái és víziói messze kéklő, ködös hegycsúcsoknak tűnnek, melyektől elvonják figyelmünket a lokális és nemzeti problémák, a hisztérikus katasztrófajövendölések és a hiedelmek magunk emelte, omlékony épületei.

2010 mégis Clarke-hoz kötődik, részben 1982-ben írt, 2010. Második űrodisszeia című könyve, részben az abból 1984-ben készített filmadaptáció, a 2010. A kapcsolat éve miatt. Peter Hyams rendező korrekt munkája előfordul a televíziók kínálatában, hozzáférhető DVD-n is, van, aki január elsején, a lencsefőzelék mellé ezzel kezdte az évet, s december 31-én, a malacsült mellett, nyilván ezzel fejezi be. A film, bár nem olyan egyetemes remekmű, mint elődje, az 1968-ban bemutatott 2001: Űrodisszeia (Stanley Kubrick rendezése, mely Andrej Tarkovszkij 1979-es Sztalkere mellett alighanem a legpoétikusabb és legtökéletesebb, ugyanakkor a nézőt fizikailag is leginkább igénybe vevő sci-fi film), de azon közönségfilmek sorába tartozik, amelyek nem a véres és pergő cselekménnyel, hanem hatásos jelenetek láncolatával vésődnek be a tudatunkba, a 2010 esetében kezdve az óriás parabolaantennák erdejének látványával.

Emlékezetes benne a főszereplővé avanzsált Heywood Floyd férfias tudósfiguráját hitelesen megformáló, markáns Roy Scheider (2008 februárjában távozott az élők sorából, szinte pontosan egy hónappal Clarke előtt), emlékezetes a szovjet-amerikai viszonyulások ábrázolása (melyek a valódi Földön 1991 óta nincsenek napirenden, az Egyesült Államok szerepét, az űrverseny jelentőségét, a szociális gondolatról való eszmecserét gyökeresen megváltoztatva, a Tanácsok államát pedig a ’91 után születettek számára a történelmi furcsaságok közé sorolva.)

A hidegháborút Clarke tényként fogadta el, a konfliktust nem mélyítette, hanem a szembenálló felek közötti kapcsolódási pontokat kereste[1]. Ez a kapocs számára a tudomány volt, elsősorban a műszaki tudományok, az emberiség nagy, közös projektjei, melyek az emberi faj közös túlélését szolgálják. A 2010 űrhajóját az általa nagyra tartott és személyesen is kedvelt kozmonautáról, Alekszej Leonovról nevezte el (barátságuk túlélte a Szovjetuniót: utoljára 2007 decemberében találkoztak személyesen, Clarke választott hazájában, Srí Lankán, az író kilencvenedik születésnapján).

A rajongók akár magát Clarke-ot is felfedezhetik a filmen, a Fehér ház előtt galambot etető, békés öregúrban, vagy a film egyik legemlékezetesebb, hideglelős kórházi jelenetében, Kubrickkal együtt egy újság címlapján, ahol a sci-fi filmtörténet talán legnagyobb alkotópárosa a Szovjetunió vezetőjeként és az Egyesült Államok elnökeként tekint a háborús veszélytől permanens rettegésben tartott olvasókra.

Ahogy a hidegháború permanens, kölcsönös rettegése, ez az életveszélyesen bonyolult és globális sakkjátszma holmi ügynökbotrányokká haloványodott, ahogy az idegen és magasabbrendű civilizációval való találkozás – egyébként mindig csak matematikai szinten reális – lehetősége az egész űrkutatás perspektíváival együtt kissé háttérbe szorult a hétköznapi ember érdeklődésében, úgy maradt viszont élénk és érdekes téma a mesterséges intelligenciával való együttélés, Clarke esetében a HAL-9000 fedélzeti számítógéppel való kapcsolat.

Amire Clarke nemzedéke kevésbé tudott reagálni, hogy a teremnyi méretű Szuperagy, a mainframe gólem helyére a világhálóba kötött, kis számítógépek közössége lépett. HAL-9000 fenyegető és mégis esendően emberi, így egyfajta sajnálatot, szánalmat kiváltó monstruma mégis az ember teremtette, ember által összezavart és a küldetése érdekében az embert is megsemmisítő gép szimbólumává vált. Nagy félelmünkké, önbeteljesítő jóslatunkká, melyért, végtére is, dolgozni is érdemes.

A 2010 először 1985-ben jelent meg Magyarországon, F. Nagy Piroska fordításában, a Kuczka Péter által szerkesztett Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban, 74.000 példányban. 2004 óta, a Szukits Könyvkiadó jóvoltából olyan egyesített kiadás is elérhető (Arthur C. Clarke teljes Űrodisszeia-univerzuma), melyben egymás után tanulmányozhatjuk a Göncz Árpád által fordított 2001: Űrodisszeiát, az F. Nagy Piroska által fordított 2010-et és 2061. Harmadik űrodisszeiát s a Németh Attila által fordított 3001. Végső űrodisszeiát. E kiadásban a 2001 és a 2010 közé egy különös dokumentum ékelődik, a szintén F. Nagy Piroska által fordított 2001 elveszett világai, amelyből a kultikus filmhez és könyvhöz végül fel nem használt, vagy abba belegyúrt anyagokat, valamint szövegvariánsokat is megismerhetünk, nem is beszélve a keletkezési körülmények lenyűgöző, s igen tréfás hangnemben, naplószerűen megírt leírásáról és más, aprólékosan összegyűjtött háttérinformációkról. (A műben helyet kapott a 2001 első előképe, az 1948 karácsonyán írt Őrszem című novella is.)

A 2010: Második űrodisszeia hozott újdonságokat is a 2001-hez képest, nemcsak a szereplők közötti hangsúlyváltásokban, nemcsak HAL „rehabilitációjában“, nemcsak a 2001: Űrodisszeiában megszülető, mitikus Csillaggyermek jelenségének továbbvitelében és tartalmi gazdagításában, de a Jupiterből Luciferré váló második nap és az Európa holdon megjelenő élet leírásában is. Ez Clarke erőssége.

A sci-fi irodalom kétes hírnevét megalapozó, egy kaptafára alkotó, gyengébb szórakoztató regényírók hadával szemben nem tobzódik a nyáladzó, csupacsáp szörnyetegek leírásában, de első regényeitől fogva úgy tudja megragadni a fiktív, idegen életformák sajátszerű idegenségét, a földivel össze nem hasonlítható bizarr szépségét, s a természetben mégis egyetemes törékeny tűnékenységét, hogy idegen lényei, legyenek akár csak geometriai formákkal leírt kezdemények, élesen bevésődnek az olvasó tudatába.

Az Európa jégbe zárt és jégből kiolvadó élővilága azóta is izgatja a kutatókat, s nyilván nem véletlen, hogy Clarke épp az Európára helyezte meghatóan ábrázolt élővilágát: művei alkotása egyben egy tudósokkal való interakció is volt, háttérszámításokkal, a NASA mérnökeivel való levelezéssel, a kurrens folyóiratok tanulmányozásával. A lehetetlen helyett a lehetséges, az elképzelhető, a feltételezhető izgatta.

2.

Arthur C. Clarke 1917-ben született. Egy nemzedékbe tartozott a tudományos-fantasztikus irodalom legnagyobbjaival: a vele végig szenzációs irodalmi csipkelődésbe torkolló vetélytárs-barátságban álló Isaac Asimovval (1920-1992), az utolsó könyvében szerzőtársául szegődő Frederik Pohllal (1919-), a filozofikusabb Stanislaw Lemmel (1921-2006) – akinek Solaris című művéből Tarkovszkij forgatta le a 2001 „keleti párját“ – , a Marsbéli krónikák és a Fahrenheit 451 révén kanonizált státuszú Ray Bradburyvel (1920-), vagy a náluk néhány évvel fiatalabb Arkagyij Sztrugackijjal (1925-1991) és Borisz Sztrugackijjal (1933-), akiknek Piknik az árokparton című novellájából született a Sztalker.

A science-fiction tematika természetesen több, mint csupán egy nemzedék – bizonyos közös korszellem és közös élettapasztalatok formálta – látomása.

Clarke maga is a science-fiction már létező intézményrendszeréből és virágzó szubkultúrájából indult, első nyomtatásban megjelent novelláját, az Utazzon dróton!-t 1937-ben az Amateur Science Storiesban publikálta[2], s onnantól fogva lelkes olvasója és értelmezője volt a tudományos ismeretterjesztés, a népszerű jövőkutatás és az ifjúsági irodalom érintkezésében formálódó tematika fanzinjainak. (Precizitására jellemző, hogy gondosan dokumentálta és közölte is, ha műveinek egy-egy motívumát akarva vagy akaratlanul valamelyik fanzin művéből merítette.)

Igazán az 1950-es évektől talált rá saját hangjára. A magyar olvasók előtt is az ötvenes évektől ismert, 1957-ben jelent meg egyik legszellemesebb könyve, a Mars titka (Tha sands of Mars), Pethő Tibor fordításában, 20.000 példányban[3]. A Jövő körvonalai című – non-fiction – futurológiai tanulmánya révén a 60-as évek végétől a magyar társadalomtudósok körében is számon tartott Clarke folyamatosan az 1970-es évektől van jelen a magyar könyvkiadásban.

2010 annyiból mindenképpen Clarke éve Magyarországon, hogy a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban két olyan regénye is megjelent, amely Clarke-ot, mint szöveget keretbe foglalja: egyik legkorábbi regénye, az 1952-ben írt Szigetek az Égben, s utolsó regénye, a 2008-ban, Frederik Pohllal közösen írt Végső bizonyítás. (Van abban valami megkapó, amikor egy 90 esztendős szerző egy 88 éves kollégáját hívja segítségül műve megírásához. Clarke egyébként utolsó éveiben rendre szerzőtársak segítségével dolgozott.)

Az a megtiszteltetés ért, hogy mindkét szöveget én szerkeszthettem, így a fordítói munkafolyamatra is rálátásom nyílt. A Szigetek az Égben fordítója, Kolonics Gabriella munkáját tökéletesen illesztette a magyar Clarke-fordítások világába, ugyanazt a „brit hűvösséget“ és eleganciát kölcsönözve a szövegnek, amit a magyar olvasó megszeretett Clarke műveiben.

A Végső bizonyítást (eredetileg: Last theorem) magyarító J. Magyar Nelly próbált kilépni a magyar Clarke-kiadások kontextusából, s  szabadabban, a mai ifjúsági regények szókészletével és nyelvi fordulataival ültette át a regényt.

Nyilván Clarke stílusa is változott a két regény közötti több mint ötven évben, de egyes sajátságok megmaradtak, így mindenek feletti finom iróniája is. A Szigetek az Égben egyértelműen ifjúsági regény, a Végső bizonyítás inkább egyfajta ifjúsági regényként is olvasható Clarke-esszencia, rengeteg Clarke-i ötlet és eszmefuttatás leltára (az űrlifttől a napvitorlásig), matematikai okfejtésekkel fűszerezve.

A két könyvben azonos az is, hogy mindkét mű főhőse kamaszfiú (a Szigetek az Égben tizenhat éves főhőse egy vetélkedő nyerteseként jut el a Föld körüli űrállomások világába, a Végső bizonyításban pedig egy srí lankai kamaszfiú, egy matematikai zseni életét és nem mindennapi fejlődését követhetjük nyomon), s mindkét mű egyik legfontosabb motívuma az űrkutatás és a találkozás az idegen életformákkal (a Szigetek az Égben esetén az egyik szereplő beékelődő elbeszéléseként találkozunk a Merkúr szülötteivel, s utalásszerűen a Mars életformáival, a Végső bizonyításban gunyorosan ábrázolt felsőbbrendű, csillagközi idegenek fenyegetése a cselekmény egyik szála).

A Szigetek az Égben „kattogó és berregő“ Általános Orbitális Komputere, Kolonics Gabriella remek fordításában: az ÁTOK bizonyára az olyan 50-es évek elejéről származó amerikai úttörő számítógépek ihletésére született, mint a UNIVAC, s az Űrodisszeia-univerzum HAL-gépének előképe. A Végső bizonyítás számítógépei főleg adatszerzésre szolgáló terminálok: a Clarke által is használt Internet kulturális kihívása nem tud meggyőzően megjelenni az idős szerzők tollán.

3.

Clarke-nak kamaszként „ideális olvasója“ voltam. Először a tudományos népszerűsítőt ismertem meg, az Arthur C. Clarke titokzatos világa című ismeretterjesztő sorozat révén, mely megmagyarázhatatlan és „földöntúlinak“ vélt jelenségek kijózanító magyarázatát kereste. Clarke javíthatatlan racionalista volt, s ez a tulajdonsága igen imponált számomra (ma már a sorozat esetlenségeit és brit humorát is látom). Regényeit ifjúsági regényként faltam, és sok regénynek, így az idén megjelenő két művének is ez egy érvényes olvasata. Az ifjúsági jelleg a művek értékéből nem von le: az irodalmi műveket funkciójuk szerint érdemes értékelni és az összehasonlítások csak az azonos funkciójú művek mezőnyében érvényesek. Clarke elsőrangú ifjúsági író, mert kamaszoknak szánt művei gördülékenyen szórakoztatóak, s a fiatal olvasó figyelmét az irodalom és a tudomány új területeire irányítják rá.

Más művei, mint a Gyermekkor vége, a Randevú a Rámával, a Távoli Föld dalai, a Birodalmi Föld, a Város és a csillagok vagy az Űrodisszeia-sorozat, nem elsősorban ifjúsági regények, a társadalmi maradiságokat érintő Swift-i iróniát, a több kritikus által kárhoztatottan sematikus, néhány vonással felskiccelt személyiségábrázolások karikaturisztikus tömörségében rejlő nagyszerű humort, a humanisztikus szemléletével dialektikusan összefüggő fanyar távolságtartást; a puritán, letisztult stílus és a rövid, csattanókra épített fejezetekre szabdalt szöveg egyszerű szépségét csak később értettem meg és tudtam élvezni igazán.

A szerzővel sosem találkoztam személyesen, de 1999. május másodikán, 19 éves koromban levélben megkerestem, a Ki Kicsodából vett postacíme alapján, s felkértem, hogy a levél mellé küldött magyar 2001: Űrodisszeia kiadást dedikálja a számomra. A könyvet postafordultával visszaküldte, dedikálva, s a kísérőlevelemet is, melyhez megjegyzést fűzött. A levelemben felhívtam rá a figyelmét, hogy művének fordítója, Göncz Árpád közben a Magyar Köztársaság elnöke lett. Rövid megjegyzésében jelezte, hogy „There will be a handsome new edition in 2000 – I’ll send him a copy! Best wishes, Arthur Clarke, 12 May 99“. Nem tudom, végül elküldte-e a kérdéses könyvet az Elnök Úrnak, sajnos nem kérdeztem meg, amikor egyszer találkoztam vele (olvasóim kitalálhatják, hogy a Clarke által dedikált könyv dedikáltatása céljából – ezzel Göncz Árpádot is sikerült meglepnem).

Sir Arthurnak egy Magyarországról szóló kis könyvvel köszöntem meg a kedvességét, melyre szintén levélben reagált. A levelet egy, a várható új megjelenéseit tartalmazó számítógépes nyomat hátoldalára írta:

Dear Gabor,

Thanks for /g/reat book! But I’m surprised it didn’t list two great Hungarians, von Neumann and von Karman (who I knew.)

All good wishes,

Arthur Clarke

Clarke a rakétatechnika úttörőjét, Kármán Tódort és a modern számítógép működési elveit papírra vető Neumann Jánost[4] hiányolta a könyvecskéből. Clarke íróként ugyanazt vallotta, amit Neumann, a matematikus aforizmatikus tömörséggel így fogalmazott meg: „A fejlődés ellen nincsen gyógymód“.

Persze a posztmodern felől, s a nagy eszményekből való kiábrándulás felől tekintve az emberiség nagy, közös álmait megvalósító optimizmus naivitásnak tűnhet – a fiatalabb science-fiction szerzők is új zsánerekben próbálják ki magukat, apokaliptikus jövőképeik nehezen egyeztethetőek össze Clarke történeteivel, még ha Clarke optimizmusa is összetettebb, mert az emberiség e nagy próbatételekben sokszor visszafordíthatatlanul és megrendítően megváltozik.

Clarke és nemzedéktársai kihívást jelentenek, egy olyan műszaki és természettudományos műveltséggel rendelkező csoport lépett színre velük, akik bebizonyították, érvényes szépirodalmi alkotások hozhatóak létre oly módon is, ha a művek konfliktusait a „technikára és a tudományra, nemritkán tudományos paradoxonra“ építik[5].

Az irodalomelmélet az írott műveket fiktív és nem-fiktív alkotásokra osztja, az előbbiek tartoznak a szépirodalom, az utóbbiak a szakirodalom körébe. Clarke munkásságában szembetűnő, hogy e nagyon éles határvonal elmosódik, s az átjárhatóság nemcsak a tiszteletreméltó tudományos ismeretterjesztésnek köszönhető, de programszerű igényesség is, mely a szépirodalmi munkát egyben vitaképes hipotézisek láncolatává teszi. A modern – s a modernség felől tekintve ideális – író nem tett mást, mint komolyan vette az olvasóját[6].

Ezen egységbe kovácsoló kettősséggel a szépirodalmi diskurzus nem nagyon tud mit kezdeni, így a science-fiction tematika is marad a planéta körül keringő szatelit. Ez a kép pedig alighanem tetszene Sir Arthurnak, hiszen ő maga a „valaha írt legfontosabb írásának“ tartotta azt az 1945-ben publikált tanulmányt, amelyben a mai távközlési műholdak ötletét vázolta fel[7]. A Nemzetközi Csillagászati Unió a geostacionárius pályát hivatalosan is Clarke-pályának nevezte el. Amennyiben használjuk a modern kommunikáció vívmányait, a távközlési műholdak szolgáltatásaira szorulunk, akkor is, ha ezt nem vesszük észre.

2010-ben javában működnek Clarke szatelitjei.


[1] A 2010: Második űrodisszeia finomsága, hogy a könyvet „két nagy orosz férfiúnak“ ajánlja „csodálattal és tisztelettel“, „Alekszej Leonov tábornoknak, kozmonautának, a Szovjetunió hősének, művésznek és Andrej Szaharov akadémikusnak, tudósnak, Nobel-díjasnak, humanistának“. Ez az ajánlás a 2004-es összkiadásban szerepel, az 1985-ös első magyar kiadásból sajnálatosan hiányzik. Clarke művében egy új versenyző is felzárkózik az űr-szuperhatalmak sorába: Kína, amely a valódi világpolitikában is tartogathat meglepetéseket. A 2010 előszavában az Amerikában élő Csien Hszüe-sen letartóztatását a „McCarthy-korszak egyik legszégyenletesebb epizódjaként“ aposztrofálja. A kínai rakétaprogram későbbi vezető egyénisége tiszteletére a mű egyik űrhajóját Csiennek nevezi el. Ez az űrhajó filmváltozatban nem szerepel.

 

[2] Magyarul Clarke egyik legkitűnőbb fordítója, Németh Attila tolmácsolásában olvasható a Galaktika 176. számában.

[3] Abban a korszakban tehát, amely érthető okból elsősorban az 1956-os forradalom utáni megtorlás történései révén marad meg a kollektív emlékezetünkben, pedig technikatörténeti és társadalomtörténeti szempontból rendkívül sokszínű és izgalmas időszak: egyebek mellett a televíziózás felfutásával, a magyar szórakoztató elektronikai ipar fellendülésével, az első magyar számítógépek feléledésével és – talán mindezektől nem függetlenül – a magyar science-fiction könyvkiadás első sikereivel jellemezhető.

[4] A „nagy Theodore von Karman“-ra röviden utal is a 2010: Második űrodisszeia előszavában, mint a Kaliforniai Műszaki Egyetem Guggenheim Repülésügyi Laboratórium  egyik alapítójára. (A 2004-es összkiadásban a 270. oldalon.) Neumannra a regényszövegben történik utalás, a könyv VI. részében, a 49. fejezetben, ahol a szereplők a Jupitert felfaló valamiféle sejtautomatáról, mint „Neumann-gépezetről“ beszélgetnek (uo. p403).

[5] Kuczka Péter: Arthur C. Clarke, in: Arthur C. Clarke: A város és a csillagok, Kozmosz könyvek, 1979, p338

[6] E bekezdést az Író odisszeiája című írásomból idézem, mely Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Elsőszülöttek című regényének utószava (Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Media, Budapest, 2009, p374-379.)

[7] Molnár Csaba: Súlyos súlytalanság, Magyar Nemzet, 2008. március 29., p25.