You Are Here: Home » Fogadó » A közönség felfedezése

A közönség felfedezése

2010/Tél számunk Fogadó a Múzsákhoz rovatában Kulin Borbála Ferenczy Zsolt és Orosz Csaba képzőművészeket kérdezi.

Kulin Borbála: Művészeti tevékenységetek mellett mindketten tanítotok is. A tanítás csak mellékes foglalatosság, „kötelező nyűg”, vagy fontos részét képezi a művészi munkátoknak?

Orosz Csaba

 

Orosz Csaba: Én korábban általános iskolai tanárként dolgoztam, s úgymond “outsider”-ként kerültem a művészeti életbe. Sokáig a klasszikus műfajok lelkes vidéki művelőjeként, sok-sok hazai és nemzetközi kiállítás középmezőnyében, néhány rám esett kisebb díjjal, viszonylag elégedett, de izgalmaktól mentes életet éltem akkoriban. Tanári munkámban már sokat kísérletezgettem, de alkotói életem teljesen más vonalat követett. Igazi Dr. Jekyll és Mr. Hyde voltam ez ügyben, s éreztem is e kettősség paradoxonát. Aztán, amikor már tizenéves tanári múlttal a hátam mögött beiratkoztam az Iparművészeti Egyetemre (1998.), ahol ötleteimnek, melyeket tantermi magányomban szinte csak az akkori diákjaimmal osztottam meg, visszacsatolását láttam, megváltozott minden. Ez a momentum, illetve egy a vizuális nevelés területén kapott nemzetközi elismerés (2003. First European Competition Art Education and New Media 2003. Linz-i Egyetem Képzőművészeti Fakultás. (Ausztia) BenQ Company Díja) alakította át teljesen az életemet az alkotás területén. Innen kezdtem felismerni, hogy egy működő pedagógiai elv és rendszer is lehet alkotói út, s ez fokozatosan egyre tudatosabban jelent meg számomra. A szerencsének is tulajdonítható, hogy a művészeti élet is egyre fogékonyabbá vált az innovatív kiterjesztés logikája révén a társadalomtudományok felől érkező impulzusokra. Míg grafikusként nem voltam különösebben érdekes a szakma számára, úgy kreatív vizuális pedagógusként, aki műalkotásként tekint a diákjaival végrehajtott különböző akciókra és projektekre, már annál inkább. Ez odáig „fajult”, hogy most éppen a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában DLA-zom alkotásmódszertani kutatás tárgyában. Persze, a kézműves jellegű tárgykészítés is megmaradt számomra, de valahogy másként, egyfajta terápiás gyakorlatként tekintek rá. A helyére került, s így sokkal jobban is érzem magam.

Ferenczy Zsolt: A tanítás semmi esetre sem nyűg! A nyűg csak akkor jelentkezik, amikor olyan felesleges köröket kell futnunk, ami már a közvetlen tanítást akadályozzák. Akik oktatási intézményekben is tevékenykednek, azok tudják, hogy a bürokrácia és a bonyolultság túlzásai nyűgök is lehetnek. A művészeti tevékenység pedig az egyik alapja annak, hogy művészetet is tudjunk tanítani. Viszont fontos, hogy meg legyen az egészséges egyensúly.

Kulin Borbála: Más- és más szempontból, de mindketten a public art valamilyen formáját (is) művelitek. Milyen út vezetett titeket idáig?

Ferenczy Zsolt: Részemről a „kivonulás a műteremből” mindig is felfrissít (itt széles mosoly – A Szerk.)

Orosz Csaba: Az általam vezetett gyakorlat a művészet társadalmi illetékességét hirdeti. Ez, mint korábban jeleztem, a beuys-i antropológiai művészetfogalomból eredeztethető, abból táplálkozik,  hogy minden ember eredendően művész, illetve kreatív lény, de Joseph Beuys fogalomtárában ez egyenlő a művészettel. Ez a kijelentés a táradalom egészére is kiterjesztve kell, hogy érvényesüljön. Kicsit megmosolyogtató persze, hiszen mindez utópisztikus elképzelés, de mint minden ilyen, romantikusan heroikus is egyben. Eredete az avantgárdban gyökerező, a művészetnek a társadalmat formáló hatalmába vetett hiten alapul. Szóval, tartalma nagyrészt a szociális és emberi kapcsolatok, a megváltozott kommunikációs paradigmák művészetbe ágyazódásáról szól, amit posztmodern hozott el, de voltak gyökerei a modernizmusban is. Számomra ez az út egy lassú felismerés, hiszen közel negyven évesen esett le a tantusz, hogy mit is keresek, mit is akarok. Ebben lehetőségeimhez és gyarlóságomhoz mérten próbálok következetes lenni. Az hogy a VINYL (2003-ban a diákjaimmal közösen alapított Vizuális Nevelés Labor Nyíregyháza) akciói és projektjei a Public Art territóriumába illeszthetők, csak elnevezés kérdése. Kitaláltam én is ilyen műfaji gyűjtőfogalmat a dolgainkra, amit közösségi performansznak kereszteltem el, de persze ezek a kategóriák nem kizárólagosak, s nem is jelentenek túl sokat. Csak szavak, a gyakorlat mindig több és összetettebb ennél.

Kulin Borbála: Milyen hagyományokból építkezik a művészet ezen ágazata?

Orosz Csaba: Ha kronologikus ontológiai pontot keresünk, mármint a műfaj hagyományát és alapjait illetően, akkor akár a modernizmus kezdeteire is visszaléphetünk. Perneczky Géza úgy hívja a fordulópontot, hogy a „közönség felfedezése”. Ő ezt nem kis éllel a művészet utolsó korszakának is tartja egyben, ami az avantgárd művész oppozíciójából érthető meg leginkább. Marx, az utópista szocialisták nagy inspirátorai e kezdeteknek, de Beuys antropológiai művészetfogalma is fontos része annak a gyűjtőműfajnak, amit ma Public Art-nak nevez a szakma és a közönség. Egyes meghatározások szerint nem történik más, mint hogy a múzeum védett rezervátumából a művész kimerészkedik a közösségi terekbe. Szerintem ez nem elegendő, de fontos része a dolognak, hiszen a párbeszéd kialakítása a művészet és a közönsége között egy többtényezős interaktív „játék” a szó legnemesebb értelmében.

Ferenczy Zsolt

Ferenczy Zsolt: A kortárs művészet közismertsége, publicitása enyhén szólva marginális. Ha bármilyen public artos esemény történik a „köz” terein, akkor az egyfajta kortárs művészeti demonstrációnak vagy prezentációnak is felfogható. 2008-ban, a Reneszánsz év kulturális programjaihoz kapcsolódva történt egy figyelemre méltó pályáztatás public art művek készítésére, melyek nyolc vidéki nagyváros különböző terein épültek fel (2 hétig). Ebben a projektben megnyertük Kerekes Gábor közösen az egyik debreceni kiírást. A MODEM előtti térre építettünk egy helyspecifikus installációt (köztéri művet) Oázis-homokozó címmel. A programnak talán az volt a célja, hogy az eddigi hazai köztér-művészeti tendenciákat demokratizálja, minek eredményeként a helyi, vagy tágabb közösség problémáinak felvetésével katalizátorként segítse a közös gondolkodást és a kommunikáció elősegítését (interaktív, helyspecifikus, kontextusfüggő). Aztán persze a kortárs művészetet olyan potenciális befogadókhoz is eljuttatja, akik a művészeti szcéna hivatalos csatornái számára elérhetetlenek. Egyébként a köztéri művészet kifejezéshez a politikai reprezentációt szolgáló monumentális művészet képe erősen hozzátapadt, ezért használjuk inkább az angolból vett public art megnevezést, ami tágabban értelmezi társadalmi nyilvánosság tereihez kapcsolódó műveket.

Kulin Borbála: A doktori munkátok mennyire szerves része az „életműveteknek”? Általában, a munkáitok, egyes „korszakaitok” kapcsolhatók-e egymáshoz, vagy egy-egy letett munka után valami gyökeresen más kihívást kerestek?

Ferenczy Zsolt: Szerves része, hiszen a szövegek (a doktori értekezés) által közelebb kerülhetünk a művekhez kapcsolódó elméleti háttéranyaghoz, a szándékokhoz és indítékokhoz, a vonzásokhoz és választásokhoz, valamint a mit és a hogyan kérdésekre adható válaszokhoz.

Orosz Csaba: Eddigi pályafutásom alatt nem kis szerencsével párhuzamban tudtam tartani az ösztönös és a tudatos alkotói attitűdöket. Az ösztönösség a munkák irányvonalának kijelölésében játszik döntő szerepet, egy-egy projekt ötlete sokszor a ráérzés ösztönösségével talál meg. A tudatosság itt az ötletek rendszerezésében a projektek lebonyolításában, illetve a formába és szavakba öntésében van jelen. Ez utóbbi teszi lehetővé, hogy egyáltalán leírjam a tapasztalataimat, illetve rendszerezzem a VINYL-ben elhangzó gondolatokat, mintegy tudománnyá „nemesítsem” azokat, ha lehet ilyen nagy szavakat használni. A doktori kutatásom is e szavakba öntés manifesztuma. Mindez egy folyamatos „életmű-építés”, nagyon izgalmas sok-sok egymáshoz kapcsolható felfedezéssel.

Kulin Borbála: Egy-egy új munka kigondolásakor a témát határozzátok meg magatoknak először, s ahhoz kerestek megfelelő technikát, vagy fordítva, a választott technika hozza magával a témát?

Orosz Csaba: Van, hogy a technika, az eszköz másodlagos, fontosabb a létrehozás folyamata, és ami lejátszódik akkor és ott, de előfordul az is, hogy egy technika felfedezése, annak meta-üzenetei inspirálnak engem illetve a csoportot, s annak mentén indulunk el, ahhoz igazítjuk a tartalmat. Ez egy kiismerhetetlen folyamat, hol ez fontosabb, hol az. Nincs recept.

Ferenczy Zsolt: Ha a technika határozná meg az új munkáim létrejöttét, akkor valószínű, hogy gesztusfestő lennék vagy talán konstruktív-minimalista. Nyilvánvaló, hogy a művészetet tanulva (ezek főleg az iskolai évek) a technikai kérdések dominánsabban merülnek fel, hiszen egy-egy technika megismeréséhez, biztos használatához sok gyakorlás kell. Így a tanulásnak van egy olyan szakasza vagy metódusa, amikor a téma lényegtelen, illetve másodlagos. Egyszerűen szólva egy gyufásdoboz és egy ásványvizes pille-palack véletlen elrendezésének tanulmányozásával meg lehet tanulni sok fajta technikát. De ebben a kérdésben ott rejtőzik a „tyúk-tojás” szindróma. Úgy gondolom, hogy a témához idomulnia kell a technikának, mert ha ezek nem támogatják egymást, akkor ott valami nem stimmel vagy legalább is hiányérzetünk lesz (egy jól ismert kifejezéssel élve „maníros” lesz vagy éppen „naív”). Egyébként láttam már olyan műveket is, ahol a téma és a technika köszönőviszonyban sem voltak egymással, de mégis erős munkák voltak. A mostani képeimnél először a témát vagy témakört gondolom ki, amihez megpróbálok egy olyan technikát alkalmazni, ami a leginkább segíti és kifejezi azt, amit szeretnék. Így a kidolgozott, határozott formát és teret láttató képeim kvázi narratív témát jeleznek.

Kulin Borbála: Vannak-e kedvenc technikáitok? Lehet-e egyéni módon alkalmazni-megújítani egy-egy közismert technikát?

Ferenczy Zsolt: A képzőművészet talán legfontosabb ismérve a kézművesség jellege. A számos (amit manapság inkább nevezhetnénk számtalannak) technika közül mindenki választ egyet (de nem ritka, hogy többet), amin belül aztán elkezdődhet a játék. Érdekes persze az is, hogy ki hogyan definiálja, nevezi magát: pl. festő, festőművész, szobrász, videóművész, performer vagy csak egyszerűen képzőművész. Ebben a sorban talán képzőművész (képzőműves?) vagyok, de festőnek tartom magam. És nemcsak azért mert festő szakon végeztem, hanem mert a festészet indított el, vagy a kérdésre válaszolva a festészet olaj, vászon technikája volt a „kedvenc” technika és talán ma is az. De az igazat megvallva a legtöbb technikához nyitottan közeledek, így a festés mellett sok más technikát is használok (fotó, videó, installáció, objekt stb.). Az érdekes inkább az, hogy ha pl. a festészetre fókuszálunk, azon belül is mondjuk az olaj, vászon technikára, akkor könnyen észrevehetjük, hogy itt nem lehet szó nagy újításról, hiszen létrejötte óta jelentős lényegi változások nem történtek. Szerintem pont azért is izgalmas a festészet, mert már nem lehet hozzá úgy közelíteni, mint az újítások melegágyára, a káprázatverseny élharcosára. A festészet önmagából merít. A festészet tautologikus.

Természetesen művészettörténeti, művészetelméleti szempontokat alkalmazva az elmúlt 500 évben történt azért egy s más, de az olaj, vászon technika az ugyan az, mint 500 éve volt. Így aki fest, az részese ennek a több száz éves diskurzusnak. Igazából mindenki egyedi módon alakítja ki saját technikáját, de a keretek adottak (olaj, vászon). Hasonlatos ez mondjuk a boxhoz: adott a két játékos a meghatározott szabályokkal, akik egy adott küzdőtérben mérik össze erejüket. Ha viszont valamelyik pisztollyal vagy láncfűrésszel lépne be a ringbe, akkor már nem nevezhetnénk boxnak.  A kortárs művészetben minden mehet, és mindent lehet. Saját műveimnél kiegészítik és inspirálják egymást a „kötött” (mint pl. az olaj, vászon) és a „kötetlen” (pl. installációk, objektek) technikák.

 

Orosz Csaba: Nincs különösebb technika, amit előnyben részesítenék a többivel szemben. Ahogy a helyzet és a lehetőség diktálja az lesz épp a kedvenc. Ettől is izgalmas ez az egész, ez hozza az újításokat és a folyamat maga is megújhodás az alkotónak. Az ember egy feladathoz, egy műhöz, a saját képére formálja a technikát, átszűri rajta az összes tapasztalatot és ismeretet, amivel rendelkezik, s sokszor érdekes dolgokra bukkan. Ez fontos, főként az egyéni észlelési pontját illetően, vagyis ahonnan az egész társadalom-művészet kontextust szemléli. Mindig is ezek a személyes észlelési pontok gazdagították a közösséget.

 

Kapcsolódó anyag:

A vidámság parkjain át (Ferenczy Zsolt munkái lapunk 2010/Tél számának képanyagából)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top