A Vörös Postakocsi 2010-es díjátadóján elhangzott méltatás.

A Vörös Postakocsi következő díjazottjának, Soltész Istvánnak a bemutatását akarva-akaratlan is azzal a félig titkolt, félig pedig kimondott félelmem felidézésével kell kezdem, ami akkor fogott el, amikor az első lapszámhoz kértem tőle (hű de rosszul hangzik) illusztrációs képanyagot. Azon túl, hogy hozza-e a nyomda a megfelelő képminőséget, az ellen is berzenkedtem, hogy egyáltalán kényszeríthetjük-e a képeket erre az illusztratív szerepre. A félelmem elillant: a képek megőrizték autonómiájukat, miközben kapcsolatba léptek szövegekkel.  Soltész István pedig időközben visszatérő szereplőjévé vált A Vörös Postakocsinak.

Ha igaz az, hogy a fotográfia egyik titka éppen a rejtélyes természetnek a technika rejtélyévé válásában rejlik, akár a Medúzafő mitikus történetét, akár a természet irónjának Fox Talbottól származó metaforáját vesszük példaként, akkor a természet és a technika összefonódása éppúgy jellemzi Soltész István egész pályáját, mint a fényképezést magát. És nem pusztán a mérnöki és művészi munka egyvelege, a szabolcsi halgazdaságtól a New York-i kiállításig terjedő pályaív, s a választott hivatás, a fényképészeti műasztalosság, a kameraépítés tanúskodik erről, hanem maguk a képek is. Soltész István fényképei Kapcsolataim a külvilággal című sorozattól kezdődően a Barlanglakásokon, a Módosított tájképeken és a Vadcsapásokon keresztül egészen a Madarak című új sorozatig azt a küzdelmet és sajátos látásmódot jelenítik meg, hogy miként lehetséges az esztétizálás csapdáitól megszabadulva kifejezni egy következetes érzékenységet. Változások, amelyek nem változtatnak semmin, beavatkozások, amelyek utólag magától értetődőek lesznek. Ezt az eszményt is kifejezi Man Ray egyszerű mondata: „csak ülök a fényérzékeny papírdarab előtt és gondolkodom”.

Valamit még el kell árulnom: soha olyan hálás nem voltam a Főiskola Tanulmányi Osztályának, illetve az aktuális órarend gubancainak, mint akkor, amikor előadásainkat egymásra pakolták, hiszen egy hirtelen jött ötletnek köszönhetően közös kurzussá tettük a kényszerhelyzetet.  Így alakult, hogy végighallgathattam és nézhettem István fotótörténeti előadását, ráadásul a kérdező és kommentátor kellemes szerepében. Ez a sajátos időkényszer a fotográfia egyik alapevidenciájával ajándékozott meg: a fénykép transzparens médium. Látjuk a fényképen keresztül az ábrázolt dolgot, ám miközben úgy tetszik, hogy csak azt látjuk, akkor meglátjuk a fényképet magát, azt az ábrázolásmódot és felületet, amely barátságosan invitál minket a képen túlra, no és egyúttal arra is, hogy elidőzzünk a kép előtt.

 

Soltész István, fotóművész.

1967-ben született Mezőkövesden, 1986 óta él Nyíregyházán. Tizenhat évesen, közvetlenül édesapja korai halálát követően kezdett el fényképezni. Eleinte talán csak az iránta érzett tiszteletből, ám az egyre inkább elhatalmasodó érdeklődés a hivatásos fotográfus-mesterség felé terelte, bár iskoláit ő sem a fotográfia területén végezte. Felnőtt életében összefonódott a fotográfiai és a mérnöki hivatás: a fotografálás mellett nagyformátumú fakamerákat készít. Az utóbbi időkben szinte csak saját készítésű eszközökkel hajlandó dolgozni.