Hegedüs Béla Kalmár György-könyvéről — kritika lapunk 2010/Tél számából.

Hegedüs Béla könyve külsőre kicsi, csinos, akár egy kézitáskában is elfér – a recenzens a kötetet a táskájába csúsztatta, s a tömegközlekedés magányát enyhítendő olvasta azt végig (a nagyváros előnye), mégpedig igen hamar. Szakirodalmi kismonográfiára kevéssé jellemző, inkább regényeknél szokásos az efféle olvasási mód. Okkal említünk fikciós irodalmat, ugyanis a szerző jogosít fel erre, hiszen maga Hegedüs nevezi ki Kalmárt (és nem a műveit) könyve „főszereplőjének”, és szintén ő maga nevezi írását regényesnek (6–7). Kétségtelenül és közhelyesen igaz az is, hogy az alig ismert nyelvfilozófus Kalmár György titokzatos, regénybe illő figura, és ez nem csupán kortársi megítélésére vagy 20. századi újrafelfedezésére vonatkoztatható. Ahogyan az előbbinél úgy az utóbbinál is egy bogaras, olykor őrültként ábrázolt jellem rajzát kapjuk – mégsem csupán a főhős figurája az, amely a kötet romános alaphangját biztosítja, hanem az azt övező rejtélyek. Kalmár életrajza ugyanis mindeddig részleteiben felderítetlen, művei teljességükben ismeretlenek, az ismerteknek kiadási helye, ideje bizonytalan, néhány közülük csak kevés példányban maradt fenn, az is lehet, hogy töredékesen, s az már igazán a legkevesebb, hogy nincsen megbízható kritikai kiadásuk. A szerző izgalmas anyaghoz nyúlt, a nyersanyagban jócskán rejlik lehetőség.

A kötet először Szelestei N. László forráskiadványának (Szelestei N. László: Kalmár György, „a magyar nyelv szerelmese”, PPKE BTK, Piliscsaba, 2000.) folytatásaként jelöli meg magát (5) annyiban, hogy az újonnan végzett forráskutatások során előbukkant szövegek kiadására vállalkozik. Az identifikáció részben el is fogadható, hiszen a kötet második része valóban forrásokat közöl, mégis túlzott szerénység ennyiben határozni meg a kötet mottóját. Még a kötet célmegjelölése is tartózkodó: Hegedüs művét bevezetőül kívánja azok számára, akik Kalmár világa iránt érdeklődnek (23). Ez az ajánlás be is teljesül, s az olvasónak forrásról forrásra haladva be kell látnia, hogy fejlődési regényt olvas: a főszereplő alakja először a kánon szerint jelenik meg, majd a szerző tollának nyomán rajzolódik át a szemünk előtt. Mindeközben Hegedüs Béla deklaráltan, irigylésre méltóan és követendően tisztában van azzal, hogy amikor hőséről ír, és az általa feldolgozott adatokat és szövegeket értelmezi, teremtőjévé is válik a kalmári személyiségnek: „célom egy emberközeli, elképzelhető figura megalkotása. Hitelességről szó sem lehet, hiszen a véletlen és saját szerzői szubjektumom önkénye rendezi személlyé a forrásokat” (23). Ez az öniróniától sem mentes, mindenkor közvetlen hangnem és szakmai korrektség jellemzi a Kalmár műveit ismertető bevezetést követő fejezeteket.

Hegedüs a teljes kalmári életutat mutatja be, kezdve az író riasztó külsején és ruházatán, amely – ahogy megtudjuk – a kelleténél jobban is meghatározta műveinek befogadását. A jellemábrázolással folytatódik a leírás, amelyből kiderül, hogy a főhős különc személyiségének, hatásvadász kommunikációjának, a kortársi véleményekben nevetségesnek látszó személyiségi jegyei észrevétlenül telepednek rá műveire, szakmai működésének később kori megítélésére is. S még a tudományos eredmények objektív számbavétele sem mentes a szerző külső-belső különösségének hangsúlyozásától. Változást Kalmár jellemének megítélésében Weöres Sándor értelmezése hoz, aki szerint éppen Kalmár „emberi kötelmeken kívüli paranoiás” őrülete az, amely művészileg értékessé kell, tegye műveit (35). Látható azonban, hogy minden esetben a személyiség bűvöli el a műértelmezőt és határozza meg a befogadást.

Hegedüs Béla azonban a forrásokhoz fordul, s főképp Kalmár saját írásai és egy kontrollforrásként használt útikönyv, a hallei Stephan Schultz írásának fényében rajzolja térképre európai, közel-keleti és oroszországi útjait. Milyen kár, hogy ehhez a leíráshoz térképmelléklet nem készült. A párhuzamos utazások, s a kontrollszemély bemutatása során arról szerzünk tudomást, hogy Kalmár György kapcsolatban állt az első és egyetlen, zsidók és mohamedánok keresztény hitre való térítését célzó protestáns intézménnyel, az Institutum Judaicum et Muhammedicummal, viselkedése pedig értelmezhető a pietizmus felől. Az új kontextus és a pietizmus bemutatása új keretbe helyezi Kalmár élettörténetét, és a korabeliek számára érthetetlen külföldi utazásait. Itt kell megjegyezni, milyen találó a könyv borítóján látható ábrázolás: Kalmár Prodromus-ának utolsó vignettája. Egy tükörsima vízen úszó hajó képe, amely a bal parton fekvő lakott területtől és a kopár jobb parttól egyenlő távolságra halad célja felé, mintegy az emberi élet kognitív metaforájaként is működve erősíti meg a vizualitásban is Kalmár jellemét.

Végül a szerző Kalmár recepcióját mutatja be, amelyben ismét megerősödik, hogy Kalmárnak magyarországi szakmai recepciója nincsen, legalábbis nem művei határozzák meg a róla alkotott képet, mégis világszerte ismert. A jelenséghez hozzá kell fűzni, hogy ebben az időben a magyar nyelvű filozófia, ahogyan egyébként a filozófiai nyelv is gyerekcipőben jár. Erről a szerző nem ír, de Kalmár elutasítottságához és szakmai megértetlenségéhez nyilván a korabeli magyarországi közeg felkészületlenségének is hozzá kellett járulnia.

A kötet legfontosabb módszertani hozadéka a nemzetközi források felkutatása és komparatív számbavétele, amelynek köszönhetően Kalmár utazásai és életműve is új értelmet nyer. A kötet második felében Szelestei N. László szöveggyűjteményének forrástípusai szerint rendezi a szerző a bemutatott szövegeket: egyrészt Kalmár György újonnan felbukkanó, külföldi levelezését, majd a mások Kalmár Györgyről című fejezetben külföldi és hazai tudósok megnyilatkozásait a könyv főszereplőjéről. Ezek a kritikai igénnyel közölt források újdonságként Kalmár nemzetközi kapcsolataira derítenek fényt, színesítve a korábbi forráskiadás által felkínált portrét. Kalmár György széleskörű nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkező személy, így esetében a szövegegyüttes természetesen a teljesség látszatával még csak nem is kecsegtet – azt is tudjuk, hogy ettől bővebb forrásállomány áll már készen megjelenésre, a könyvben mégis megnyugtatóan hat a szerző európai nagykönyvtárakban való otthonossága, amely pedig a hivatkozásokban azonnal megmutatkozik. A bőségesebb anyagot a szerző a http://rec.iti honlapon kívánja majd elérhetővé tenni. A könyv erénye továbbá, hogy a második részében kiadott szövegek a megelőző tanulmányokban érvekként kerülnek felvonultatásra. Hegedüs Béla bravúros (nem csupán) filológiai teljesítménye, ahogyan a halott Kalmár György megelevenedik előttünk, s a kötet forráskiadvány része arra is lehetőséget ad, hogy az olvasó megalkossa a saját Kalmár Györgyét.

Logikai bukfenc viszont, hogy a szerző Kalmár műveinek jelentőségével indokolja a Kalmárhoz való fordulást. Ez azért kelt hiányérzetet az olvasóban, mert Kalmár műveinek jelentőségéről nem sokat tudunk meg, tekintve hogy a gondolatmenet nélkülözi az elméleti vizsgálatot, hiányzik a művek elemzése. Néhány megvilágító hatású gondolatfutamban Hegedüs arról ír, Kazinczy Ferenc Kalmár-jellemzése óta a szakirodalom fontosnak tartja, hogy „foglalkozzon Kalmár személyével. Az elemzett, bemutatott művek mögött mindig ott van a személy mint ok. A legendás figura magyarázza az elutasítandót és a dicsérendőt is” (97). Ebben a kötetben viszont a sok szemszögből megvilágított személy egyelőre csak saját méltatlan megítélését magyarázza, hiszen a művekre nincs rálátásunk. Egy ígéretet kapunk a kalmári művekben megfogalmazott, de módszeresen ki nem fejtett elmélet értelmezésére, s ezzel a legmesszemenőbben élvezetes és izgalmas kötet folytatással kecsegtet. Az újabb könyv megjelenése, a kutatás folytatása azért is üdvözlendő, mert Hegedüs Béla Prodromus-ával Kalmár György helye a szentesített kánonban még nem jelölődött ki, pedig jól érzékelhető és verifikálható is a szerző erre irányuló szándéka. Addig is az olvasók és a recenzens, na és persze Kalmár György a kánonon kívül rekedtek közötti pozíciót vesztettként várja a folytatást.