A nyíregyházi kötődésű, egykor a Főiskola Ampha-körében tevékenykedő, ma már Debrecenben élő költő verseit ajánljuk olvasóink figyelmébe — lapunk 2010/Tél számának Úti füzetek rovatából.

Búcsú

Kedvesem! most halni
indulok; porcukor-köddé
válik majd az alkony,
mikor felvágják ereimet,
és nagyon üresnek érzem
majd magam nélküled,
mint kalitka madárfütty
nélkül…

elválunk egymástól, mint
te meg én, de ígérem,
töviskoszorús titkaid
magammal viszem
a túlon-túl törékeny és
fehérnél fehérebb
grammatika nélküli
nevenics-hóvilágba:

magammal viszem
bokakilengő fejszés fájdalmadat,
bundádba burkolt rémület-magányodat,
úttesten heverő tudatcserepeidet…
műtőasztal mennyvakító létét,
szikék ritmikus g-moll szvitjét,
csavarok és lemezek lepke-táncát,
az Ember monitoros ébren-szabdalását…
– egy átvirrasztott éjszaka bárka-jaját –
s híven őrzöm azt a teremtésben
vesztesnek érzett négy napot,
mikor gyermekkéz érintése
nélküli golgota-óráidra
visszagondolok.

Újra kell tanulnod,
ugye tudod,
a piano-szellő ringatta fákat,
a madárfészekben nyugvó pelyhező hitet,
lábnyomaid aranyló, keringős múltját…

Odaát majd szeretném gyakran hallani
kopogós lépteid mankók nélküli zaját,
mert minden talpérintésedtől lélegezni kezd
a föld, új hajszálgyökereket ereszt benned
a lüktető remény, s egyszer bátorsággá
cseperedik majd a félelem is, és erre
a zimankós télre mint rossz álomra
emlékszel majd csupán, s tudom,
idővel engem is elfeledsz,
de csak úgy, mint egy rossz szerető
igaztalan csókját…
pedig tudnod kell, s ezt akartam
tulajdonképp elmondani neked:
nem voltam más, – s immáron
így búcsúzom tőled –
mint maga a téged
végsőkig körbeölelő
álruhás rózsafa-Türelem.

Huszár-kopp

Nagyapám emlékére


„..Nem a vásárból jövök, nem a hegyről, nem az égből, de igenis: a földből. Nehéz volt magamat összeszednem, nehéz a föld is, a sírdombot sokáig mozgattam, akár a vakond. Sós-paprikás kenyeret kívánok, igen. Adjatok jó bort, ha van, világítson az is minékünk…”
(Nagy László: Apánk a másvilágról)

Álmaimban minden éjjel
újrahantollak, drága Nagyapám, és
egy fényesre pucolt nyikorgó
csizmaszárban hozom felszínre
félholtra fakult, ősztincsű emlékeimet–
Nincs szaga már az elmúlásnak,
nincs hangja már a fájdalomnak,
csak illatporos halánték van
és csöndje a Tejutat is megjárt
negyvenkettes csizmapárnak–
Holtodiglan hű hitedet
pufajkád alatt rejtegetted,
mert voltak idők, amikor a
kegyelemvesztes patkányoktól
félni kellett, és bölcs dolog volt
becsületbüszke párás szemeinkre tolni
még bölcsebb kalapunk
s benne: önmagunk –
Azóta sem,
az utolsó, tüdőszorító
éjszaka jogán sem vallottál
róla, kik vertek úgy meg, csak
ajkaid mozdulatlanul összeszorítva,
félszeg, de vitézi bólintással üzentél
nagymamának, hogy még élnek –

Rügyeiket altató márciusi fák
sóhajfohásza lehetne a Tied,
hogy a múlt sebes lovait
ne üssük, úgyis utolérnek
minket, ahogyan egykor Téged is
a kokárdarózsa-szirmú végzet –
És ha a csikófejes rácsos kiságyba
beköltözik majd a jövő, akkor nincs
okunk magunkba temetkezni
tiszta kapca és vasalt kötő mögül,
csak hinnünk kell, hogy még egy ideig
szövetségesünk az egészség és az erő –
Mindenszentekre kérlek hát,
engedd el patkós lépteimet,
de azért hagyom, hogy újranevezd a dolgokat,
és hogy úgy éljenek benned
– s áldott legyen érte ezért a Te neved – ,
ahogyan egykor elnevezted őket:
huszár-kopp

A Vörös Postakocsi 2010/Tél.