Összefűzött kisprózák lapunk 2010/Tél számából.

Hatalmas várablak

 

Az hatalmas lenne, ha írnék róla. Ezt mondta legutóbb, az egyik ritka legutóbb, amikor szóra lehetett bírni. Amikor szóra tudtam, én. Feltekerem az utolsó tincset, folyton ez a haj, kicsusszan, a dolgok is a kezemből, nem elég közhelytelen ez, ahogy megragadom a lényeget.

Egy várablakból láttam meg, nagyon régen, lassan mozgott, mintha beszélt volna a kert minden pontjához, nem értettem mit, nem tudtam kivenni a szájmozgásából, pedig alaposan néztem, sokáig, azóta is, hosszan. Kivehetetlen az a mozgás is, ahogy ide-oda sétálok egyik ablaktól a másikig, keresem a helyem a térben, ebben a térben, nagyon régóta, nem igazodunk egymáshoz, vagy a tér keres engem, rosszul hajlítok.

Azóta keresem, mit mondott, mit szólt a kerthez, minden hajnalban ott vártam, száz évek teltek, lestem a mozgást, sétáltam ide-oda, hajlítottam magam a térhez. Soha nem nézett fel, mégis mindig tudta, hogy onnan figyelem. Nekem beszélt a kerthez.

Amikor kihajoltam, hogy végre érezzem a szájából áradó várszagot, várszavakat ragadjak meg, kicsusszant valami a kezemből újra, hajból sok tincs egyszerre; akkor, akkor megígérte, hogy minden hajnalban szóra bírhatom, ha írok róla, miután a hatalmas várablakból leérek hozzá.

Hosszkülönbségek

 

Megértettem a kapu és a kerítés különbségét. A különbséget sövénynyírni lehet. Kiigazítjuk az eltéréseket, leginkább hosszban, van, ami javíthatatlan; az eltéréseket tavaly nyáron rajtam igyekeztek igazítani, akkor kapuk nem érdekeltek, kerítések hossza esetleg a megtehetetlen távok miatt izgatott. Elképzelhetetlennek tűnő távok izgatnak ma, távlátásom újraszületett, vagy inkább újra nélkül, először.

Kiigazítom a lányom, amikor geberlyét mond gereblye helyett, pedig tudja már a helyességet, ő maga csupa helyesség, a paflon is plafon lesz, ő meg nagy, ha kétévesen kilencven centi volt a hossza, mennyire igazodhatott mostanra.

Körbekerítettem magam mindazzal, ami messzebb volt egy kapunyi karhossztól, amikor igazításom után gyógyítottam hegeket; elképzelhetetlennek tűnt, hogy karon kívül használható leszek más hosszokban, amikor nyújtom a hajgeberlyét kilencven centi hajhosszban most. A most a fontos mindig, nem igazítom magam máshoz, most növő hajcentik érdekelnek, most tehető karhosszok, mostra igazított lábtávok.

Eltérek néha a tárgytól, ha általam tehető hosszokról kérdeznek, mostokról beszélek, igazítok toldalékokat. Belém toldott részekről csak részleteket nyilvánítok, centikről hallgatok, újra és újra, vagy megfelelő szavakat kerítek.

Közel négy évtizedhosszig nem értettem a kapu és kerítés különbségét, a nyisd ki a kaput és a húsz méter kerítés egyre ment nekem, kiigazítások sikertelenek voltak, minden akkori hiábavaló volt, amikor a most elképzelhetetlennek tűnt.

A sűrű nem miattam

 

Felszakadozott. Apró, szürke foltok lettek az egybefüggő nagy fekete helyett, szerencsétlen ide-oda lökődő foszlányok, majd fejben összerakom, a szélekkel kezdem, a közepe hiányzik – miért hiszem, még mindig, hogy ott találom a lényeget. Ami hajnalban sokkal sűrűbb, különösen tisztább is ez a sűrűbb, alig bírható, átható és mély, eddig azt hittem, ötkor van a sűrűség csúcspontja, mióta figyelem, hogy nyár van, tudom, fél négykor leginkább.

Valami nekicsapódik valaminek, szürkeségben a térérzékelés még bajosabb, de legalább rászoktam, hogy a test függőlegesbe állításával kezdjem a szélek összerakásától indulva a középkeresést.

Unalmasan minden reggel illesztgetek, egy ideje nem kell gondolnom rá, hogy keresek, anélkül tudom tenni, illesztek, közepeket, széleket, lényeget, foszlányokat; a rágondolás megy másképpen,  ahogy a szépkezű zongorista fiú indítja és lezárja például, különös, a közepek ebben nem érdekelnek, a váltások igen, a határok, átlépések, a lassítás, az indulat, szájremegéssel, száz évek óta ezt keresem.

A bal kezed soha nincs szinkronban a jobbal. Jobbkezes vagy, de ballal cselekszel, határokat átlépve, hozzá a jobb kezedet különösen tartod, mintha mutatnád a sűrű lényeget, az ujjaidat középirányban a tenyeredhez görbíted, lágyan, súlya van, ha így beszélsz, ezzel a tartással.

Rendszeresen így beszélsz hozzám. Nem is figyelek a jelentésére, a szavakat majd összerakom, az indítás és a lezárás érdekel, ott tart. Nem velem beszélsz, hanem hozzám, mert én sohasem szólalok meg, hallgatom a darabokat, esetlenül igyekszem összerakni, figyelve határokra, unalmasan minden fél négykor keresem a közepét, míg felszakad a felismerés. Nem miattam van a világon ez a sűrű.

A Vörös Postakocsi 2010/Tél