Fiatal költő verseit ajánljuk olvasóink figyelmébe, lapunk 2010/Tél számából.

A hajókról

úgy húztál be a templomba. legalább
imádkozzál, mondtad, ahogy a nagyik
szokták. egyszer mentem be örömmel
templomba, ha lehet ezt így leírni, mert
apuért mentünk be. először imádkoztam
a nagyival. nem is tudtam milyen így,
kettesben. nem tudtam, miért hajókból
állnak a templomok. imádkoztam, hogy
apu jól legyen. ahogy a bárkán, a vízen.
mert hajóban voltunk. térdelés közben
éreztem is, hogy megremeg, meginog
a lábam, a testem. azt hittem, tényleg
a tengeren vagyunk, és minket állatok
vesznek körül, de akkor a nagyi kezével
megsimogatott. így tartottam vissza
mindent, a sírást, az öklendezést, ami
a hánykolódástól jött elő. mondtam
nagyinak, ketten vagyunk a hatalmas
hajóban. nem vártunk egy madarat sem,
egy embert sem, hogy segítsen rajtunk.
a rózsaablak sárga-üvegdarabjait láttam.
összemosolyogtunk. ekkor szerettem
meg a hajókat, kompokat, uszályokat.

Ajándék: mese

megint megnézném az árbockosarat a múzeum
termében, úgy emlékszem, az őrszem egyedül
volt, pedig te bizton állítottad: ketten voltak fent.
elfértek. nem tudom most megmászni, nincsen
meg már a rúd, a kosár bealgásodott. így valami
nevetséges távcsövet vettél az ajándék boltban
és azt mondtad, kapitány, itt az őrszem beszél,
valahova, messzire érkezett a hajó, meg tervezi
nézni? legszívesebben kicsavartam volna kezedből
azt a bóvli, műanyag játékot. de valahogy mégis.
mégis felvettem a kékszínű simléderes sapkámat
és haptákba álltam, jelentem, felmásznék, ha
tudnék. nem megy, pedig szívesen megnéztem
volna a tájat, a tengert, az óceánt. a tengert. a jég-
hegyet, a viharvert szigeteket nem. álmodoznék
a Salamon-szigetekről. és akkor megint előjönne
egy újabb szörny, legyen nyálkás, sok csápja,
nem, nem polip, polipot már láttam, attól nem
félek. legyen félelmetes szeme, mert attól félnél
te is és végre, végre lecsúsznál a kosárból.

Jegy

Táskád legalján egy megmaradt
buszjegy, lekaparnám a fémjelet,
hogy ne csillogjon az arcomba.

Mint himlő, kiette a hármast a
lyukasztó – annyi lehettél, talán.
Apád zsebébe gyűjtötted össze.

Gyenge voltál és tejföl-szőke.
Most játszom vele, csattogtatom,
mint egy vásznat, hátha elszakad.

Narancssárga mellény

Az üreg spagetti-figuráit
bámulod, megdobnál egy
üveggel, helyette száraz ággal
hadonászol a kavicsok közt,
guggolsz, a mólóról figyellek
téged, ahogy elér a dagály.
Horvátul suttogsz, a rákok
a lábad alatt kúsznak vissza
a tengerbe, szürke inged
zsebében apádról készült
képet tartod – anyám zseb-
kendője helyett. Cserepes
a szád, nem láttam még
ilyen hidegnek az Adriát.
Felállsz, integetni kezdesz
és hanyatt vágod magad,
ahogy otthon a narancssárga
mellényedben – mindig
nekem kell megmentenem.