Új prózasorozat indul honlapunkon Az én háborúm címmel. A Nyíregyházán élő író vállalkozásának első részét ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Számunkra a háború jóval azelőtt elkezdődött, hogy elért volna bennünket a front. Már akkor, amikor Erdélyt és a Felvidéket visszaadták, mert apukát mindkétszer bevitték katonának. Sose felejtem el, Nyírmeggyesnél mentek át a román határon, előtte engem is elvittek hozzá látogatóba.

Apuka katonáskodott, mi itthon maradtunk anyámmal. Nyolc hold földünk volt, azt kínoztuk, anyámra és ránk, gyerekekre maradt a világon minden. Miska két, Jani, a bátyám tizenkét, én tíz éves voltam ’40-ben. A negyedik testvérem, Jóska később született.

Két kis tehenünk volt, azzal szántottunk, szükségből mi ketten Janival. Szerencsénkre a nagybátyánk – anyám testvére – mindenben mellettünk állt. Reggel kivitt a mezőre, letette az ekét, este értünk jött, felrakta az ekét a szekérre – mi nem bírtuk volna – és hazahozott bennünket. Mivel én voltam a kisebb, én vezettem a tehenet, Jani az eke szarvát tartotta, úgy mentünk takarosan a barázdában. A két tehén nagyon fegyelmezett volt, annyit se kellett nekik mondani, hogy „csá” vagy „hő”, mentek maguktól, mint az óra. Láttuk apámtól, de tudtuk magunktól is, hogyan kell szántani, hiszen a barázdában nőttünk fel. Itthon nem hagyhattak bennünket, úgyhogy már kisgyerekként elkezdtek hordani a mezőre. Csak a két legkisebb ment nagyapámékhoz, mert Magdi néném állandóan otthon volt, és vigyázott rájuk, minket meg kivittek. Aratáskor is odaálltunk már gyerekként, hordtuk a kévét a keresztbe, mindegyikbe tizennyolcat. Minket küldtek haza az ebédért is, amit a néném főzött. A Százkutat meg a Prigyiomot nem szerettük, mert kitett vagy öt kilométert, a Tövisszer és a Büdösér egy fokkal jobb volt, úgy három lehetett.

 

Édesapámat a visszacsatolásokkor hébe-hóba még hazaengedték, de ha jött a SAS behívó, azonnal mennie kellett. ’41-ben aztán, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót és kitört a háború, rögtön kivitték a frontra. Azon a tavaszon is mi szántottunk Jani bátyámmal, és onnantól fogva minden éven, mert szabadságot egyetlen egyszer sem kapott. Végig odavolt ’42-ben, ’43-ban, de még ’44-ben is. Amikor aztán közel három év után végre hazaengedték egy kis időre, nem ment többé vissza.

Akkortájt szedték össze a zsidókat. Édesapám azt mondta nekünk Janival, hogy most már nagyobbacskák vagyunk, vesz nekünk lovat. A csengeri Májer zsidótól vette, attól, akinek itt nálunk is volt birtoka, az övé volt a Fogháztanya. Ez a Májer eladta az égvilágon mindenét, utána el is menekült valahová külföldre.

Valójában mi öten voltunk testvérek. Énutánam – ’31-ben – született egy kislány is, Marikának hívták, de nagyon korán, három hónaposan meghalt sárgaságban. Holtában, tizenhárom év múltán ő segített édesapámon. Nagyapám mindig odadugta az orrát a községházhoz, mert esküdt volt. Nagyon jóban volt a jegyzővel, aki azt mondta neki, amikor édesapámat majd három év után először hazaengedték szabadságra, hogy valahogy haza kell hozni a vejedet. Ez a valahogy pedig úgy történt, hogy négyünk születési anyakönyvével együtt kiállított egyet a halott Marikáról is, és így, mint ötgyerekes nagycsaládost engedték el édesapámat.

Azt, aki váltotta, jóval korábban kiküldték a frontra, az illető azonban egy hónapig bolyongott, játszotta, hogy eltévedt. Tábori csendőrök fogták el, a bevonulási papírján ott állt, hogy hol, melyik osztagnál kellett volna jelentkeznie. Meg akarta úszni. Akkor már mindenki tudta – kint a katonák és az itthoniak is –, hogy a front össze fog omlani, ezért bolyongott a váltás, és ezért segített a jegyző is, amikor kiadta a halott Marika születési anyakönyvét.

 

Miután édesapám hazajött, együtt jártunk ki a mezőre. Janit meg engem vitt magával, Jóska és Miska kicsik voltak még ahhoz, hogy a villát elbírják. Akkor már megvoltak a lovak, megvette a zsidó Májertól. Egy augusztus végi reggelen, úgy hajnal négy óra tájon felfektetett bennünket a szekérre, és elindultunk csillagfürtöt gyűjteni. Összetalálkoztunk nagyapámmal, aki szokatlanul izgatott volt. „Állj meg János!” – állította meg a szekeret. „Mi újság apó?” – kérdezte apám. Nagyapám sose volt bőbeszédű, nagy izgatottságában most is csak annyit mondott, hogy a románok kapituláltak, az oroszok hamarosan be fognak jönni. Ezt édesapám teljes képtelenségnek tartotta, „El tudja maga képzelni, a Királyhágón milyen erődrendszer épült olyan betonból, hogy ott, ha megbolondul, se jön át az orosz!” – hurrogta le nagyapámat, aki csak annyit mondott, hogy „Nem is arról fog jönni, hanem a Viharsarok felől, majd figyeld meg fiam!” – azzal továbbment.

Úgy lett, ahogy nagyapám megmondta: az oroszok miután dél felől elérték a trianoni határt, villámgyorsan végigmasíroztak Békés megyén, szempillantás alatt Debrecenben voltak, és hat hét múlva elértek bennünket.

 

Amikor jöttek, éppen kint voltam a magyarvégesi kertek alatt, a tehenekre vigyáztam. Egy szénaboglya tetején ültem, hol az eget, hol a kiserdőt bámultam, a szemem sarkából meg a teheneket figyeltem. És vártam Pityut, jó lett volna pitykézni, hogy jobban teljék az idő. Amikor eluntam Pityut lesni, hanyatt feküdtem a boglya tetején. Hallottam valami különös morajlást és zúgást, de nem nagyon törődtem vele. Aztán amikor felültem, már özönlöttek. Jöttek és jöttek, autóval, tankkal, lóháton, gyalog, mindenhogy. Az egyik felkiabált hozzám: „Klapec, nyemci jeszty?” A meglepetéstől mukkanni se bírtam, csak intettem, hogy elmentek már. Olyan hirtelen bukkantak fel, annyira sokan voltak, és olyan valószerűtlen volt a látvány, hogy tulajdonképpen meg se ijedtem. A nagy bátorság azonban gyorsan odalett, másnap már kibújni se mertem a bunkerből, mert a háború a fejünk felett tombolt. Akkor nap azonban még úgy nézett ki, hogy csak átszaladnak rajtunk, és a város felé veszik az irányt.