A Sóshartyánban élő író novellája lapunk 2010/Tél számából.

Hirtelen olvadt el a hó. A szántóföldek, az erdők úgy feketéllettek, mintha gyászolnák a telet. Aki gyalogszerrel indult útnak, azt a föld magába próbálta húzni. Annak nehézzé tette a járást. Még nehezebbé, ha semmije sem volt, csak az, amit éppen viselt. Egy elcsámpázott bakancs, többszörösen fércelt zokni, molyrágta molinó, fölötte agyonhasznált vászonnadrág, a fölsőtesten atléta, póló, három ócska ing, egy mellény, rózsaszín garbó, amelynek előző tulajdonosa nő lehetett, vatelinnel bélelt szürke kabát és egy fekete sapka, meg az a Mickey-egeres iskolai hátitáska, amelybe némi konyháról megmaradt kenyeret raktak a gyermekétkeztetési segélyből visszamaradt konzerv és az egy váltásnyi fehérnemű mellé, miután nem lehetett visszatartani, meggyőzni arról, hogy útrakelni még nem biztonságos. Nem azért, mert haramiáktól hemzseg a vidék. Itt-ott ugyan könnyen prédájává válhat az ember valamelyik bandának, de ahhoz az áldozatnak ígéretes külsővel kell rendelkeznie. Róla messziről lerítt, hogy a rongyain és a rongyos életén kívül semmije sincs. Így aztán leginkább az éjszakai fagyoktól féltették.

Rég járta ezt a dűlőutat. Az egykori szekerek nyomába bele-belezakkant a lába, ha elvétette a derékig érő gaz között a lépést. Ilyenkor hólé szaladt a bakancsába. Arra gondolt, bezzeg régen… Aztán meg arra: fontos ez? A fontos dolgokról beszélni kell és lehet, erről meg még nem is érdemes. Ki látott vasalt fakereket nyikorogni a szekérderék alatt, a hegyek között napra-nap vágva, mélyítve az utat? Ki hinné el, ha mesélni kezdene róla, hogy nem gumikerekű autó taposta a katángkóró, ökörfarkkóró, zsurló, aszat, gilisztaűző varádics, közönséges medvetalp, bükköny, terjőkekígyószisz, tarack, csomós ebír száraz szárai alá a vízzel telt vályút? Ahol már senki és semmi sem poroszkál, ott még kanyaroghatnak nyomok? Hogy ezek a nyomok nem rejtőztek el, amikor még emberi élettel koptatták bele a tájba?

– Nincs abban semmi fontos, ami elmúlt – ismételgette magában. – Én is lényegtelen vagyok. Elfogytam, mint a remény. Reménye annak, hogy válhat még mássá az életem.

Gyalogolt befelé nézve, szíve zaját figyelve. Tudta, hogy ez az út egynapi járás volt régen, s most kevésbé viszi a lába. Csetlik-botlik, és nem csak a taposatlan gaz miatt. Elkopott. Egyszerűen elkoptatta az idő. Benne volt már az a kilométer, amit az Isten neki rendelt. Már az ajándékba kapottat lépdeli le, aztán jöhet az elkerülhetetlen. Jöhet, de előtte még egyszer látnia kell, akármeddig is tart az út.

Hitetlen élt, nem gondolt maga fölé semmi teremtőt, de nem is halmozott vagyont. Volt, mint a természet, saját idejében, s önnön gyönyörűségére, mint a művészet. Amit tett, szükségből tette, ne szoruljon másra, vagy azért, hogy más szorult helyzetén segítsen. Aztán valahogy mégis kicsúszott a lába alól a talaj, eladósodott. Ugyan kölcsönért senkihez sem fordult, mert nem viselte volna el az alázatot, azt osztotta be, amije volt, ám mivel alkalmi munkából élt, s ahogy öregedett, abból egyre kevesebb akadt, tartozásai hóról-hóra szaporodtak. Végül kopogtatott az ajtófélfáján a végrehajtó, utcára, hajléktalanszállóra került. Ott napra-nap figyelmesen hallgatta, hogy sorsuk miatt mint perelnek körötte az Istennel, mégsem gondolta azt, mást érdemelne, igazságtalanság érte, átkozódva-siránkozva könnyebb. Elfogadta sorsát, az adományebédet, a mosdatlan testek áporodott szagát, a téli éjszaka fekhelyzsúfoltságát, mintha elvei porladtak volna el. Most mégis arra eszmélt, fohászkodik, Istentől remél. Nem nagy dolgot, éppen csak annyi erőt, amennyivel még három dombot meg lehet mászni alkony előtt. Emlékezett egy apokafalba vájt üregre, ahová gyermekkorában bújt, ha félt, nem mert hazamenni. Még éppen elviselhetően hűvös és nyirkos volt a homokkőföldje, és abban meghúzódva soha senki sem talált reá. Igaz, az éhség egy alvásnyinál tovább sohasem marasztotta, meg az irányába táplált dühnek is ennyi kellett az elillanáshoz. Másnapra elfeledték a beígért verést. Többnyire azt is, hogy egy ideje nem látták. Hazamehetett.

Minden rejtőzködésekor jeleket karcolt az üreg falára. Szívéből jövőket, titkosakat, mi lesz, ha felnő, ha maga urává válik… Aztán felnőtt és maga urává vált, az üreg meg elfelejtődött; a hétköznapokban élt, nem a terveiben, álmaiban. A kiszolgáltatottság érzése kavarta fel ezeknek az emlékeknek az első foszlányait, hogy utána szőni kezdje belőlük beváltatlan sorsát, amelynek súlya nyomorgatta, nyomorúságát egyre csak mélyítette, keserítette. Le akarta tenni a terhét, ki akarta beszélni, de belefogva sem lett könnyebb, csak a szája íze keserűbb, így főképp hallgatott, türelemmel, mégis türelmetlenül várta a tavaszt, hogy útra kelhessen, zarándokútra, a saját zarándokútjára. Megszabadulást, megkönnyebbülést remélt. Vezekelt a létezéséért. Nem a tetteiért, hanem azért, mert volt és van.

Elérve a dombtetőt, elnézett a kékülő, égbe beleolvadó horizont felé. Falvak maradványai, mint szórványos, ember ütötte sebek tátongtak a völgyekben. Az őszi szántás fekete hektárjai az egykor vidékről jött és most ismét vidékre tartó érzéseit gúzsba kötötték. Emlékei szembesültek a valósággal: nem hazatér, csak oda, ahonnan elment. A táj ismerősnek tetsző, romjai viszont idegenek. Romjai önmagára döbbentették megint, jöttmentkénti létezésére.

Hátáról leemelte a Mickey-egeres iskolai hátitáskát, hogy maga körül azzal verje le a gazt, majd leült a csípősen hideg földre, előkotort egy húskonzervet, belevágta az apjától gyerekként elorozott bicskáját, körbekanyarintotta a lemezen, és falatozni kezdte ami benne volt a másnapos, sületlennek tűnő kenyér mellé.

Lassan rágott. Maga sem tudta miért, időt akart nyerni. És talán erőt. Nem is a testének, hanem a lelkének inkább. Nem az úthoz, hanem a jelenléthez. A jelenlét elviseléséhez. Mert amit emlékként őrzött, az egészen más volt, mint ami elé tárult. S hogy az igazság nem az, szíven ütötte. S ha az üreg sem az? Ha a temető se? Vajon gondozta-e valaki annyi éven át ősei sírját vagy felverte a gaz? Olyan, akár a szántatlan területek? Akár a faluvégi roggyant falú pajta?

Lassan rágott, hátha megjön az étvágya. Nehezen nyelt, mert nem akart megjönni. Sőt, ami az első falatoknál még megvolt, az sem akart megmaradni. Azért nem fogott ki rajta sem a konzerv, sem a sületlen kenyér – íztelenül, de mégis elfogytak. A Nap is valahogy beleunt a az egészbe, lassan leáldozni készült. Nadrágja teljesen átnedvesedett az ülepén, s ahogy fölállt, hűvösen tapadt a testéhez, a feltámadó szél sem bírta lefújni róla.

Lefelé vette az irányt, s hogy teste tehetetlensége vitte a parton, úgy haladt, mint aki ismét fiatal, ereje teljében lévő. Lépteit nem akasztotta semmi. Még mosolyogni is tudott frissen támadt lendületén. Ráncai kisimultak mikor elérte a héricsektől sárgálló völgyet. Hatalmas szirmaik fölött belassult poszméhek dünnyögtek, fáztak. Bíborosodott a nyugati horizont. Nézett fölfelé az előtte álló parton. Ez és a következő – gondolta –, ezek már kisebbek. Hányszor futott el idáig egy-egy tavaszi szerelemvallás idején – össze se tudná számolni. Egy óra se volt oda-vissza. Most csak oda kell, illetve, még oda se, hiszen az üreg, az üreg várja, az közelebb van, mint a szülőfaluja. De ahogy a domboldali kaptató beszaladt a lába alá, elkezdett fogyni a levegője, homlokára kiültek a verejtékcsöppek, meg kellett állnia fújtatni. Érezte a szíve munkáját, miképp pumpálja a vért oxigénszomjas sejtjeibe, hogy szokatlan remegés, gyengeség tör rá, hogy szédül.

– Még ne! Még ne! – suttogta a kórók közé.

Meglazította szürke kabátját, levette fekete sapkáját. Ősz fürtjeit szemébe hessentette a szél. Dacosan összeszorította a fogát.

– Még ne! – sziszegte, és lépésre emelte súlyos lábait.

A Hold – szürke foltként – föltűnt keleten, s mire fölerőltette magát a domb nyergére, csillagokkal telt meg az égbolt. Kereste köztük a neki választottat, de hiába találta meg a csillagkép-támpontokat, csillaga helye az űr feketeségével telítődött. Nem akart belegondolni, hogy ez számára mit jelent. Ismét vitte a lendület. Ezúttal már botladozósan. Ám képtelen volt másra gondolni.

Az utolsó domb, azt hitte, már sohasem adja meg magát, nem fogy el a csupasz bokrok között a meredély. Végül egészen az üregfedő borókabokrokig ereszkedhetett. Hatalmas és szúrós fekete oszlopaik közé nyomult. Felnézett az égre. A Hold fénylő korongja szinte befedte az égre nyíló részt. A felismerés erejével hasított belé: Ez az én katedrálisom.

Térdre ereszkedett, betapogatott az üreg mélye felé. Kisebb volt, mint ahogyan az emlékezetében élt. Mickey-egeres táskáját is csak maga előtt tudta tolni, különben a bejáratba szorul. Mikor elérte a kiöblösödő részt, gyufát és gyertyát kotort elő. Ahogy a láng elkezdett imbolyogni, lehelete ritmusára hajladozni egy erre a célra faragott homokkőpadkán, a hátára dőlt. Belefeledkezve nézte a falba karcolt jeleket, míg el nem szenderedett. Azon az éjjelen oly könnyűvé vált a lelke, mint a lehelet, s oly nehézzé a teste, mintha hegynyi súly ülepedett volna rá.