SZÍN-TÉR Estek a Magyar Írószövetségben. [2010. 05. 04. Budapest] Vendégek a Debreceni Csokonai Színház Kőrózsa, betonszív című előadásának szereplői, alkotói: Tóth Erzsébet költő, Mispál Attila rendező, Ráckevei Anna, Oláh Zsuzsa, Újhelyi Kinga színművésznők és Szentai Cecília zeneszerző. Kérdezők: Hanti Krisztina, az estsorozat házigazdája, kritikus és Pécsi Györgyi, irodalomtörténész. (A beszélgetés szerkesztett, rövidített változata A Vörös Postakocsi 2010/Tél számából.)


A beszélgetés résztvevői (b-j): Pécsi Györgyi, Mispál Attila, Oláh Zsuzsa, Újhelyi Kinga, Ráckevei Anna, Tóth Erzsébet, Hanti Krisztina, a zongoránál Szentai Cecília

Nagy László Zsolt emlékének (1980–2010)

 

Hanti Krisztina: Rendhagyó alkalom, hogy Tóth Erzsébetet színpadi szerzőként is emlegethetjük, ráadásul nem is egy „szerény” versest kapcsán, hanem mindjárt dramatizált, kerek történetté összeálló, színpadra álmodott versek ürügyén. Nézzük egy kicsit az alkotói folyamatot: honnan jött az ötlet, ki inspirált kit? Úgy kell-e elképzelni, hogy otthon ülve azt mondtad magadnak, „már van annyi kötetem, lehetne belőlük színdarabot is írni”, majd összeállítottál egy csokorra valót és bekopogtattál a Csokonai Színházba. Így kell elképzelni?

 

Tóth Erzsébet és Hanti Krisztina

Tóth Erzsébet: Egyáltalán nem így kell elképzelni. Én otthon írogatom a verseimet, és örülök, ha valaki felfigyel rájuk, itt-ott elmondják, tévében, rádióban, megjelenik valahol. Verset írni viszont elég nehézkes, a pályámat tekintve elmondhatom, hogy nem tudok egyik pillanatról a másikra verset írni, ugyanúgy, ahogy szerintem a költők többsége sem tud. A lényeg az, hogy egy olyan öt-hat éve egészen döbbenetes élményben volt részem. Nem egyszerűen elkezdtem verset írni, hanem… mintha megvilágosodás ért volna, elkezdtem írni és nem tudtam abbahagyni, ráadásul egyáltalán nem hasonlított az azelőtti verseimre, hanem egy párhuzamos monológot írtam. Elkezdtem a lap egyik oldalán és a másik oldalán folytattam, de bizonyos értelemben ez két különböző szöveg lett. És olyan erős volt a hatás, hogy arra gondoltam, hogy ennek valami különös jelentősége van, és nem fogom egykönnyen abbahagyni, bár iszonyúan nehéznek tűnt, hogy mit fogok én ezzel kezdeni, hogy fogják ezt az emberek egyáltalán megérteni. De azért bíztam az ihletemben és aztán egy-két első változatot megjelentettem az Alföldben, Forrásban, Élet és Irodalomban és nagyon nagy örömmel fogadták, hogy jé, Erzsi milyen új hangot ütöttél meg! Teljesen vadító és annyira más volt az én addigi megszokott verseimhez képest, és most már ott tartok, hogy lassan kész van egy kétharmad kötetnyi verseskötet ebből. Én néha úgy nevezem, hogy börtönversek, néha úgy nevezem, hogy párhuzamos monológok, néha azt mondom, hogy szoborvers, mert itt nagyon fontos a verstest. És épp ezért iszonyú nehéz lesz majd megformálni, hogy beleférjen a könyvbe, de erről nem is mondok többet, mert aki nem tudja, hogy miről van szó, az el sem tudja képzelni, tehát ez egy nagyon különös dolog. Attilával a találkozásunk úgy történt, hogy a Rossz környék című verseskötetem után – Zalán Tibor volt még a Duna TV Gong című műsorának a vezetője és ő megkérte Attilát, hogy jöjjön el hozzám és csináljon egy kis portrét rólam. Saját bevallása szerint Attila akkor ismerkedett meg az én verseimmel, illetve Újhelyi Kinga mondott pár verset tőlem és akkor mind a ketten megszerették a verseimet. Évek teltek el és csak úgy hallottam róla, hogy most is mondott a Kinga valamit tőlem. Azután évekig semmi, mígnem aztán tavaly, körülbelül egy éve, fölhívott Attila, hogy óriási ötlete van. Csak akkor szólt, amikor már meg is volt az engedély, Vidnyánszky Attila megadta rá az engedélyt, hogy a verseimből egy darabot mutasson be a debreceni Csokonai Színházban. Attila eredetileg filmrendező, de ott lehetőséget kapott, hogy minden évben egy darabot megrendezhet. Az első Molnár Ferenc Olympiája volt, ami nagyon nagy sikerrel megy azóta is, ezután egy éles váltással gondolt egyet, hogy egy kortárs élő költő verseiből fog előadást rendezni. De még hadd mondjam el, már nem leszek túl hosszú, hogy ő még akkor nem is ismerte ezt a most készülő könyvet, ami tényleg alkalmas arra, hogy színpadon megjelenjen, mert itt azért vannak szituációk, jellemek, szereplők. Néha ugyan összemosódnak, mint egy álomban a szereplők, néha a fiatalabb nőhöz beszél az idősebb nő, néha nem is lehet tudni, hogy most éppen ki beszél, az egyik nőből kiválik egy harmadik, aki a bölcsebbik énjét jeleníti meg, és sorolhatnám végletekig a személyeknek egymásba játszását, áttűnését, ugyanakkor tudni kell, hogy ez nem skizofrén helyzet, hanem teljesen természetes helyzet az én elgondolásomban. Ez történik meg naponta, hogy egymás mellett beszélünk, néha hangosan, néha csak gondolunk, – azt írtam le, amit mindenki magában gondol. Ennyi.

Hanti Krisztina: Visszakanyarodnék ehhez a telefonhíváshoz. Attila, el tudnád mesélni, hogyan lett ebből színdarab, tehát onnantól kezdve, hogy te megismerkedtél a versekkel, utána megtudtad, hogy íródnak ezek a bizonyos börtönmonológok, ami valójában nem más, mint egy szabadvers-ciklus. Mi történt ezután?

Mispál Attila: Így történt, ahogy elmesélted. [nevetés]

Hanti Krisztina: Nem lesz könnyű dolgom kérdezőként, látom. [nevetés]

Mispál Attila: Valóban, Vidnyánszky Attila biztatott, de már a Molnár Ferenc darab megrendezésére is ő ösztökélt, mert én soha életemben nem gondoltam volna, hogy színházban fogok rendezni. Nem olyan szándékkal mentem Debrecenbe sem. Ezután a telefonhívás után az történt, hogy elkezdtem a korábbi köteteket átnézni, és kiválogatni a verseket, hogy mi lehet majd a teste ennek az előadásnak. Időközben, ahogy Erzsivel többször beszélgettünk, derült ki, hogy van egy olyan kötet, amiről én még nem tudhatok. A pontosság kedvéért: ha majd egyszer ez boltokba kerül, és valaki keresi, úgy tudom, hogy Kőrózsa címmel fogja majd megtalálni.

Tóth Erzsébet: Igen.

Mispál Attila: Ez két párhuzamos belső monológ: egy idősebb és egy fiatalabb nő párhuzamos belső gondolatfolyama, akiket közös börtöncellába zártak. Ez a konkrét élethelyzet megkönnyítette az előadás szövegének megteremtését. Szóval megtörtént a versek első kiválogatása. Az eredményt átküldtem Erzsinek, akkor ő ahhoz még hozzátett, vagy elvett, vagy megjegyzéseket fűzött hozzá, aztán eltelt néhány hónap, közben kiderült, hogy mikor fogunk elkezdeni majd próbálni, kiderült, hogy még bőven van idő, mert csak az évad második felében kerül majd bemutatásra a darab. Akkor egy kicsit újrarendeztük az anyagot, megint hozzányúltam, megint szűkítettem, szelektáltam, és a második szelektálás után már megkapták a színészek is a szövegeket, valamint megkapta Szentai Cili is, az egyik zeneszerzőnk.

Hanti Krisztina: Mit lehet tudni a zenéről, a megzenésítés hátteréről?

 

Mispál Attila

Mispál Attila: Nagyon fontos eleme az előadásnak a zene. Cili is az első pillanattól kezdve részt vett az előadás megteremtésében.  Ő szintén a Csokonai Színház tagja – korrepetítor az opera tagozaton -, és Újhelyi Kingával ketten írták azt a 11 dalt, amit az előadásban hallani lehet, természetesen Tóth Erzsébet verseire. Az előbb hallott két dal is ezek közé tartozik, és az est folyamán még további négy dalt hallhatunk. Tehát ők lettek a zenénk szerzői. Nagyszabású közös munka vette kezdetét. Azt, hogy végül melyik versek maradtak bent, és hogy ezeket a verseket hogyan tördeltük fel, hogyan osztottuk ki karakterekre vagy szereplőkre – de ne is verseket mondjunk, inkább szövegrészleteket -, azt már közösen végeztük el a többiekkel együtt. Nagyjából így zajlott az egész, körülbelül két hónap állt rendelkezésünkre, kéthónapnyi próbafolyamat kisebb-nagyobb megszakításokkal, és április 9-én volt a bemutató Debrecenben. 11-én lett volna a Költészet Napján, de a Köztársasági Elnök úr… keresztülhúzta a számításainkat.

Hanti Krisztina: Voltak fontosabb dolgaink akkor.

Mispál Attila: Igen. Nem mertük feltételezni, hogy többen jönnek majd el a bemutatóra, mint a választásokra. [nevetés] Ezért inkább 9-ére tettük a bemutatót.

Hanti Krisztina: Beszéltünk erről a bizonyos szabadvers-ciklusról, a börtönmonológokról. Tulajdonképpen olyan ez, mintha egy váz lenne, egy gerincoszlop, mert ehhez nagyon sok korábbi vers kapcsolódik, tehát régebbi, akár hetvenes években született, de az azóta született versek is. Én Györgyitől kérdezném: látva az előadást és olvasva a szövegkönyvet, milyen érzéseket keltettek benned a még ki nem adott monológok, illetve hogyan viszonyulnak a korábbi versekhez?

 

Pécsi Györgyi

Pécsi Györgyi: Jó, hát akkor menjünk vissza a kályhához, az előadáshoz. Amikor pár hónappal ezelőtt Tóth Erzsébet mesélt arról, hogy a debreceni színházban egy egész estés produkciót fognak az ő verseivel elkövetni, és Krisztina is hívott, hogy majd nézzem meg, hát kézzel-lábbal kapálózva tiltakoztam ellene, hogy én ugyan két órán keresztül színészektől verset nem vagyok hajlandó hallgatni, mert annál unalmasabb dolgot el nem tudok képzelni. Két órán keresztül csak verseket mondanak! Mert az én előítéleteim, tapasztalataim szerint rengeteg modorosság kapcsolódik a versmondáshoz, vagy hát mondjuk úgy, hogy a gyerekkori tapasztalataim az irodalmi színpadokról nem túl kedvezőek: fölálltak, jöttek, mentek, zászlót, szalagot lengettek, tehát ez a kép élt bennem.

Aztán hál’ isten, hogy megnéztem az előadást, mert egyrészt ez unikális előadás volt. Unikális, mert tulajdonképpen külön mű született erre az estére, és valami fergeteges jókedvű, jó hangulatú előadás lett belőle. Először is tényleg elhangzott közel ötven vers ezalatt a két óra alatt. De bár elég jól ismerem Erzsi verseit, ha csak az előadásra figyelek, nem mindig tudtam eldönteni, hogy mikor mondják a verset, a már korábban megírt verset, és mikor a monológot. Tehát nagyon izgalmasan egybesimultak, összecsiszolódtak ezek a dolgok. Azt sem lehetett eldönteni, hogy melyik verset írtad korábban, mondjuk a ’79-es első kötetedből is van benne vers és a legutóbbi évekből is, tehát valóban egy nagyon kompakt, egységes életművel ismerkedhettünk meg. Hogy mennyire jellemzi Erzsi költészetét ez az előadás? Azt gondolom, hogy keresztmetszetében az egész életmű benne volt, meglepő újdonság az értelmezés volt. Azért volt ez az est förgetegesen jó, mert először is nem volt egy nagyon ráerőltetett logikája az előadásnak, nyilván a szövegválogatásban sem. Nagyon szimbolikusan a gyerekkorral, a születéssel kezdődik a darab: a gyerekkori természeti környezettel, aztán búcsúpillanattal zárul; tehát sokféle értelmezése van. De közben nagyon szabadon csapongnak a monológok. Élvezetesek, ugyanis három nő szerepel ebben az előadásban: volt egy polgári személy, ő Ráckevei Anna, mondjuk így, volt egy trampli, ő Zsuzsi [nevetés], hihetetlen invencióval, humorral, tehát egy földön járó… ezer lábbal a földön járó, de a valóságba kapaszkodó valaki – hihetetlen humorral jelent meg. És az az érdekes, ahogyan Erzsébet nagyon szigorú versein évődtek.

Tóth Erzsébet: Azt is én írtam.

Pécsi Györgyi: Azt is te írtad, igen. És a harmadik nő egy kábítószeres fiatal lány, aki magába fordul, bezárkózik, az égvilágon mindentől kikel, semmi nem tetszik neki. És az egyetlen férfi Laci [Nagy László Zsolt – A Szerk.], egy fiatalember, aki minden férfiszerepet eljátszott zseniálisan, hol ő volt a költő, hol a postás, hol az orvos, pszichológus…

Tóth Erzsébet: Minden ő volt.

Hanti Krisztina: Meg a macska is.

Pécsi Györgyi: [nevetés] Még a macskát is eljátszotta, igen és ennek nagyon szép ritmusa volt, Cili szerezte a zenéket a darabhoz. A pátosz, az irónia, a közönségesség, a nemesség és a költészet hullámzó ritmusa – amit a zene összefogott és valahogy végtelenné tette az előadást. A most [az Írószövetségben] kiválasztott szövegeket, dalokat hallgatva – ezek is nagyon jók persze – azon gondolkoztam közben, hogy össze nem lehet hasonlítani az ittenit a debreceni előadás aurájával.

Hanti Krisztina: Szerintem, az zavarhat téged is, hogy itt hiányzik a történet, mert most csak kiragadott részleteket látunk a beszélgetés kiegészítéseként. Élményszerű, de valóban mégiscsak más, mint a teljes előadást átélni.

Pécsi Györgyi: Valóban. De végig az látszott, hogy ez egy abszolút közös munka, hogy jókedvűek a színészek, hogy marhára élvezik, tetszik nekik, hogy ezt a játékot eljátszhatják, jól érzik magukat, és azt érzékeltem, hogy nagyon sokat hozzátettek a szövegekhez. Tehát a rendezés és ti, színészek, közreműködők. Azt kérdezném, hogy körülbelül mit vártatok a szövegtől, vagy mi az, amiben saját magatokat tudtátok megformálni, vagy hogyan lehetett egyáltalán játszani ezzel a szöveggel?

 

Ráckevei Anna és Tóth Erzsébet

Ráckevei Anna: Nekem, zárójelben, az a csodaszerű ebben az előadásban, hogy egy kortárs költő versei a színpadon elementáris erővel tudnak életre kelni.  Én még akivel beszéltem,  aki nézte az előadást, mindenki azt mondta, hogy jól érezte magát, nagyon sokféle élményt kapott, és úgy ment haza, hogy „nyitottságot” visz magával… tehát kinyitja az embereket, és mindezt egy kortárs költő verseivel tudtuk elérni. Ez egészen csodaszerű, mert manapság én azt érzékelem, hogy nagyon kevés olyan csatorna van, ahol a kortárs költészet a széles tömegekhez, tehát emberek sokaságához elér. Mert van egy szűk réteg, aki élvezi, szereti, kíváncsi rá, és olvassa, keresi is, de ez nem mondható el nagy számban az emberekről. Itt pedig, akik bejöttek eddig, és megnézték az előadást, – nagyon sokféle korú és ízlésű ember látta már – mind azt igazolták vissza, hogy hat. És ez nagyon-nagyon jó érzés.

Újhelyi Kinga: És hogy érdemes ezen az úton haladni. Színházunkban már korábban elkezdtünk egy ilyen utat taposni. Hasonló jellegű kortárs költészettel Erzsit megelőzően Borbély Szilárd által találkoztunk.

Hanti Krisztina: Ez a Halotti pompa című előadás volt.

Újhelyi Kinga: Igen, amely rendkívül izgalmas munka volt. És a Kőrózsa is izgalmasnak ígérkezett, mivel a szokásosnál sokkal nőiesebb világ, női szereplőkkel. A színházakban játszott darabok zöme ugyanis többnyire férfiközpontú, vagy javarészt férfi szereplős, tehát a férfiakhoz szól, legalábbis az eddigi tapasztalataim szerint. Férfi rendezők vannak és férfi szerepek vannak, női szerepek és női rendezők kevésbé. A nőknek színésznőként kevesebb lehetőségük adódik. Nos, ez egy olyan lehetőség volt mindannyiunk számára, amely nagyon nyitott és szabad volt, rengeteget vitatkoztunk – de jó értelemben – a versek válogatása, értelmezése közben.

Hanti Krisztina: Szóval, jól értem, hogy ez az Attila ötlete volt? Tehát ő volt, aki szabad kezet engedett nektek, színésznőknek, hogy együtt gondolkozzatok?

Újhelyi Kinga: A „szabadkezűség” nem Attila találmánya, hanem egy kortárs, szabad szellemű és jó rendező attribútuma, aki ebben az esetben Attila volt. Egy efféle örömteli találkozás vagy „munka” egy ilyen rendezővel nagyon inspiráló, abból már rossz nem lehet.

Tóth Erzsébet: Hadd szóljak még én is hozzá annyit, hogy… hát én iszonyúan féltem, amikor Attila előállt ezzel a dologgal, hogy ő meg fogja csinálni a darabot, én is azt gondoltam, amit Györgyi, hogy ez valami borzalom lesz, bármennyire is jók ezek a versek, vagy éppen kevésbé jók. De hogy egy színdarabnyi időn keresztül verseket hallgatni, hát azért az embert próbáló!

Hanti Krisztina: Olyan tekintetben nem volt benned félelem, hogy a már kész darab szövege esetleg dramaturgiailag problémás, nehezen érthető lesz?

Tóth Erzsébet: Onnantól már abszolút nem volt. Sőt, amikor az Attila elküldte nekem az első változatot, akkor tökéletesen megnyugodtam. Ő ugyan azt mondta, hogy sokat segítettem, beleszóltam satöbbi, de ez nem igaz, mert én alig szóltam bele. Először fordul elő velem, hogy ennyire hozzányúlnak a verseimhez, hogy el kell engednem őket. El is engedtem őket rendesen és azt mondtam, hogy ez innentől részben Attiláé, részben a társulaté, tehát még ha a próbák alatt volt is valami, amit esetleg máshogy gondoltam, szépen – nem kellett nagyon visszafogni magam – elengedtem őket, hogy csináljanak egy másik, teljes értékű művet belőlük. Mert ebből az lett! Az én versszövegeim alapján egy hihetetlenül izgalmas, gazdag színházi előadás. Hogyha lehet azt mondani, hogy kísérleti színház, ez az, mert itt tulajdonképpen tényleg egy vékonyka cselekményen belül egyszer csak kiforrnak bizonyos csomópontok. Megszólalnak az eredeti, vagy a régebbi versek, de közben pedig ott működik a privát élet, úgy is mondhatnám, hogy az egyszerű, a rettenetes élet, ahol éppen lehetünk börtönben is, de lehet börtön a saját életem is, lehetek egyedül – társ mellett is lehetek egyedül –, az iszonyú magány, amikor egymás mellett beszélnek el a nők és a férfiak. Ez bármelyik élethelyzetre jellemző lehet, és én úgy gondolom, vagy úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy a versekről meg ezekről a kikristályosodási pontokról van szó. Az élet szépségpontjai ezek a versek. De épp azt akarom mondani, hogy nem kell lebecsülni ezeket, egyáltalán… nem is lehet. Még nagyon-nagyon halványan valamit szeretnék elmondani, a férfi és a nő kapcsán. Általában engem a nők, női olvasók szoktak megtalálni, férfiak is olvassák és szeretik a verseimet, de azért általában a nők. Van a férfiakban – egy kicsit túlzás, vagy talán nem akarok bántó lenni – de egy olyan előítélet, hogy a szerelem, meg a nők, hát igen… ezek olyan nőies dolgok. Azért ezeket nagyon otromba férfiak mondják! [nevetés]

Hanti Krisztina: Nem is hinnénk, hogy vannak ilyen férfiak… [nevetés]

Tóth Erzsébet: Semmiféle különbség nincs, szerintem. Az igazi irodalom csak a szerelemről szólhat, mert mi másról, még a háborúról esetleg, de ahogy Attila férfi létére ráérzett ezekre a versekre, ez nekem hihetetlenül jó érzés volt, tehát, hogy nem egy nő! Most is itt ülünk mennyien nők, és még a Laci se jött el, aki az egyedüli férfi szereplő. Az egész darabban van egy bizonyos férfihiány, ami viszont teljesen korszerű, korra jellemző. Eltűnnek az apák, eltűnnek a gyerekek, tehát a férfi hiányzik, az igazi férfi… Úgy értem, hogy vannak, de ezt nem én mondom, hanem igazi szakemberek, a Kopp Mária, meg a pszichológusok, hogy a férfi eltűnt az életből. És ez nem szándékosan, de itt is úgy van, hogy a férfi mindig vagy távol van, vagy álmodozunk róla, szerelmesek vagyunk, sóvárgunk utána, vagyis mindig hiányzik. Tehát a férfi, mint hiány van jelen ezekben a női monológokban, és ugyan benne van az életükben, mert aztán folyton emlékeznek. És ugye mire emlékeznének másra, mint a férfira és a szerelemre. De azért igazából a lényege az, egy kicsit ennek az egésznek, hogy a férfi hiányzik, hiányzik. Valahogy eltűnt, dolgozik, elment, mit tudom én, világgá ment.

Pécsi Györgyi: Számomra hatalmas meglepetés volt, hogy mennyi humor van ezekben a szövegekben, le is írtam korábban, hogy ami idegen Erzsi verseitől, az biztosan az irónia. Na most, ironikus is a szöveg, de nagyon sok humor is van benne, ebből a szempontból talán Oláh Zsuzsa kapta a leghálásabb szerepet, azt hiszem. Látványos gesztusokkal is lehetett operálni. Mennyire van benne szerintetek a szövegben a humor és mennyire kellett a humort is kihozni belőle ahhoz, hogy befogadható legyen ekkora versmennyiség? Azért is kérdezem, mert úgy tűnik, mintha minden nyilvános megszólalás csak akkor kelthetne figyelmet, ha azt az irónia benövi. Kivétel, a pap, ha prédikál, egyébként mindenütt ott kell lennie az iróniának. Tehát, mennyi az, amit ti hoztatok elő, illetve mennyi játékosság van a szövegekben?

Tóth Erzsébet: A létező egyik legnagyobb próbatétel azt hiszem egy embernek, főleg egy fiatalembernek, hogyha börtönbe zárják. S az a kilátástalanság, amit ábrázolok én ezekben a párhuzamos monológokban, tudniillik azért kiderül, hogy a börtönben, esetleg ha kérdezik őket, ők az egész életükről mesélnek, tehát a párbeszédekben és a monológokban kiderül az egész reménytelen helyzetük, függetlenül attól, hogy a fiatalabbról vagy az idősebbről van szó. Ezt a helyzetet én magamnak úgy oldottam föl, hogy elképzeltem – mert természetesen az ember a képzeletével dolgozik – elképzeltem, hogy mit csinálhatnak és hogyan beszélhetnek. Egy egész beszédstílust kellett kitalálnom, függetlenül attól, hogy azért az ember olvas regényeket, filmeket lát, ilyen börtönben játszódó, meg szörnyű helyzetekben játszódó alkotásokat is, és észrevettem azt, hogy igenis az embernek a legsötétebb pillanataiban van a legnagyobb szüksége a humorra, és ott jön ki igazán. Olvastam Örkénynek azokat az írásait, amikor a lágerben volt és ő pontosan tudja, hogy így lehet csak elviselni. Most jut ebben a pillanatban eszembe, hogy a humor mennyit segített nekik és akkor, amikor Faludy mesélt a börtönéveiről, hogy hogyan tudták átélni ezt a rettenetes dolgot, most függetlenül attól, hogy ők politikai foglyok voltak. Az én szereplőim közül az egyik véletlenül került be, a másik pedig… hát tulajdonképpen vezeklésként ült. A humor teljesen önkéntelenül jön elő a legszorultabb és a leglehetetlenebb helyzetekben, tehát egyfajta kényszerűségből, nem azért volt, hogy na, most akkor írok egy kis humorosat is, mert én olyat is tudok, hanem egyszerűen észrevettem magamon, hogy ahogy ebbe beleélem magam, önkéntelenül jön a humor.

Hanti Krisztina: Számít az, hogy itt nőkről van szó? Tehát fakadhat egyfajta női öntudatból, magából a nőiségből ez az irónia, ez a humor?

Tóth Erzsébet: Természetesen, hát hogyne. Hogyha két férfi lenne, azt nehezebben tudtam volna átélni. Két nő, és közben tulajdonképpen három lesz belőle, mert az egyik […] meghasonlik. Valamikor a nők együtt vannak bezárva, de ezt ugyanúgy elmondhatják a férfiak is, akik voltak katonák, vagy nem tudom, hát börtönben itt nemigen volt közületek senki … [Nevetés, majd „Ki tudja?!” – vágott közbe egy hang a nézők közül.] …a lényeg az, hogy amikor egyneműek vannak együtt: nők együtt, férfiak együtt… persze, hogy a fantáziájuk rögtön a másik nemre kezd teljesen korlátozódni. És ebben rengeteg humor, ötlet rejlik, illetve humorforrás az, hogy a férfiakról beszélnek, gondolkodnak, vágynak utánuk, és így rettenetes sok mulatságos eset jön létre, a börtönőrtől kezdve minden egyéb. Szóval ezért sajnálom, tulajdonképpen nagyon örülök, hogy ilyen sokan eljöttek, és szerintem biztos, hogy kíváncsiak lesznek majd a darabra is, mert így tényleg nem lehet elmondani, ez csak egy kis ízelítő abból.

Pécsi Györgyi: De ha jól sejtem, nagyon is szerettek a színészek a szövegkönyvbe „belepiszkálni”?

Tóth Erzsébet: Nagyon!

Mispál Attila: Hát hogyne! Azért is hangsúlyoztam, hogy már az első pillanattól kezdve részt vettek az előadás formájának, szerkezetének kialakításában. És mivel játékos szellemű és játékos lelkű hölgyekről van szó, akik rendkívül sokoldalúak: énekelni, mozogni, szöveget mondani tudnak, szituációt elindítani tudnak, karaktert ábrázolni tudnak, és nyilván a szövegekben ezeket a lehetőségeket keresték, vagy kerestük közösen, ezért erősödhetett fel ez a vonal. Az a szempont is nyilván közrejátszott, hogy két órát verses szövegekkel végigbírni irodalomkedvelők talán tudnak, de nem irodalomkedvelő közönség, pláne vidéki közönség, azért nehezen. És ahhoz, hogy merészeljünk beletenni egy ilyen verset, mint amilyet az imént Anna előadott több mint három percben – egyébként ez az előadás legterjedelmesebb verse, a „Szégyen nélkül és rongyaiban” – ahhoz annak meg is kell állnia… Tehát kell, hogy legyenek más jellegű, ellenpontozó részek, hogy jó ritmusa legyen az előadásnak, és ennek a humor, a jókedv a legalkalmasabb segítője. De nem is annyira humort vagy iróniát, hanem inkább játékosságot mondanék.

Pécsi Györgyi: És ugyanez vonatkozik, gondolom a zenére is. Cili, azt vettem észre, hogy te olyan verseket is megzenésítettél, amelyikek nem rímelnek.

Szentai Cecília: A zeneszerzés kétszemélyes vállalkozás volt, de Kingáról lehet, hogy azért terelődik el a figyelem, mert én vagyok az, aki a zongoránál ül. A dalokon végig közösen dolgoztunk. Szerintem az a bravúr bennük, ahogy a ritmikus zene ötvöződik a viszonylag szabadnak tűnő verssel.

Tóth Erzsébet: Nekem olyan döbbenetes volt a zenéket hallani, amikor először mentem be próbálni hozzátok, hogy első hallásra bennem maradt A rózsának a dallama például és az erőteljessége, a többi is, de azért az volt a legjobb. Nekem mindenki azt mondta azelőtt, hogy az én verseimet nem igazán lehet megzenésíteni, mert annyira élőbeszédszerű… legföljebb gondolatritmus az, ami mindig van a versekben és… van egy bizonyos nagyon halvány dallamuk, de ezek ilyen élőbeszédszerű versek sokszor, mint ahogy most is, így élőmonológok. Tehát nem nagyon igyekszem, sőt én kerülöm a rímet, mert rosszul vagyok a rímektől. De mindegy, ez az én mániám. S lényeg az, hogy döbbenten néztem, hogy bizony tizenegy versemet megzenésítették úgy, hogy egyáltalán nem erőszakosan, hanem olyan gyönyörűen belesimul a szöveg a zenébe, hogy hihetetlen.

Hanti Krisztina: S azt is mondjuk el azért, hogy nincs két egyforma dal! Tehát rendkívül sokféle, és változatos stílusú zenéket komponáltatok.

Tóth Erzsébet: És nincs! Meg dallam sem!

Újhelyi Kinga: A „Gyerekhang” című dal például nem tudom, milyen stílusú, nehezen besorolható műfajilag… de vannak konkrét stílusjegyeket hordozó számaink: swing, blues vagy gregorián jellegű. Ez utóbbi – a „Jutka Pálma” – hűen formakövető, három szólamú, liturgikus beütésű dal.

Szentai Cecília: És van egy harmóniai párhuzama…

Tóth Erzsébet: Ha valamiről nem tudtam elképzelni, erről a versről nem, hogy ebből valaha dal lesz… ez hihetetlen volt! Mi van még?

Hanti Krisztina: Van egy tangó is.

Mispál Attila: Cseh Tamás.

Tóth Erzsébet: Hát az a rózsás!

Újhelyi Kinga

 

Újhelyi Kinga: Igen, a rózsás… De a Cseh Tamás világát idéző dal nem akart Cseh Tamás memento lenni, tehát egyik dal sem akart olyan lenni, amilyenre sikeredett, hanem… ezek a versek rejtetten hordozták magukban a későbbiekben belőlük kibomló dalvilágot. Csak úgy megszólaltak bennünk: vagy bennem, vagy Ciliben, kiben előbb, kiben utóbb. Egy-egy dallamfoszlányhoz hozzáraktunk, elvettünk, és egyszer csak mindegyik megtalálta a maga végleges formáját. Egyébként még amikor a portréfilm készült Erzsivel, akkor kaptam kezembe a Rossz környék című kötetét, és verseket mondtam belőle. Egyből lecsaptam ezekre a versekre, hogy szeretnék belőlük dalokat írni, nem tudom még, hogy konkrétan melyikből és hogyan, de már akkor éreztem bennük a zenét. Énekeltem már Tóth Kriszta verseket, másvalakinek a megzenésítésében, de ezekben határozottan láttam az önálló alkotás lehetőségét. Nem igaz, hogy nem lehet Erzsi verseit énekelni, de megkockáztatom azt a kijelentést is, hogy nincs olyan vers, amit ne lehetne énekelni.

Mispál Attila: Még csak annyit, Györgyi, hogy a jó pap egyébként humoros is tud lenni a szószéken.

Pécsi Györgyi: De nem ironikus a viccel szemben.

Mispál Attila: De játékos viszont igen.

Pécsi Györgyi: Igen, megnéztem az előadást, és ott helyben […] gyorsan értelmeztük is, hogy miről szól ez a darab, mi az „eszmei mondanivalója” […], majd pedig hazajöttem és elolvastam ezt a kis füzetkét, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy másról szól, mint amit én… láttam. [nevetés] A füzet szerint arról szól, hogy két nő be van zárva a börtönbe, egy közös cellába, és ott egymást megbolondítják. Miközben, a helyszín persze nagyon stilizáltan emlékeztet a börtönre, de sok minden másra is emlékeztet, tehát inkább szimbolikus ez a börtön, időnként elmegyógyintézetre hasonlít, időnként a kisgyerekkorunk világára. Ezért én azt sütöttem ki, hogy lényegesen túlnőtt az előadás azon, amit mondjuk akár te is most felvázoltál, tehát, hogy két nő, satöbbi. Nem olvastam a regényt, ami még nincs is kész […] amiből készült, az a kérdésem, hogy az megmarad ezen a „börtön-szinten” szinten, vagy az előadásnak köszönhetően emelkedett meg, vált egyetemesebbé, általánosabb érvényűvé?

Tóth Erzsébet: Hát, ez nagyon jó, hogyha ezt mondod, mert azt hiszem, hogy minden műalkotás túlmutat, vagy túl kell, hogy nőjön a konkrét helyszínen és a konkrét szituáción. Én leginkább azt fogalmaztam meg – bár nekem ez nem dolgom, mert szerintem olyan szerteágazó, és olyan sokrétű… és mert hiszen én írom ezt a rettenetes anyagot, ami tényleg iszonyú szöveghalmaz – és azért is mondtam, hogy versszobor, mert én nem akarom szétszedni, hanem így egybe, mint egy gránittömböt akarom meghagyni. Szóval, hogy az olvasás az egészen mást jelent. Fantasztikusan jó dolog, hogy ebből lett egy darab, és ez egy kicsit így lélegezni, létezni, élni tud, de egy picit azért súlyosabb és komorabb és, hogy mondjam, másabb lesz maga a szöveg. És máshogy is kell természetesen, máshogy lehet majd olvasni, olvasgatni, újralapozni. Az értelme pedig, hát, hogy mondjam? Ezerféle értelmezése van, kezdve onnan, hogy a személyiség önmagában hordozza a múltnak minden pillanatát, még most is, itt ahogy ülök bennem a gyerek, a kamasz, a felnőtt, az öregedő nő, és már sajnos az is bennem van, aki nemsokára meg fog halni, tehát itt az időkkel olyan mértékű játékok vannak, de játszom például a személyek egymáshoz való viszonyában is, mert az idősebb nő, az sokszor a fiatalabb lányt a gyerekének tekinti, holott neki nincsen gyereke, vagy ábrándozik a fiáról, akit meg végül nem tudott megszülni, olyan eszméletlen sok rétege lesz majd a verseskönyvnek, de ez így, egy pillanatra, hogy így „kiszakadt” a papírról, ennek én nagyon örülök, és a mostani Nagyításban, amiben írtam egy kis cikket a „kőrózsásoknak”, ennek a csapatnak – hát sajnos lehet, hogy otthon hagytam – abban írtam ezt le, hogy amikor egy verset elmond egy színész, az életre kel. Mert hogyha be van csukva, a könyvben ott van évekig, évtizedekig és nem halt meg, csak éppen alszik. És akkor Attiláék az én verseimet fölkapták, kinyitották, levegőre hozták, táncra perdültek velük, s nem tudom úgy elmondani, de hogy milyen jó az, hogy értő olvasókra és kollégákra talál, mert például a három színésznő a Cilivel együtt – mert őt is közéjük tartózónak tekintem –, és így az Attilával is együtt tényleg olyant hoztak ki belőle! Visszatérve a humorra, volt, amiről én azt gondoltam, hogy humoros szöveg, de én álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent ki lehet hozni belőle, és hát dőltem a nevetéstől a saját szövegemen. Valóban Zsuzsáé a leghálásabb szerep. Györgyi szerint trampli, hát nem trampli, hanem ő olyan alkatilag… [nevetés]

Pécsi Györgyi: Pontosan azt akartam még hozzátenni az imént, hogy az én értelmezésemben nem két nő ül a börtönben és aztán lesz belőle három, hanem összesen egy nő. […] Vagy mit tudom én, annyira eggyé válnak.

Tóth Erzsébet: Lehet ez is, igen, hogy egy nőnek a különböző személyiségei szólalnak meg.

Pécsi Györgyi: Tehát háromféle magatartása van. […] és ebből hármat hoztatok…

Tóth Erzsébet: És ezért lírai színház, és ezért jó, hogy végül nem az a szokványos színház, hogy vannak hősök, vannak karakterek, és azok összecsapnak, vagy nem csapnak össze, lesz drámai helyzet, nem lesz drámai helyzet. Itt kicsit szétporlódnak a drámai helyzetek, mint a valóságban is. A lírán van a lényeg, hogy az én lírám drámai. Lírai abszurd, így mondta az egyik ismerősöm, egy hozzáértő ember, hogy ez egy lírai abszurd tulajdonképpen. Csoóri Sándor mondta, most már akkor elmondom, mert ő ezt érezte benne, és aztán azt is mondta, hogy emberpróbálóan hosszú ilyen töménységben. De alapjában véve nagyon tetszett neki, és hogy így teljesen új hang, hangszín, hangnem az én pályámon is, így összehozva, meg a mai színpadokon is, merthogy ez tényleg nagyon lebegős, nagyon álomszerű, nagyon lírai, nem a szokvány-színház szövegek. Vannak benne ugyan teljesen normális párbeszédek, de úgy az egész önmagában mégis teljesen elszakad ettől a hagyományos színháztól.

Pécsi Györgyi: Muszáj azt is megemlíteni, hogy ahhoz, hogy ilyen lebegős legyen, és ennyire lírai legyen az előadás, ahhoz nagyon-nagyon erősen kellett Attila, aki egy gyönyörű szép világot épített köré a fényekkel, a látvánnyal, a képekkel. Ez mind-mind-mind hozzátevődik és ettől lett olyan gazdaggá és sűrűvé az est, amit itt [az Írószövetségben – A Szerk.] csak ilyen kis morzsákban tudunk megmutatni. És nagyon mély…

Tóth Erzsébet: A tér, a díszlet tényleg nagyon szép… egy tenyeret formáz. Tulajdonképpen részletkérdés, de ennek is számomra olyan sok értelme van. Volt az a nagyon szép mondat, már nem tudom, hogy honnan, hogy „Isten tenyerén ülünk.” Vagy pedig… tehát, hogy a tenyér milyen fontos az emberi egyén életében is, hogy kéz nélkül… akinek nincs keze, mert valahogy lebénul, vagy nem tudom, hogy az a legfontosabb, a tenyér. Az érintéshez, a munkához, az íráshoz, mindenhez, és hogyha bemegyünk a színpadra, a nézők bejönnek, egy hatalmas nagy tenyérrel találják szembe magukat. És nagyon szép a díszlet is.

 

Hanti Krisztina

 

Hanti Krisztina: Picit visszakanyarodnék még egy félbehagyott mondathoz. Ugye, általában azt szokták mondani, hogy a költészet olyan témákkal rendelkezik, mint szerelem, haza, halál. Legutóbb hallottunk szerelmes verset, és most meg – épp Annától – egy… hívjuk egyszerűen hazafias versnek, bár tegnap a telefonba te azt mondtad, hogy ez nem hazafias vers, de közben kiderült, hogy mégiscsak…

Tóth Erzsébet: Ez egy ars poetica-szerű vers, mindegy, hát sokféle megnevezést lehet használni, töprengés, mondjuk Gondolatok a könyvtárban, hogy mihez kezd a költő a hivatásával a mai korban, hát ezt ezerféleképpen lehet magyarázni. Nagyon sokan azt mondták egyébként, hogy életemben még ilyen rossz verset nem írtam, és hogy abszolúte nem időszerű, így már nem lehet írni, én meg arra gondoltam, hogy hát üsse kő, azért csak belerakom, ha már megírtam.

Hanti Krisztina: Legyen bár ars poeticus, legyen bár hazafias vers, azért lenne egy összetett kérdésem, mindenkihez szól, más-más formában. Azt írtátok a címlapra, hogy „női univerzum női szemmel”. Számít-e az, hogy ezt egy nő írja, tehát nő a szerzője, számít-e az, hogy nő szólaltatja meg, tehát például Annának, hogy ezt a verset elmondhatta, az irodalomtörténész számára pedig létezik-e mondjuk ilyen kategória, Tóth Erzsébet líráján belül és egyáltalán van-e létjogosultsága a „női univerzum versek” megfogalmazásnak? Mit gondoltok erről?

Pécsi Györgyi: Én borzasztóan kíváncsi vagyok, hogy Attila mit gondol. Hogy mi nők hogyan határozzuk meg magunkat, nem érdekes, kérdés, hogy neki, aki másképp látja a világot, mi az, ami rejtély, vagy fölfoghatatlan, vagy idegesítő egy nőneműben.

Mispál Attila: Nehezen tudom megfogalmazni, de talán az, hogy bátrak. Nem is általában a nőkre, inkább csak Erzsébet verseire mondom, hogy valószínűleg az szólított meg engem, és talán Kingát is, hogy…– éppen az, amit most mondott Erzsébet –, hogy képes lesöpörni azokat a megfontolásokat, melyek szerint ma már nem lehet ilyesmikről beszélni, ma már nem lehet egyenesen kimondani az érzelmeket, mert ma már csak iróniával lehet…, meg ma már csak zárójelben lehet… A lelkem mélyén nekem viszont az a meggyőződésem, hogy de igen: már megint lehet, sőt, már megint kéne, persze nagyon finoman. Mert ha nincsenek egyenes állításaink, akkor hogyan beszélgetünk egymással? Nem lehet mindig csak kérdésekkel válaszolni a kérdésekre. Szóval ilyen gondolatok támadtak bennem, amikor Erzsébet bizonyos versein töprengtem. Mindig is sok verset olvastam egyébként, mert magam is irodalom szakos voltam, bölcsész, úgyhogy ez adott volt. És azt is tudom, milyen nehéz a költészetet művelni ma, a posztmodern utáni korban, vagy nem is tudom már miben, amiben élünk. Itt Kelet-Európában különösen nehéz, nagyon veszélyes, „pengeélen táncolunk”, satöbbi, satöbbi… És az a benyomásom támadt, hogy talán éppen ez a feladata Erzsébetnek. A pengeélen táncolás. Amit finoman, elegánsan és bölcsen teljesít. Itt van például a „Katyń” című verse, ami nem szerepel az előadásunkban, de az utóbbi hetekben számos helyen olvasható volt, és a lengyel nemzeti tragédiával kapcsolatban a televízióban is elhangzott. Ha rosszindulatú volnék, mondhatnám, hogy ilyen verset nem szabadna már…,  mert ilyen verset Arany János írt utoljára…

Tóth Erzsébet: Mondták, már megkaptam, hogy nagyon szép, de nem gondolom, hogy ez túl direkt és hogy… máshogy kellene beszélni ezekről a dolgokról? Nekem eszembe nem jutott. Megnéztem a Wajda filmet, én akkor már egy keveset azért tudtam Katyńról, bár nem tanultunk iskolában… ugyanúgy elhallgatták előlünk az egész történetet, mint ahogy mást is… A film annyira megrendített engem, hogy aznap éjjel megírtam ezt a verset. És hát ilyenkor nem gondolkozik az ember azon, hogy illik-e vagy szabad-e vagy most ez divat-e? Mármint, így írni. Olvasom én is a kortársaimat és bizony, találkozom olyan versekkel, és jó versekkel ráadásul mostanában, már megint, akik hasonlóan nem nagyon öltöztetik be mindenféle cicomába a mondanivalójukat. Például Tornai Jóska itt ül, tőle is nagyon sok hasonló verset láttam, például a Vádolom című versét. Tehát hogyne lehetne, hiszen egy költő olyan sokoldalú, hogyha igazán költő, vagy nem tipikusan olyan, mint Pilinszky, hogy nagyon-nagyon egyfajta vágányra áll be, úgy is lehet. De én úgy gondolom, hogy a mélységes magány mellett, amiről rengeteg verset írtam, miért ne írhatnék ilyeneket is. Hogyha így érint meg engem egy… most ebben az esetben egy történelmi esemény, ami filmen keresztül jutott hozzám. És nagyon örültem neki, hogy végül aztán igenis megkapta a méltó elismerését a vers. Még vissza akartam térni ara, hogy amikor indultam a pályámon költőként, akkor is nagyon furcsa volt, hogy nő létemre olyan verseket írok, szóval olyan keményebbeket, és akkor még inkább politikusabb verseket, mint most. Akkor Szervác azt mondta, hogy „az Erzsi az egyedüli férfi közöttünk”. Pedig hát, nem akárkik mellett indultam én, azért ők is megírták a verseiket, de nincs bennem szerencsére az, amit esetleg megfigyelek másoknál, hogy túl akarják játszani, rá akarnak játszani, hogy nő létemre ilyen-olyan verseket írok, mert pontosan annyi bennem a keménység, vagy a direktség, vagy a szigorúság, ahogy Attila mondta.

Mindig megkérdezik, bocsánat, és többet nem mondom, hogy a nő mennyire van jelen? Hát nem tudom. Nem figyelem magam. Nő vagyok, és kész. Minden egyes emberben van egy kicsi férfi is, tehát énbennem is vannak férfitulajdonságok, elenyészően, nyilvánvaló, de hát hogy a fenébe lennék más, mint nő. Női a világképem, nőnek születtem, másról nem tudok írni. Amikor egyetlen egyszer írtam egy novellát úgy, hogy a férfi személyében beszéltem, iszonyatosan megszenvedtem vele, és akkor gondoltam arra, hogy lehet az, hogy a legszebb női szerepeket férfi írók írták meg Tolsztojtól kezdve, hogy micsoda igazságtalanság, hogy tudnak ők úgy belelátni a női lélekbe.

Ráckevei Anna: A férfiakban ott van a női pólus, és a nőkben ott van a férfi pólus, és ezt már természetesnek lehetne venni. Ezt akartam mondani az előbb is, hogy a kétpólusú életünk így működik. És most már talán eljutott odáig a világ, hogy egyenrangúként kezeli a nőt és a férfit, ennek az összes szépségével és az összes nehézségével. Hát így van: vannak nők és vannak férfiak.

Mispál Attila: Az a bizonyos bátorság, amiről beszéltem, nagyon is megvan Erzsi szövegeiben. Nem direkten, hanem csibész módra… vagány öltözetben… Csibészes vagányság van a versekben, és ez az, ami nagyon hálás a színpadon is, amikor szóban elhangzanak. Emiatt lehet plasztikussá tenni őket. És az új versekben, hogy visszatérjünk még a kérdésedre, két börtönmonológról van szó, amelyekben ez a csibészes vagányság a végletekig meg tud jelenni.

Tóth Erzsébet: Mertem vállalni.

 

Oláh Zsuzsa

 

Oláh Zsuzsa: Ez volt az első benyomásom rólad nekem is, hogy vagány csaj vagy, emlékszel?

Tóth Erzsébet: Igen.

Mispál Attila: Igen, egy vagány csaj, erről van szó. Egy vagány csaj.

Tóth Erzsébet: Ezzel fogadott a Zsuzsa, amikor először találkoztunk az egyik próbán.

Szentai Cecília: Bocsánat, egy kicsit én is hadd jártassam a számat! Belecsöppentem ebbe a próbafolyamatba, és leesett állal figyeltem, mennyi remek ötlet van, meg micsoda sziporkázások, és hogy mind a három lány beleadott apait-anyait az ötletelésbe. Mindent beleöntöttünk abba a szoborba, amit együtt alkottunk. De Attilának egyébként ez a munkastílusa. Szuper művészi ötletei vannak, ugyanakkor nagyon jó a pedagógiai vénája is. Szóval Attila rejtett szobrászművész-tehetsége manifesztálódik ebben a műben.

Mispál Attila: Csak előjött az akadémia… [nevetés]

 

Szentai Cecília

 

Szentai Cecília: Úgyhogy egészen fantasztikus volt ez a munka számomra. Én egyébként az opera tagozaton dolgozom. A „prózások” világa nekem mindig is ingoványos terület volt, csak néztem, hogy hova is keveredtem. Az volt egészen fantasztikus, hogy amikor bementem a „munkahelyre”, ott nem dolgoznom kellett, hanem valami rendkívüli történt velem. Ott voltam a próbán, és az futott át az agyamon, hogy érdemes volt ma már felkelnem, mert csináltunk valamit, felhasználtuk egymás tudását…, és így jött létre valami közös és jó dolog. A mai világban az ilyesmi égből pottyant ajándék.

Hanti Krisztina: Köszönöm szépen! Jó végszó. Sajnos be kell fejeznünk. Miközben átadom a lezárás lehetőségét Györgyinek, készítettem egy Kőrózsa-betonszív fotómontázst, amit szeretnék most mindenkinek személyre szólóan átadni.

Pécsi Györgyi: Köszönjük szépen! Rövid zárszóként: köszönöm Erzsinek, hogy létrejött ez az előadás, és az a szerencsés helyzet állt elő, hogy udvariaskodás, feszengés nélkül, jó érzéssel, tiszta szívéből mondhatja az ember, hogy ez fantasztikus előadás volt. A produkció is fantasztikus volt, amit együttesen csináltatok és egyenként, a színészi játékok is fantasztikusak voltak. A roppant precíz, végig magas színtű kimunkáltság egészen szokatlanul kiemelkedő volt, főleg ahhoz képest, amihez a pesti színházakban szokhat az ember. Tehát tiszta szívből mondhatom, hogy gratulálok nektek, örülök, hogy létrehoztátok és remélem, még nagyon sok munkát adtok színházkritikusoknak, irodalomkritikusoknak és persze közben irigyellek is benneteket, mert lehet, hogy én „jobb” kritikát írok, mint amilyen előadást ti csináltok, de az én kritikáimat a kutya se olvassa el…

Tóth Erzsébet: És nem zenésítik meg.

Pécsi Györgyi: [nevetés] …Tehát „ez jó mulatság, férfimunka volt”, köszönjük szépen!