A Nyíregyházán élő költő verseit ajánljuk olvasóink figyelmébe lapunk 2010/Tél számából.

Tizenkilenc

Egy lépés
a csend nem száll alá: zuhan
Kettő
a világ mint a köd a holdfény gomolyog
Három
eső – sír az isten látva a vizek pusztulását
melyből az élet vétetett
Negyedik lépés a járda
Öt
majd meghalok egy csendes kórteremben
Hat
kegyes halál érkezik éppen dél felől
Hét
a kezed akár két őszi falevél arcomon
október meleg napja költözött beléd
Nyolcadik lépés széle a hídnak.
valaki megáll ott s gondolkozik.
Kilencedik lépés még bizonytalan
Tíz
ahonnan nincsen visszatérés
Tizenegy
fűvel benőtt falak s körülöttük
az erdő sóhajt fel éppen
mert a nyár mezítláb menekült el
Tizenhárom
pohár és üveg – félig kiivott
Tizennégy
ízed egy részeg hajnalon
Tizenöt
hasamon a lélegzeted belémsimogat és hagyom
tizenhat
egy ember a napba néz és megvakul
Tizennyolc
felettem keselyűk ülnek törvényt
Tizenkilenc
tükörben hús vér és csontok
tükörben vérben alkohol

Beton

Az ablakpárkányon állva
a beton nem tűnik túl messzinek
pedig közel sincs tudod
és a fák nem létezők ördög-sziluettjei
a nagyon is távolban
most semmi sincs egészen itt
üres égbolt a kézzelfogható
ha kezed kinyújtod hideg tengerbe markolsz
most itt szuszog füledbe alvó kedves helyett
és jól csinálja
övé vagy egészen mert már a csontod is átfagyott
ember-imitációk alattad az utcán
lélekig lemeztelenedni senki se mer
trubadúrokkal és hősökkel van tele a diliház
állsz hát a párkányon nézel lefelé a járdára
hullámzik pedig kő és beton mint a szíved
bent a szobában árva borosüveg az asztalon
cigarettavég parázslik nélküled
de hisz nélküled van minden ez a párkány
ez a járda ez az este
azt játszod ki bírja tovább és a város
ezer szemébe nézel öntudattalan öntudattal
repülni nem tudsz és nem is képzeled
hol vagy már attól, hogy bármit is el bírj képzelni
még az öngyújtódra sem tudsz visszaemlékezni világosan
a barátaidnak a régben nincsen arca
neked sincs, mert amit önmagadnak hittél most papírmasénak bizonyul
festett mosolyodat az eső, de legkésőbb a beton majd letörli
nézed hát – fénylik
talán grafit, talán higany egyik se jó
inni kéne még egy korty bort talán
de ahhoz be kéne menni a szobába
aztán kijönni újra emelni az egyik lábat aztán a másikat
megfogni, felemelni, kapaszkodni de minek is
és összefoglalva gondolataidat
szép csendes öklendezéssel belehánysz az éjszakába
aztán nincsen semmi
semmi sincs

felébredsz
talán az ágyban talán a párkányon
mindegy végül is
kérlek
most az egyszer
ne vesszünk el az apró részletekben

 

(hajnal, nap)

este tíz
Megjelenik mint egy látomás
fehér és nagyon puha
óriás kagylótest ha mozdul borzongok belé
édes iszonyat ez az este

éjfél
hogy élünk ezentúl
józan álmokkal terhes életet
lopakszik felénk egy árnyék
hullámzik a fény megremeg

hajnal kettő
paplanunk alá a tél lehel
dermeszt a sötét hajnal előtt
ünnep van ünnep
földre borulva sírni kéne

hajnal négy
a démon felkel és inni kér
hálóban vergődik szüntelen
csupasz faágak rajta a hó
fagyott világon foszlott takaró

hajnal öt
fehér a város és az ég grafit
óriás kőkolosszus földet rengetve jár
fáklyafény kialszik parázs a szem
aszfalttengerben lángot nem talál

reggel hat
egyetlen vörös sikoly a nap

Debreczeni Edit

Tizenkilenc

Egy lépés

a csend nem száll alá: zuhan

Kettő

a világ mint a köd a holdfény gomolyog

Három

eső – sír az isten látva a vizek pusztulását

melyből az élet vétetett

Negyedik lépés a járda

Öt

majd meghalok egy csendes kórteremben

Hat

kegyes halál érkezik éppen dél felől

Hét

a kezed akár két őszi falevél arcomon

október meleg napja költözött beléd

Nyolcadik lépés széle a hídnak.

valaki megáll ott s gondolkozik.

Kilencedik lépés még bizonytalan

Tíz

ahonnan nincsen visszatérés

Tizenegy

fűvel benőtt/mohával benőtt falak s körülöttük

az erdő sóhajt fel éppen

mert a nyár mezítláb menekült el

Tizenhárom

pohár és üveg – félig kiivott

Tizennégy

ízed egy részeg hajnalon

Tizenöt

hasamon a lélegzeted belémsimogat és hagyom

tizenhat

egy ember a napba néz és megvakul

Tizennyolc

felettem keselyűk ülnek törvényt

Tizenkilenc

tükörben hús vér és csontok

tükörben vérben alkohol

Beton

Az ablakpárkányon állva

a beton nem tűnik túl messzinek

pedig közel sincs tudod

és a fák nem létezők ördög-sziluettjei

a nagyon is távolban

most semmi sincs egészen itt

üres égbolt a kézzelfogható

ha kezed kinyújtod hideg tengerbe markolsz

most itt szuszog füledbe alvó kedves helyett

és jól csinálja

övé vagy egészen mert már a csontod is átfagyott

ember-imitációk alattad az utcán

lélekig lemeztelenedni senki se mer

trubadúrokkal és hősökkel van tele a diliház

állsz hát a párkányon nézel lefelé a járdára

hullámzik pedig kő és beton mint a szíved

bent a szobában árva borosüveg az asztalon

cigarettavég parázslik nélküled

de hisz nélküled van minden ez a párkány

ez a járda ez az este

azt játszod ki bírja tovább és a város

ezer szemébe nézel öntudattalan öntudattal

repülni nem tudsz és nem is képzeled

hol vagy már attól, hogy bármit is el bírj képzelni

még az öngyújtódra sem tudsz visszaemlékezni világosan

a barátaidnak a régben nincsen arca

neked sincs, mert amit önmagadnak hittél most papírmasénak bizonyul

festett mosolyodat az eső, de legkésőbb a beton majd letörli

nézed hát – fénylik

talán grafit, talán higany egyik se jó

inni kéne még egy korty bort talán

de ahhoz be kéne menni a szobába

aztán kijönni újra emelni az egyik lábat aztán a másikat

megfogni, felemelni, kapaszkodni de minek is

és összefoglalva gondolataidat

szép csendes öklendezéssel belehánysz az éjszakába

aztán nincsen semmi

semmi sincs

felébredsz

talán az ágyban talán a párkányon

mindegy végül is

kérlek

most az egyszer

ne vesszünk el az apró részletekben

(hajnal, nap)

este tíz

Megjelenik mint egy látomás

fehér és nagyon puha

óriás kagylótest ha mozdul borzongok belé

édes iszonyat ez az este

éjfél

hogy élünk ezentúl

józan álmokkal terhes életet

lopakszik felénk egy árnyék

hullámzik a fény megremeg

hajnal kettő

paplanunk alá a tél lehel

dermeszt a sötét hajnal előtt

ünnep van ünnep

földre borulva sírni kéne

hajnal négy

a démon felkel és inni kér

hálóban vergődik szüntelen

csupasz faágak rajta a hó

fagyott világon foszlott takaró

hajnal öt

fehér a város és az ég grafit

óriás kőkolosszus földet rengetve jár

fáklyafény kialszik parázs a szem

aszfalttengerben lángot nem talál

reggel hat

egyetlen vörös sikoly a nap