Fiatal szerző novellája — csak online kiadásunkban.

Régen volt egy kutyám. De meghalt. Én sírtam, körülöttem mindenki mosolygott, mondván, csak egy kutya. Aztán meghalt nagyapa. Mindenki sírt. Megkérdeztem, mi az a cserép középen, a sok virággal. Elnevettem magam, mikor szipogva mondták, hogy az nagyapa. Felpofoztak. Érdekes. Én sosem gondoltam azt, hogy csak egy nagyapa.

Mi elköltöztünk, nagyi egyedül maradt. Tavasz van és nemrég esett az eső. Vizes aszfalt és giliszták illata kérdezi, hol jártam. Én kicsi vagyok újból, és csak a gyöngyvirágok tölcséreit számlálom. Úgy beleülnék a puha, hűvös fűbe, de nem lehet. Anya mérges lenne. Pedig tudom, hogy már nem. Ünneplős nadrág van rajtam, mégis úgy teszek, mintha a lelkiismeret-furdalásom gátolna a hempergésben. Lépkedek hát tovább a kert felé. Bogarakat fogdosni, faleveleket tépkedni, meglesni a szomszéd nénit. Már majdnem el is felejtettem elzárni a csapot. Visszamegyek. A szomszéd kutyája is elpusztult már.

Nagyapa halála után a városba költöztünk. Nem hittem el, hogy nincs kert. Ordítottam, hogy vigyenek fel a bérházak tetejére, mert tudtam, hogy oda rejtették el előlem a fákat és a gazt. Sírtam, mert nem tudtam repülni. Anya vett nekem egy ibolyát, cserépben. Nem volt ereje igazat mondani. Majd ha nagy leszek, felmegyünk a kertbe, és odaültethetem a többi közé. Elhittem. Most arra várok, hogy a nagyit eltemessék. Az ibolyának a sírján a helye.

Az a néni sokszor vigyázott rám, amikor kicsi voltam. Nagyapa és nagyi nyugdíjasként is dolgoztak az iskolában. Egy nagy piros gombot madzagra húzva pörgetett, és én hosszú percekig néztem, ahogy ide-oda ring. Aztán rajzoltunk, lerajzoltam őt is, majd megjött nagyi, és kis idő múlva minden lisztes lett. Aztán meg finom. Attól a bácsitól meg mindig féltem. Halszagú volt és pálinkát ivott, majd fröcsögő nyállal kérdezte, a zoskola megyen-e. Bólogattam, pedig még csak óvodás voltam. Nagyi a kezébe nyomott egy ötszázast, majd elment. Édeskés fűszagot hagyott az udvaron. Most is nagy a fű, de nem fogja lenyírni. Azt hiszik, drogos vagyok. Mint sokan még a faluban. Nem mondok semmit. Csak kívánom a halszagot, és szeretném, ha a néni lisztes lenne.

A kávészagú pohár volt a Szent Grál, a lekvárok a polcon a manna. A szekrény teteje a titkok kamrája, a padlás a senkiföldje. Nagyi szemüvege a dimenzióvándor, kézfeje a minden. Most már csak koffein, penész, por, és száraz ránc. Régen a felnőttek beszélgetései alatt a kávéskanalat szagolgattam. Most megkínáltak, de nem értek a beszélgetésből semmit. Mint azokon a délutánokon. De nem is akarok. Csak kézen fogom kicsi önmagam, és együtt megkeressük a nagyi szemüvegét.