Kurdi Anita festőművész-művészet-terapeutával Kulin Borbála beszélget — lapunk 2010/Tél számának Útirány rovatában.

Névjegy: Kurdi Anita 1980-ban született Budapesten. 2000-ben végzett az Elő-Tér Művészeti Iskolában, Pika Nagy Árpád osztályában. Különböző technikájú (főképp olaj, akvarell) táblaképeket készít, aktívan részt vesz egyéni és csoportos kiállításokon, művészeti akciókon, fesztiválokon. 2006-tól 2008-ig az OPNI-ban művészetterápiás foglalkozásokat vezetett. 2006-tól gyerekfoglalkozásokat tart a Greguss Kör keretein belül. A Greguss Galéria és a Greguss Kör elnöke.

Kulin Borbála: Mikor megismerkedtem a képeiddel, megragadott bennük az a sajátos világ, mely a gyerekkor titokzatosságát, meleg otthonosságát idézi. Egy mesebeli világ jelenik meg bennük színkavalkáddal, különleges fantázialényekkel. Ma is tudod így látni a világot? Örök gyerek maradtál?

Kurdi Anita: Akkoriban kerestem az utam a felnőtté válás küszöbén, és kezdetnek alkottam egy képzeletbeli világot, ahol jól érezném magam. Szabadon és főleg (ezer)színesen fogalmaztam meg a vágyaimat és elképzeléseimet, és a megszülető képek elkezdték formálni lassan a bennem lévő jövőképet. Azt gondolom, fontos a rácsodálkozás képességének megőrzése. Ezt lehet tanulni a gyerekektől: rugalmasságot, nyitottságot. Ebben a kísérletező korszakomban ez különösen fontos volt.

Itt az idő

 

Kulin Borbála: Van kitől tanulnod, úgy tudom, hiszen a gyermeki világhoz több szálon kötődsz a valóságban is. Először is, a kisfiad okán. És gyerekfoglalkozásokat is tartasz.

Kurdi Anita: A fiam, Gábor, az életem nagy csodája, olyan ajándék, akiért örökké hálás leszek. Az öncélú életen túl új és más távlatokat nyit, ha az embernek gyereke van. Gábor jó eszű, igazán nyitott kisfiú, aki folyamatosan visszajelez és viszont-visszajelzést vár. Igyekszem foglalkozni vele, bár mindig lehetne többet, és közben már látom, egyre önállóbb, sőt, van sok minden, amit ő már jobban tud, mint én! A gyerekfoglalkozásokat is azért szeretem, mert kölcsönösen tanítjuk egymást, és nagyszerű érzés egy kupac csillogó szemű gyerkőccel barkácsolni-beszélgetni, átadni nekik valamit és közben legalább annyit tanulni tőlük. És a szemük csak akkor csillog, ha sikerült rájuk hangolódni, ami alapos és szeretetteljes felkészülést igényel.

 

Kulin Borbála: Egy korábbi beszélgetésünk során elárultad: bár a képeiden mesebeli lények, furcsa állatok szerepelnek, valójában mégis embereket festesz meg bennük. Nehéz szerinted az embert, az emberit szimbólumok vagy metaforikus képek nélkül megragadni?

Kurdi Anita: Portrékkal kezdtem, kitalált személyeket, arcokat, ezeken keresztül hangulatokat ábrázoltam. Ezek a korai képek már nincsenek meg – ellopták őket. Egy tudattalan stratégia volt, hogy elkezdtem ezután a képeimen „rejtegetni” a főszereplőket. Közben ennek volt egy belső, lelki vetülete is: nem éreztem még késznek magam, sérülékeny voltam. No és persze élveztem az alkotást, nagy szabadságot adott. Fantasztikus érzés, ahogy a kép és szereplői „maguktól” alakulnak az éj leple alatt, és reggelre az eredeti elképzelésemet csodálatosan kiegészítve, ahogyan nem is gondoltam volna, rám mosolyognak a vászonról. Ezt a valóságtól távolabbi szereplőkkel könnyedebben meg lehetett valósítani. A metafora segít elvonatkoztatni a konkrét látványtól. A néző könnyebben azonosul egy kedves mesebeli alakkal, és közben, amit a figura rejtve képvisel, elindíthat benne egy folyamatot.

 

Kulin Borbála: Mikor bizonyos emberi minőségek, hangulatok ábrázolásához állat-szimbólumot választasz, már meglévő állat-szimbolikákat hívsz segítségül, vagy teljesen ösztönösen alkotsz? Illetve, volt már rá példa, hogy a kettő egybeesett, azaz utólag tudtad meg, hogy egy bizonyos figurád valamilyen kultúrában ugyanazt szimbolizálja, mint amire te gondoltál?

Kurdi Anita: A Sziget Fesztivál keretében minden évben részt veszek az AGORA nemzetközi művész találkozón. Itt óriásplakát méretű falakra készülnek képek szabadon választott technikával, évente változó témában, pl. 2010-ben a berlini fal leomlásának jegyében alkottunk. Amikor várandós voltam a fiammal, azon a nyáron egy vízilovat festettem. Ahogy ültem az árnyékot adó falam tövében, fölöttem a víziló, odajött valaki és azt mondta: milyen jó ötlet, hogy így pocakosan egy terhes nőket védelmező, Indiában szentnek tartott állatot festettem magamnak. Ez például egy ilyen véletlen egybeesés. Nem használom tudatosan az állatok, figurák szimbolikáját, de gyakran egybeesik a megérzésem a hagyományokkal.

 

Kulin Borbála: Tudom, nem én vagyok az első, aki a képeidet a „naiv” jelzővel illetném legszívesebben, s valamiféle Henri Rousseau-s hatást gyanítok… Vannak ihlető mestereid?

Kurdi Anita: Először az Elő-Tér Rajziskolában készült alkotásiamnál kaptam ezt a hasonlítást a nagy mesterhez, amiben végül is van igazság. Hasonló szemléletünk lehet, ez adhat egy érzésbeli közelséget. Kisgyerekként értek az első pozitív impulzusok, eleinte magával az alkotás létjogosultságával kapcsolatban. Gimnáziumi éveim alatt, B. Tóth Klára szakköri óráin értettem meg azt, hogy vannak olyan technikai megoldások, amiknek az elsajátítása nagyobb szabadságot ad a gondolataim kifejezésében. Klári stílusa, világlátása, finom, érzékeny színvilága adta az „alapbeállítódásomat”. Az Elő-Térben Pika Nagy Árpád segítségével kezdtem el önálló utakon járni. Pika szabadsága és humora nagy hatással volt rám, és az, hogy egy férfi milyen más szemmel tud látni és érzékelni, véleményt formálni. Pika elhurcolt minket, rajzosokat sokféle megnyitóra, többek között a MAMŰ-be is, ahol megismerhettem egy galériát és művész-közösséget közvetlen közelről. Itt találkoztam Győrffy Sándorral, aki egy különleges, szuverén egyéniség. Céltudatos és mégis laza, megengedő – amilyenek (számomra) az alkotásai is. Látott a képeimben fantáziát, ezért elhívott még tiniként az AGORA-ra, egy évente összegyűlő nemzetközi művész-közösségbe, ahol megismerkedtem Für Emillel. Emil barátsága és támogatása adott hitet és lelkesedést, hogy az igazi hangomat, a valódi stílusomat keressem. Emilnek nagyon szép és érzékeny, valós mesevilága van, ami az első pillanattól magával ragadott, és amelyen egyértelműen átsugárzik az egyénisége, mindaz, amit az őseitől hagyatékából magával hordoz. És ez idő alatt végig ott volt mellettem a legjobb barát, Taba Ági, a hozzám hasonló és mégis teljesen különböző egyhelyben-örökmozgó, igazi polihisztor, akivel együtt alakultunk, szőttünk és valósítottunk meg álmokat. Egy ilyen megvalósulás lett a Marskirálynő, vagy például a Greguss.

Kisvakondkacsa

 

Kulin Borbála: Mi is ez a Greguss-kör voltaképpen?

Kurdi Anita: A Greguss Kör Egyesületet 12 képző- és iparművész hozta létre 5 éve, 2005-ben, azzal a céllal, hogy egy progresszív, szabad és közvetlen közösséget alkossanak. Progresszív abban az értelemben, hogy érzékenyen és őszintén reagálunk a ma eseményeire, jelenségeire. Szabad, mert az egyéniség és a munkák számítanak a felvételnél, nem kötődünk egyetlen irányzathoz, stílushoz, iskolához sem. Közvetlenül a befogadóhoz, a nézőhöz szeretnénk eljutni, személyesen találkozni, közösségi élményként élve meg egy-egy megnyitót, alkalmat és magát a művészetet. Saját kiállítóhellyel rendelkezünk Budapesten a XII. kerületben, de más helyeken, programokon is részt veszünk. Folyamatos változásban, fejlődésben vagyunk, ezért a “gregusság” nehezen megfogható. Mégis markáns csoport-egyéniséget alakítottunk ki mostanra, amit a látogatók visszajelzéseiből látunk leginkább. A vendégeink tükröt tartanak nekünk, ez nagy segítség, és megóv attól, hogy az emberektől elzárt elefántcsont-toronyba zárkózzunk. Tervünk minél több nyitott személyiség bevonása egy igazán szabad együtt-alkotásba, együtt-gondolkodásba.

 

Kulin Borbála: A mai világra való érzékeny reagálás nálad például egy sajátosan hétköznapi téma művészi megragadásában is jelentkezett. Egyik képsorozatod egy meglehetősen „hétköznapi” valóság, az Ikeában történő vásárlás köré csoportosul…

Kurdi Anita: Egy közös kiállítás felhívása a Greguss Galériában fordította a figyelmemet ebbe az irányba. A téma a nőiség különböző megélési, megjelenési formái volt a XXI. században. Magamat kezdtem el vizsgálni, nekem mit jelent nőnek lenni, hogyan és hol nyilvánul meg ez az életemben? Az említett áruház nagyon markánsan építi föl a különböző csoportok számára a becsalogatási útvonalat. A NŐ-vel kapcsolatban ezt úgy fogalmazták meg, hogy merjünk egyediek lenni és dönteni, igenis vegyük meg ezt és ezt a cikket. A korábbi olaj-vászon technika helyett az „egyszerhasználatos” világot számomra jobban kifejező tollrajzhoz nyúltam. Néhány vonallal, plakátszerűen jelenítettem meg a nőt, aki a marketing-fogásokra önállóan igent mondó vásárló, fogyasztó. Ez nem cég-kritika, inkább felismerés és önirónia.

 

Kulin Borbála: A válaszaid azt sugallják, hogy a művészet számodra elsősorban ön- és emberismeret, személyes útkeresés, az önkifejezés eszközével végzett afféle „terápia”. Úgy tudom, egy ideje közelebbi kapcsolatod is van a pszichiátriával, a művészetterápiával.

Kurdi Anita: A pszichológia, a lélek és a személyiség fejlődése, elsősorban a magamé, mindig is érdekelt. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe viszont a véletlen folytán kerültem: eredetileg galéria-vezetőnek, kiállítás-szervezőnek hívtak, mivel ez a tanult szakmám. De mire túljutottam a több körös interjún, addigra átszervezések miatt már egy gyógyfoglalkoztatói állás várt. Számomra teljesen ismeretlen világba csöppentem, ahol ahhoz, hogy a művészeti foglalkozásokat, kirándulásokat, irodalmi és zenés csoportokat meg tudjuk tartani, először „ápolási” feladatokat is el kellett látni. Másfél évet töltöttem a „Lipóton”, egészen a bezárásig. Ez egy különleges időszak volt, a páciensek számára és az én életemben is. Olykor megrázó, máskor érdekes vagy épp csodálatosan megváltozó emberi sorsokat kísérhettem figyelemmel. A napi munka hatását is érezhettem ezekben a változásokban, és ez a lehetőség ösztönzött arra, hogy, ha van egy ilyen eszköz, a művészet a kezemben, akkor azt mások javára is tudjam fordítani. Németh László megközelítése szerintem a kulcs a művészet és a lelki problémák kapcsolatához: „A művészet – lélektani oldalról megközelítve – belső pszichés tartalmak eszközökön keresztül történő kifejezése (…). A pszichés betegségek – lélektani oldalról megközelítve – belső pszichés tartalmak tüneteken keresztüli kifejezése.”

 

Kulin Borbála: Mit tanítanak a terapeuta-képzésen, ami téged leginkább megragad?

Kurdi Anita: Nagyon közel áll hozzám az az elfogadó szemlélet, ami az egész képzés és a majdani terápiás munka alapját képezi. A tanulás stílusa is megegyezik az én tempómmal, tanulási technikámmal. Ez a képzés az MMSzKE-nél kifejezetten gyakorlat- és saját élmény központú. Igényes vagyok az elméleti megalapozottságra, itt ezt is megkapom. A mesterem és maguk a tanulótársaim is, minden alkalommal tanítanak nekem valamit magamról, a világról és a segítő szemléletről. Közösségben, egyéni fejlődésben gondolkodnak és nem hierarchikus kötöttségben. Ez a partneri viszony a terapeuta és a csoporttag között az eredményességnek a titka.

 

Zebrahal

Kulin Borbála: Milyen gyakorlati tapasztalataid vannak a képzőművészet terápiás alkalmazása terén? A pszichés tünetek valóban művészi önkifejezéssé szublimálhatók?

Kurdi Anita: A képzésen többféle technikát tanulunk, ezért erről általánosságban tudom azt mondani, hogy a felszín alatt meghúzódó és megfogalmazatlan, vagy megfogalmazott, de visszatartott tartalmakat lehet előhívni a képzőművészet, a mozgás, a zene vagy az irodalom speciális alkalmazásával. Az alkotás folyamata segít az alkotónak (vagy a befogadónak) kívülről szemlélni a jelenségeket, az objektívvá tett tartalommal lehet aztán dolgozni. Elemezni, felismerni, elfogadni és végül megváltoztatni. Láthatatlanul, kíméletesen segít ez a módszer lelki problémák leküzdésében, egy nehéz életszakasz átvészelésében, vagy akár az önismeretben, személyiségfejlesztésben. Számunkra, terapeuták számára is az első év az önismeretről szólt, hiszen erre nagy szükség van, ha másoknak szeretnénk útmutatást adni önmaguk keresésében. Művészetterápiás csoportba bárki járhat, művészeti előképzettség nélkül is (sőt!), mert az alkotás nem műalkotásként kerül elemzésre, hanem a csoporttag lelkivilágának, életének szimbolikus vetületeként. A „művészet” tehát eszköz, minden alkotás (kép, mozdulatsor, kiadott hang) értékes, mert fontos üzenetet hoz be a csoportba az alkotójáról. A cél pedig nem az ügyes vagy jó önkifejező művésszé válás, még csak nem is csupán az alkotás öröme, hanem az önmagunkra – és másokra – való rácsodálkozás, megértés, a nonverbalitás segítségével, mivel a racionális és beszédközpontú kultúrában élő ember számára felszabadítóan hat a szavak nélküli megnyilvánulás lehetősége. A terápiával való foglalkozás mellett a képzőművészet, az alkotás továbbra is az életem fontos része marad, s hozzá a művészetterápia egy olyan lehetőség, ahol közvetlenebb kapcsolatba lehet kerülni másokkal. Mert végső soron ez vezérel: az emberek iránti szeretet.

A Vörös Postakocsi 2010/Tél